24. Fejezet

Sziasztok!
Nah végül is sikerült meghoznom a 24. fejezetet. Remélem tetszeni fog. Jajj ezt még elmesélem: Tök érdekes dolog történt velem. Még a történet elején a barátnőmmel szó volt John húgáról. Ő adta neki a Cassandra nevet és pedig a jövőbelátó képességet. Tegnap csak úgy kíváncsiságból utána néztem a  név jelentésének. Hát dőltem a nevetéstől. A Cassandra név jelentése: jövőbelátó. :D:D
Nah csak ennyi. Most inkább átadom a fejezetet és remélem, hogy tetszeni fog...ez most nagyon nehézkesen jött össze...:S :)
Puszi
Detty

"Éreznem kell az érintés selymét,
Nem ölel így a Földön más.
És szíve dobban, mélyében lobban
Egy ismerős pillantás."
     /Rúzsa Magdolna/



-Háhh 65 éve tanítok ebben az iskolában. Egyébként valóban 27 éves voltam mikor meghaltam......
-Ahhoz képest jól tartja magát a tanárnő.- csúszott ki a számon az első mondat ami az eszembe jutott.
-Köszönöm! -Húzta széles mosolyra a száját. -Kíváncsiak vagytok a történetemre?-kérdezte kissé vonakodva.
-Igen.-válaszolt az osztály nagy része.
-Okéé, de csak mert az osztályfőnökötök vagyok...1837-ben születtem Dijonban. Pont abban az évben, mikor Elisabeth császárné. Jómódú családból származtam, ezért a szüleim mindenképp egy hasonló rangú férfit akartak nekem választani. Még csak 11 éves voltam, mikor a szüleim felfigyeltek egy igen pénzes családra. Hat gyerekük volt, de csak egy fiú. Te jó ég! Hogy lehet valakinek hat gyereke? Na mindegy. Szóval eltelt pár év, és a 16. születésnapomon bemutatták nekem George-ot. Kiderült, hogy már régen lepaktálták, hogy nekünk össze kell házasodnunk. Hát, mit mondjak...egyikünk sem volt oda az ötletért. Én elszöktem. Egy ismerősöm segített hamis papírokat csináltatni nekem, így mentem Angliába. 25 éves voltam mikor Amerikába utaztam. Itt változtatott át egy szemét démon.
-Démon?-bukott ki a számon a szó. Babett egy démon lenne?
-Nyugalom a démon nem olyan, mint amikről hallani lehet mostanság. Tanulni fogunk arról is. Mint mondtam, 27 voltam ekkor. Ezután 81 évet töltöttem csak azzal, hogy felkutattam a fajtámbelieket, kitanultam minden apró fortéját ennek az életnek. Megtudtam, hogy van ez az iskola, letettem a tanárit, majd 108 évesen ideszegődtem és azóta itt tanítok. Kicsit sem bonyolult nem?-kérdezte nevetve a monológja végén.
-173 éves?
-Igen.-mosolygott.-De most térjünk a tárgyra, mert el fog menni az óra. Most, hogy én elmondtam az életem, ti jöttök. Úgy terveztem, hogy először illene a ti képességeitekkel megismerkednünk. 14-en vagytok plusz én, akkor 15 órát fogunk rászánni, arra, hogy megtanuljuk egymás, és egyáltalán saját magatok képességeit. Ki akar az első lenni?
-Én! - jelentkezett nevetve Zoe.
-Valahogy éreztem.-fintorgott Nita.
  Zoe képességét vettük végig órán, de mivel nekem már bemutatta, hogy mit tud, nem igazán izgatott az óra. Babett feladta, hogy tanuljuk meg a következő órára. Hát ezzel sem lesz sok gond.
  Csengetéskor Babett bemutatta egy másik tanárunkat, Tod-ot.
Ő is nagyon fiatal volt. Persze nem annyira, hogy összejöhessünk vele. Ezt Zoe szóvá is tette.
-Szerintem nagyon helyes.-olvadozott a folyosón a falnak támaszkodva.
-Túl öreg.-figyelmeztettük Nitával.
-Csak huszonnyolc éves.
-Harminc.-javítottuk ki nevetve.
-Akkor harminc. És?
-Te meg tizenhét.-okítottam.
-Tizennyolc!!-vágta rá Zoe.
-Azanyja! Idősebb vagy nálam? Hát nem néztem volna ki?-hökkentem meg.
-Bizony csajszi, úgyhogy ne szemtelenkedj!!-kezdte csikizni az oldalam és én hangosan sikítottam a nevetéstől.
-A lényeg, hogy nem szabad. Amúgy is...milyen hülye név az, hogy Tod?
-Ez nem mérvadó. Láttátok a szemét?
-Jah. A macskámnak is pont ilyen szemei voltak. - merengett Nita és belőlem ismét kitört a nevetés.
-Ünneprontók.-duzzogott Zoe.
-Igyekszünk!-vágtuk rá.
  Csengettek. Bementünk Tod tantermébe, ahol természetesen Zoe a tanári asztalhoz legközelebb fekvő padhoz ült. Nitával mi is leültünk és vártuk, hogy megtudjuk milyen órára is jöttünk.
-Helló! Tod vagyok. Az én óráimon a különleges lények általános tudnivalóikkal fogtok megismerkedni. Ma például arról lesz szó, hogy hogyan különböztethetjük meg az embereket és a magunkfajtákat akár ránézésre is. Van valakinek ötlete? -néma csend.- Senki? Rendben. Hát akkor az első különbség a mozdulatokban rejlik. A mi mozgásunk sokkal kecsesebb, ugyanakkor gyorsabb és határozottabb.-mondta és közben mindenféle mozdulatot mutatott be az osztály előtt pattogva Zoe nagy örömére. Nem szimpi nekem ez a tanár.- A második fontos különbség a szemünk pupilláját övező vöröses árnyalatú vékony csík.-folytatta. Milyen furcsa. Azt hittem, hogy olyana mindenkinek van. Ezek szerint tévedtem. A tanár szavaira mindenki a padtársa szemét kezdte vizslatni. Én is ezt csináltam Nitával. A végére már csak bandzsítottunk, úgyhogy dőltünk a röhögéstől.
   A következő négy órában csak normális gimis óráink voltak. Persze nem normális tanárokkal. Mikor kiszabadultunk a matekteremből, a szekrényünkhöz mentünk, majd a parkolóhoz érve beszálltunk a kocsiba.
-Merre laksz Zoe?
-Most megyek hozzátok.
-Igen? Akkor legalább tudom az utat. Egyébként a másik két lánnyal mi van?
-Elég maguknak valók.-kezdett bele Nita.
-Mondjuk úgy, hogy felsőbbrendűnek érzik magukat.-folytatta Zoe.
-Nem vagytok oda értük.-állapítottam meg.
-Eddig jó volt. Mindig együtt lógtunk, de most megváltoztak. Olyan kis szemetek lettek.
-Hüm-jött a politikust megszégyenítő válaszom, majd elindultunk. Nita háza előtt volt egy hintaágy. Erre ültünk miután lepakoltuk a cuccainkat és ettünk Nita spagettijéből. A nap sugarai lágyan cirógatták a bőrünket. Nem is kívánhattunk volna többet. Cama eközben hazajött és az egyik repkedő pillangót próbálta elkapni...nem túl nagy sikerrel. Leültünk hozzá a fűre és nagy boldogságára dögönyözni kezdtük. Annyira hihetetlen, hogy egy farkaskölyök és mégis szelídebb még egy kiskutyánál is. Annyira szeretem, csak ne jutna róla eszembe folyton John.
-Mi van Alice? Hahóó! -ingatta a kezét az orrom előtt Zoe.
-Jah semmi.
-Mond már el! Legyek a pszichológusod?
-Zoe, neked kéne pszichológus.-szállt be Nita-De azért én is kíváncsi vagyok.
-Van ez a John...-kezdtem bele, merthogy valakinek muszáj elmondanom, bennük meg már amúgy is megtaláltam a barátot. Elmondtam mindent, ami csak kettőnk között történt. Majd a jelenhez értem.-És most eljöttem ide. Azt sem tudom miért...és semmit nem tudok. És ha ennyire sajnálja, hogy nem megyek haza, akkor ő miért nem maradt itt velem? Nem szeret engem. Mi a véleményetek??
-Alice, Alice, Alice. Alice!-emelte meg a hangját az utolsó "Alice"-nél Zoe.
-Mondjad, mondjad, mondjad. Mondjad!-mondtam ugyanolyan hangsúlyban.
-Van megoldás!
-És megosztjátok velem is?
-Igen. Azért érzed, hogy neked itt kell lenned, mert tényleg itt a helyed!-magyarázta Zoe.
-Ah-ha...kössz az infót Zoe.
-Igaza van. Az iskola vonzott ide, mivel különleges vagy. Mindenki idejön aki hasonló, mint mi. Egészen addig fogod érezni ezt a vonzást, amíg meg nem tanulsz mindent.-védte Zoe-t Nita.
-De nekem hiányzik John!-pirultam el és kezeimmel babrálni kezdtem Cama bundáját. Nitát látszólag rosszul érinti mikor Johnról beszélek. Lehet, hogy ő is így járt valakivel??
-Miért nem találkoztok? Itt laktok egymástól pusztán egyetlen egy városra.
-Igen, de mi van ha nagyon megbántottam azzal, hogy nem mentem vele?
-Ha szeret, akkor megérti ezt is. Találkozz vele....mondjuk pénteken, és akkor egy hétvégét otthon is tölthetsz.
-Nem tudom...
-Alice Green! Szereted?
-Igen!
-Akkor meg csináld amit mondok!
-Jó.-mondtam ki végül vonakodva a döntésem, a két lány pedig hanyatt vágódott a fűben. A mintájukat én is követtem és hagytam, hogy Cama a fülemet harapdálja. Pénteken találkozom Johnnal. Gondoltam és elvigyorodtam. Akár ma este is elszökhetnék hozzá....