Ez a fejezet nem akart összejönni. Heteken keresztül küszködtem vele, míg végül majdnem kész lett, erre egyetlen egy nagyon ügyes mozdulattal kitöröltem az egészet, tehát írhattam újra. Nem is fecsegek fölöslegesen. Átadom mert már nagyon álmos vagyok! :)
Puszi
Detty
"Visszahoz egy régi perc,
megidéz egy fénykép,
míg csak élnem kell,
sose lesz másképp:
ugyanaz a fájdalom
ugyanaz az érzés,
az a búcsúszó,
amivel elmész."
/Cserháti Zsuzsa/
A harmadik személy...izgalommal teli nevetés tört fel belőlem. A harmadik személy Mia volt. Mia Meyer, a recepciós. Nem hittem a szememnek. Furcsa volt apa oldalán látni, de nem rossz.
-Alice....mi..-kezdett bele a monológjába, mintha nem is ő lenne a szülő.
-Értem. Nem kell magyarázkodnod!-vigyorogtam.
És még akkor is levakarhatatlan vigyor ült a képemen, mikor nekiláttam a vacsora elkészítésének. Clau tésztát akart, apa meg csiliset, úgyhogy arabiatat csináltam, amibe lehet is, meg nem is csilit rakni.
Már majdnem kész voltam, éppen a tányérokat akartam kivinni, mikor John lépett a hátam mögé. Átkarolt.
-Mi a terved?-kérdeztem ezúttal bárgyú vigyorral az arcomon.
-Mmm...-mordult egy halkat, majd az államnál fogva finoman hátrafeszegette a fejem, így hozzáfért a nyakamhoz. Egyszerűen csak belecsókolt, de nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy térdem berogyjon. Még ki tudtam annyit nyögni, hogy "jó terv ", de aztán meg sem bírtam szólalni. A nyakam nagyon érzékeny az ilyen érintésekre, főleg ha John érintéseiről van szó. Éreztem, ahogy ajka mosolyra húzódik, és meg mertem volna esküdni, hogy még egy halk kuncogás is elhagyta a száját. Csak, hogy tovább fokozza izgalmam, a nyelvét is bevetette, majd egy kicsit erősebben a megszokottnál, beleharapott a nyakamba. Annyira azért nem, hogy a vérem kiserkenjen, de kellőképpen vadul, ahhoz, hogy teljes izgalomba hozzon. Egyre kevésbé tudtam megállni a lábamon. John szembefordított magával, és a csípőmnél fogva a pultra ültetett. Lábamat a csípője köré kulcsoltam, és úgy estünk egymás szájának.
-Hol van már a vacsora?-hallatszott apu hangja. John el akart húzódni, de én nem engedtem. Eszem ágában sem volt abbahagyni ezt a csókot.
-Alice!-kiáltott apu türelmetlenül, és lehetett hallani, hogy csikorogva kitolja maga alól a széket és a konyha felé tart. John gyorsan elvált tőlem, visszapenderített a gáztűzhelyhez, ő pedig úgy csinált, mintha tányérokat venne elő.
-Segítsek?-kérdezte apu hunyorogva.
-Nem.-válaszoltam némi fáziskéséssel.
Végül sikerült az asztalra helyeznem a vacsorát. Megettük, majd Mia vállalkozott a feladatra, hogy elmosogat. Hálás voltam neki, mert ha én mosogattam volna a jelenlegi állapotomban, akkor minden tányér szanaszét tört volna. Miután kész lett, apuval elmentek valahova kettesben. Valószínűleg nem étterembe.
Álszent lennék, ha azt mondanám örülök ennek, mert az előbbi attrakciójával John kissé feltüzelt. Ééés hháát ha Clau itt van, akkor nem akarok semmi olyat csinálni....
Megfürdettem a kislány, majd mi is lefürödtünk.
Most mi legyen?-kérdeztem magamtól. Nem engedhetem, hogy Clau elaludjon. A végén még képesek és megölik a szülei. De hát muszáj pihennie. Sehogy sem akartak összejönni a dolgok. Nem volt terv. Se A se B. Nem improvizálhatunk, mert egyetlen egy apró hiba, és ki tudja mi történne Clauval...
-John...
-Nem tudom.-felelt a kimondatlan kérdésemre. Vagyis gondolatban kimondtam..
Fel akartam szaladni a lépcsőn. Még szerencse, hogy hívtam magammal őket is, mert az utolsó lépcsőfokban megbotlottam és ha nincs ott John, orra is bukok. Megálltam azon a folyosón, ahonnan a hálószobák nyíltak, és gondolkodóba estem.
-Clau, te úgy csinálsz, mintha aludnál...John, te...mit csinálsz?-kérdeztem végül tehetetlenül. Semmilyen tervem nem volt.
John meg sem mozdult, csak féltve nézett rám.
-Nem engem akarnak, tehát mit csináljak?
-Én kint fogok várni az ablak alatt, míg jönnek. Te itt fogsz várni a folyosón az ajtó előtt, így legalább csak akkor kerülsz veszélybe ha már nagyon muszáj. Ha jelzek, akkor gyere.
-Nem. Úgy értem ez jó ötlet, de fordítva.
-Nem...NEM!
-De igen, mert ha te jelzel, azt mindenki meghallja. Ha én jelzek, azt csak te hallod meg. Feltéve, ha figyeled a gondolataim.
John dühösen a falba csapott, és csak egy "nem"-et sikerült elsziszegni a dühtől.
-Így lesz és kész!-mondtam határozottan és lendületből kiugrottam Clau hálószobájának az ablakán. Felmásztam egy hatalmas fa tetejére, és ott vártam. A házban lekapcsolódott a villany, tehát beletörődtek, hogy az én akaratom érvényesül. Az idő csigalassúsággal telt. Próbáltam lefoglalni magam, már háromszor megszámoltam, hogy a különböző ágakon mennyi a levél, de még mindig nem történt semmi. Úgy éreztem órák telnek el a Semmi társaságában, s már az gondolkoztam bemegyek megnézni mennyi az idő, mikor léptek zaja verte fel az avar csendjét.
Egy fekete csuklyás alak állt Clau ablaka alatt. Gondolkodás nélkül eleresztettem az ágat, amibe addig kapaszkodtam, és függőleges zuhantam le, hogy a végén támadó állásba álljak. Minden féle megingás nélkül. Háhh. Ezt csinálja utánam valaki.
Az alak azonnal szembefordult velem, és a jól ismert arcban ezúttal semmi gúnyt, nem találtam, de még csak meglepődésnek a jele sem suhant át rajra.
-Mit keresel itt?-kérdeztem végül.
-Te mit keresel itt?-kérdezte, de pusztán csak formaságból.
-Két pszichopata őrült szülőt hajkurászunk, nem mintha bármi elszámolni valóval tartoznék neked.
-Két pszichopata szülő? A tieid?-kérdezte, s én reflexből pofon vágtam, mire vicsorogni és morogni kezdett.
-Lexi..mit keresel itt?-hallatszott John hangja mellőlem. Mikor jött ide?
-Én...
-John, te mit keresel itt?-hallatszott egy újabb kérdés ezúttal az én számból.
-Én....
És ekkor egy sikítás. Rekedt volt és folyamatos. Mind a hárman bent termettünk a szobában azonnal.
Azt hiszem mind a hármunk nevében mondhatom, hogy mindenre számítottunk, csak erre nem.
Clau csukott szemmel sikítozott, miközben ide-oda vetette magát, az ágyban.
Aludt.
Hirtelen kipattantak a szemei és sírni kezdett.
-Alice itt voltak!-kiáltott én pedig egy ideig csak hangtalanul tudtam hápogni.
-Nem, kicsim. Csak álmodtál.-nyugtatgattam elborzadva. Megpróbáltam megfogni a kezét, de elhúzta.
-Miért csinálod ezt? Miért nem hiszel nekem? Láttam őket, Alice!-sikoltozott.
Egyszer csak valaki félrelökött, egyenesen John karjaiba estem. Próbáltam odamenni hozzá, de John erősebb volt nálam. Láttam amint egy tű belenyomódik Clau kezébe, és az őrjöngése egyenletes szuszogássá vált.
Mindketten megkövülten néztünk Lexi arcába.
-Látom a jövőt-emlékeztetett keserűen.-Láttam, hogy ez fog történni, úgyhogy hoztam nyugtatót.-folytatta és ezúttal nem volt a hangjában gyűlölet vagy ilyesmi.
A következő két órában azon vitatkoztunk, hogy mi legyen Clauval. Lexi és John azt mondta vigyük a kislányt Lexi ismerőséhez, aki olyan gyerekekkel foglalkozik, akik nem tudtál feldolgozni a szüleik halálát. Én folyton csak tiltakoztam, még a sírás is kitört belőlem, de nekem is be kellett látnom, hogy nincs jobb megoldás. Tehát cserben hagytam Claut. Elszörnyedve tekintettem magamra. Megígértem neki, hogy vele leszek, segítek neki, még az anyja is lettem volna, ha ez megoldotta volna a problémát. Nem tudtam másra gondolni csak, hogy ezzel az egésszel igazából-bármilyen kegyetlenül is hangzik-elhagyom.
Még akkor is zokogtam, mikor Lexi már elment. Mondta nekünk, hogy Clau most tizenkét órán keresztül fog aludni-nyugodtan, álmatlanul.
John és én az ágyba bújva nem aludtunk. Még jobban undorodni kezdtem magamtól, mikor John próbált megvigasztalni ahelyett, hogy megevett volna a fene. Nem tudtam abbahagyni a sírást, és John sem tudott ezen segíteni. Egy órányi próbálkozás után belenyugodott sorsába, és csak a mellére húzott, majd várt. Nem értettem miért jó neki, hogy itt szenvedi végig hisztériás rohamom, de örökké hálás leszek az égnek amiért módosították John agyát, hogy szeressen.
-Nem butáskodj!-szidta le a gondolataim, s gyöngéden letörölgette a könnyeim.
-Tán nem így van?-néztem a szemébe-Istenem. Teljesen eláztattam a pólód, a könnyeimmel.
-Annál jobb. Soha többet nem mosom ki.-próbált viccelődni.
-Dinka.
-De látod, már nem sírsz.
-Akarod, hogy folytassam?
-Nem. Szörnyű látni, hogy szenvedsz.-hirtelen elgyötört lett a hangja.
-Ne menj el!
-Nyugodj meg!
-Akkor csókolj meg.-kértem, de habozott. Miért? Talán elszörnyedt a sírásomtól? Az nem lehetetlen. Végtére is elég szánalmas volt. Meg hát hogy nézhetek ki...
-Ne bolondozz, kérlek!-csattant fel.
-Akkor?
-Sírtál. Zaklatott vagy. Amíg nem nyugszol le, és nem leszel megint önmagad, addig nem vagyok hajlandó csókolózni veled. Az olyan mintha kihasználnálak. Ráadásul az akarom, hogy tényleg akard és ne csak a kétségbeeséses miatt.
-Hmmm...-gondolkodtam. -Hogy fogom elmagyarázni apunak, mégis mi történik, ha én sem értem?
-Segítek.
-Köszönöm.-mondtam komolyan és mintha csak fel sem fogtam volna az előző monológját, nyomtam egy puszit a szája szélére, mire felmordult. Leszúrásra számítottam, ezért meglepődtem.
-El sem tudod képzelni milyen nehéz neked ellenállni. Nem mondhatnám, hogy megelégedtem ezzel a csókmennyiséggel.-fejezte be újabb beszédét, és és ha nem is felhőtlenül boldogan, de boldogabban vetettem magam a nyakába.
A másnap reggel...soha többé olyan napot ne!
Mindent szóról szóra elmondtam apunak, s ha ez még nem lett volna elég, Claunak is el kellett magyaráznom, hogy mi történt, és hogy mi lesz azok után. Pontosabban el kellett volna, de nem jött össze valami fényesen. Mikor megpróbáltam összeszedni a gondolataimat és megosztani azokat a kislánnyal, a fejemhez vágta, hogy gyáva vagyok, nem akarok neki segíteni és elhagyom őt. Pontosan azokat a szavakat használta, amikkel tegnap illettem a saját cselekedeteimet. A legszörnyűbb, hogy részben igaza is volt.
A már amúgy is katasztrofális reggeli után, beállított Casandra, és az a bizonyos ismerőse. Már is vinni akarták, aminek a következtében Claunak be kellett adni még egy nyugtatót. Ha ez még mindig nem elég szörnyű, John kijelentette, hogy ő is velük megy segíteni, és csak pár nap múlva jön. Én nem mehetek, de addig is vigyázzak magamra. Hát köszönöm. Csoda ha nem fulladok bele a bűntudatomba, vagy nem öl meg a hiány. De még az is lehet, hogy a szerencsétlenség bugyraiban fogok megégni. Ennyit a "vigyázz magadra " abszurd kijelentésről. Mire visszajön én így is-úgy is halott leszek.
Teljesen összetörve és kimosva éreztem magam, ahogy apuval szemben próbáltuk feldolgozni az eseményeket. Én már öt perc után feladtam, inkább felrohantam a szobámba és egy papírra leírtam mindent ami bánt, sok olyat amire addig gondolni sem mertem, majd mikor kész lettem átolvastam és kidobtam a kukába.
Az ágyra ültem, felhúztam a két lábam és a térdem közé rejtettem a fejem. Kitapogattam a telefonom és tárcsázni kezdtem Nita számát...
