18. Fejezet

Sziasztok!! :P
Meg foktok ölni a tartalma miatt, amiért így alakítottam a szálakat, de így érdekesebb lesz!! Kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá. Jobb kedvemben vagyok, de még egy kicsit szomorkás lesz ez a feji is...nah nem is szaporítom tovább a szavakat, inkább ünnepélyesen átadom a fejezetet..apropó ünnep..a karácsonyi ajándékra kicsit kell várni, mivel ez egy nagyobb kaliberű iromány lesz. Bocsi...
Ps.: Port Charlotte eredetileg nagyon nem, de a történetemben most ez egy Florida melletti városka lesz. :P
A fejezet rövid lett, mert az egész rokonság nálunk ülésezik...:P Egy ideig sajnos nem is lesz friss, mert az unokanővérem szállodai szolgáltatásainkat is igénybe veszi, (:P) úgyhogy nem lesz időm írni..bocsi...
Boldog Karácsonyt Nektek!!!!
Puszi
Dett

"Valaki más, ki mást ígér,
lehet hogy még ma átkísér
az éj kihalt hídján, ne félj.
De üresen áll a másik part,
idegen minden tér meg park,
odaát csak bánat várna rám,
de legyen álmod szép, hitem úgysem tépi szét
a távolság mi közben ránk talált."
        /United : Végső vallomás/



-Szerintem ez nem jó ötlet!-ragadta meg karom John.
-Ugyan mit érdekel ez téged? Így nem kell, majd visszafognod magad! Úgy is azt akartad, hogy menjek el...-sziszegtem megsemmisülten, mert fájt, hogy így alakult a barátságunk.
-Igenis érdekel, és sosem akartam, hogy elmenj! - csattant fel, de követelőzve magához ölelt.
-Akkor is elmegyek. Mindenkinek jobb lesz így! - zokogtam a mellkasának, és kitéptem magam az öleléséből. Tovább indultam, de a könyökömnél fogva visszarántott és még szorosabban ölelt magához. Ajkaival lecsókolgatta könnyeimet az arcomról. Tekintete tele volt fájdalommal. Nekem is fájt, de ismét elléptem tőle.
-Mi történt míg nem voltam bent? - kérdezte esdeklően.
-Te nem voltál bent?
-Nem, de kérlek mond már el, hogy mi történt! -sürgetett szinte hisztérikusan.
-Nem tehetem. - nyögtem.- Elmegyek John. Talán majd még találkozunk... - Azzal a tudattal léptem oda Johnhoz, hogy soha többé nem látjuk egymást. Kezemmel végigsimítottam arcán, majd a szájához értem. Mutatóujjamat ajkaira tettem, mert szólni akart. Elfeledkezve mindenről ujjamat a szám vette át, és fájdalmasan lassú csókba forrtunk össze. Azonnal viszonozta. Lassú, hosszú, szenvedélyes csók volt. Olyan csók, ami nyilvánvalóvá tette, hogy mindketten gyengéd érzelmeket táplálunk a másik iránt. Egy kész vallomás. Jelenetünket senki sem látta. Az utcák kihaltak voltak.
  Nehezen ugyan, de elhúzódtam John kívánatos ajkaitól. Mélyen a szemébe néztem és kimondtam az első szót ami eszembe jutott.
-Szeretlek. - súgtam neki és elteleportáltam. Életem légszívszorítóbb élménye volt otthagyni Johnt. Még a válaszát sem vártam meg. És most már nem is fogom soha megtudni, hogy mi lett volna az...
 Közvetlen a nappali közepébe sikerült érkeznem. Apu volt csak ott. Mikor meglátott, rögtön odarohant hozzám, megfogta a kezem, s elkezdett faggatni.
-Elmegyek!-jelentettem ki
-Mit csinálsz? -és ezzel kezdetét is vette fél órás feleletem. Nagyjából mindent elmondtam kivéve a Lexis részt, aminek kihagyásával nem sok értelme volt kiborulásomnak. Apu azonban megértett...kicsit. Nem nagyon értékelte, sőt talán még nem is értette döntésemet, de anyu halála után megfogatta, hogy mindent úgy csinál, hogy az nekem a legjobb legyen.
-Hol van Clau? - kérdeztem végül.
-Jajj Alice!! Claut elvitte a keresztanyukája.
-Mi? Miért történik ez velem? Annyira szerettem.
-Tudom kicsim.- ölelt meg apu.-Mikor akarsz elmenni? És milyen időközönként jössz majd haza? És egyáltalán hova mész?- Teljesen kétségbe esett, és ez még egy indok volt a távozásomra. Ha elmegyek, akkor nem fogok több fájdalmat okozni senkinek. Lehet....lehet, hogy túlreagálom? Nem hiszem...Rádöbbentem, hogy apu egyik kérdésére sem tudom a választ. Átvillant az agyamon, hogy talán elhamarkodott döntés volt kijelenteni távozásom, de úgy döntöttem, hogy már csak azért is végigcsinálom! Gyorsan kerestem válaszokat és azon nyomban ki is mondtam.
-Vasárnap megyek, minden hétvégén meglátogatlak, és ....Port Charlotte-ba van egy jó suli.
-Holnap van vasárnap. Port C itt van közel. - vidult fel apu.-Biztos, hogy ezt akarod?
-Igen. Talán a következő évet már itt kezdem, de egyszerűen nem érzem itt magam jól.
-Annak nagyon örülnék, sőt még jobb lenne, ha el sem költöznél. Jut eszembe..milyen sulit néztél ki?
-Iparművészeti Szakközép. - hazudtam, majd rájöttem, hogy ez egy jó ötlet.
-Olyan vagy, mint anyád! Neki is mindene volt a képző-és iparművészet.
-Remélem a tehetségét is örököltem.
-Biztos!
-Megyek és összepakolok.-felrohantam a szobámba, és minden lényeges dolgot belepakoltam pár bőröndbe. Nem hiszem, hogy örülni fognak nekem amiért év közben jelentkezek, de próba-szerencse. Igazából azért is akarok elmenni, hogy kicsit önállósodjak. Apu mindig elkényeztetett,  és mindent megcsinált helyettem, de én ettől olyan szerencsétlen lettem. Persze egyértelmű, hogy hálás vagyok neki, de ideje felnőnöm. Legalább egy kicsit. A következő indok Lexi volt. Gyűlöltem őt, és ő is gyűlölt engem. A harmadik ok John volt. Szerettem őt, és nem kaphattam meg, akkor meg mi értelme itt maradnom? Ha nem én megyek el, akkor ő megy. Lehet, hogy gyengeség elmenekülni, de vállalom, hogy megijedtem. Annyit sírtam mostanában, mint egész eddigi életemet tekintve soha. Úgy gondolom, hogy a sok könny, ami a szemeimet homályosította el, "jótékony" hatással volt rám. Tisztára mosták látásom a világ felé. Mások lettek a nézeteim, és megláttam az élet elkorcsosult önmagát. Hát ez nem tetszett. Jobbnak láttam visszavonulót fújni, és megerősödni, hogy majd újult erővel nézzek szembe az élettel és csak mosolyogjak ha valami fájdalom ér.
  Az egyetlen ami maradásra bírhatott volna az Claudia volt, de ő elment. Miután mindent összepakoltam, elvégeztem a maradék teendőmet, és lefeküdtem aludni.

  Másnap reggel tíz órakor keltem. Egykedvűen kóvályogtam a házban és próbáltam minden egyes porszemecskét megjegyezni. A délelőttöt végigbeszélgettem apuval, majd 1 óra körül indulásra készen álltam az ajtóban. Nem volt tervem, de ezt apunak nem mondtam el. Azt sem tudtam, hogy mivel megyek egyáltalán el. Már kiléptem a házból mikor apu megszólított.
-Alice van még valami.
-Micsoda?
-Este itt járt John. Azt mondta tiszteletben tartja, hogy nem akarod látni, de szeretne adni neked valami, ami hasznos lesz számodra.
-Mi? Itt járt? Mit ad? Nem fogadom el!
-Én sem tudom mit ad, azt mondta, hogy az erdő szélén találod. Ott ahol a kocsit le szoktuk rakni, ha hozzájuk megyünk.
-A-ha. Értem.-Apuval egy szomorú búcsúzkodásba kezdtünk, aminek csak percekkel később lett vége. Elköszöntem, majd hagytam hogy a kíváncsiság vezéreljen. Elindultam a megadott helyhez, de pár méterrel előtte megálltam. Egy gyönyörű autó állt ott. Mindent megadtam volna egy ilyen kis drágáért. Nem tudtam kié lehet, de nagyon irigyeltem az illetőt. Közelebb lopakodtam és végigsimítottam az autón. Körbejártam és egy cetlit pillantottam meg a szélvédőre illesztve. Nagyon gonosz dolog volt amit tettem, de nem bírtam magammal és elolvastam. Hát agyamat elborította a hitetlenség, arcomra pedig levakarhatatlan vigyor ült ki. A kocsi az enyém! Johntól kaptam. Nem normális amiért rám költi a pénzt és főleg ennyit. Minden megrökönyödésemet félretéve hihetetlenül boldog voltam. Legalább vegyült egy kis jó a sok rosszba. Nem tudtam mit tegyek. Az eszem azt diktálta, hogy hagyjam itt a kocsit, én pedig menjek az utamra. A szívem azonban erősen azt diktálta, hogy vigyem ezt a drágát is. A kulcs a cetli mellett volt. Felkaptam és élvezettel ültem be az autóba. Beindítottam és még mindig hitetlenkedve hallgattam, amint ez a gyönyörűség életre kel. Már majdnem elindultam, de aztán mégis kiszálltam. Elkiáltottam egy "köszönöm"-öt, de csak ennyit mert több nem jött ki belőlem. Azokat ki tudja olvasni a gondolataimból. Biztos voltam abban, hogy itt van valahol és pont ezt teszi. Újra beültem a járműbe, és elindultam. Már elhaladtam a város végét jelző tábla mellett, mikor valami zaj csapta meg a fülem. Mocorgás. A hátsó ülésről....

                                                   Alice kocsija:

17. Fejezet

Sziasztok!
Nem tudok mit mondani a fejezettel kapcsolatban, talán csak annyit tennék hozz, hogy nem lesz mindig ilyen rossz hangulatú...Csak kell ez is, hogy bevezesselek benneteket a folytatásba...:P
Puszi
Detty

 

Hetek óta először végigaludtam az éjszakát. Kialudtam magam, de mégis rossz volt felkelni. Lassan nyitottam ki szemeimet, mert a napfény túl erősen sütött be az ablakon. Az ágyban fekve nyújtózkodtam, majd jobb oldalamra fordultam és örömmel vettem észre, hogy Clau még alszik. Miután megbizonyosodtam, hogy tényleg mélyen alszik és felkelhetek-e, átfordultam a bal oldalamra és megrökönyödve vettem észre, hogy még csak reggel hat óra van. Túl hirtelen pattantam ki az ágyból, és megszédülve visszaestem rá. Fájt kinyitni a szemem, ezért csukva tartottam. Még mindig csukott szemeimmel másodjára is megkíséreltem a felkelést,  de belebotlottam valamibe. Furcsa mód valami puhára estem...sőt karok fonódtak derekam köré. Kipattantak szemeim és John fürkésző pillantásaival találtam szembe magam. Nem tudtam mit keres itt, de hálásan bújtam hozzá. Tudtam, hogy bocsánatot kéne kérnem, mivel én borítottam fel, de le sem tudtam volna tagadni, hogy élvezem a helyzetet. Csak az a gondolatolvasás ne lenne...
-Jó...jó reggelt-köszönt akadozva John és kikerekedett szemmel meredt rám. A szívverése a duplájára kapcsolt...de hát vámpír...Hogy lehet szívverése? Majd megkérdezem...
-Neked is!-vigyorogtam végül kómásan...kómásan..te szent ég! Most keltem fel. Hogy nézhetek ki? Fájt, de kipattantam John öleléséből és berohantam a fürdőbe. Megnéztem magam az egész alakos tükörbe és szégyenemben elpirultam. Alul csak egy francia bugyi takart, felül pedig pusztán egy rövid top volt. Már értem John reakcióját.. Emlékeim rám törtek és rájöttem, hogy egyszer mégiscsak felkeltem, hogy átöltözzek, mert melegem volt. A fejem annyira nem volt ijesztő, de néztem már ki jobban is. Hajam kócos volt és úgy nézett ki, mint egy oroszlánsörény, de még talán ez állt a legjobban.
   Felkaptam egy szűk szárú  farmert és egy egyszerű pólót. Elintéztem a fürdőben elvégzendő teendőim, s vagy hatszor indultam el az ajtóhoz, de mentem végül vissza a tükörhöz. Jó belátom nem biztos, hogy normális vagyok, de istenem...itt egy szent a hálószobámban!!
  Mikor végre kiértem, Johnt a még mindig alvó Clau mellett találtam. Szomorúan vizslatta a kislány arcát, ami nem kecsegtetett túl sok jóval. Minden jókedvem elszállt, s helyét a már jól ismert aggódás vette át.
-Ne kímélj!!-suttogtam a fülébe, mivel közben a háta mögé mentem. Ijedten ugrott egyet. Ez még annyira sem jelent jót. Ha nem veszi észre, hogy időközben a háta mögé mentem akkor...
-...Akkor nyilvánvalóan nem hoztam tálcán a reményt.-folytatta a megkezdett gondolatom, miközben megfordult, s tekintetét az enyémbe fúrta. Perzselt a pillantása, és én belülről égtem. A szavai voltak azok, mik lassú, de biztos szunnyadásra kényszerítették a lángokat.-Meg fognak halni.. Megvizsgáltam őket, de nem jutottam semmire...Megkértem Lexit, hogy kutakodjon egy kicsit a jövőjükben, de nem látott semmit, és ez csak egyet jelenthet.
-Hogy mondjam el neki?? Miért pont én? Olyan kicsi még...nem is értené meg...és mi lesz ezek után vele? - kezdtem zokogásba, de könnyek helyett a szavak, és a kétségbeesés potyogott belőlem.
-Még ne mond el neki, nem tudom mikor történik meg...-nyugtatgatott és szorosan átölelt, míg én mellkasához bújtam. Erősen gondolkoztam, hogy hogyan menthetnénk meg a szüleit, és végül egy teljesen elmebeteg ötlet jutott az eszembe. John elengedett és hátrahőkölt.
-Eszedbe ne jusson...de már eszedbe jutott. Jól jegyezd meg Ale, hogy nem változtathatok ilyen könnyen vámpírrá senkit, még veled sem tenném meg.- Hát ez arcon vágott. Ha haldokolnék, akkor nem mentené meg az életem....
-Ha haldokolnál, akkor végképp nem tenném.-vágta rá szigorúan, de kétségbeesés is vegyül a hangjába, amit nem tudtam hova rakni.
-Akkor hagyd ott!
-Rém vicces vagy!-csattantam fel, mire Clau felkelt. Mire megtalált, már John eltűnt. Hát egy ideig nem is akarok vele beszélni..
-Szia bogárkám!-köszöntem vidáman, legalábbis csak próbáltam az lenni, de mivel ha csak ránéztem a sírás fojtogatott, elég nehéz volt.
-Szia...mennyi az idő??
-Fél nyolc. - fél nyolc?? Nyolcra bent kell lennem!!
-Babókám most apura bízlak jó?? Keltsd fel, én addig elkészülök. - valóban így tettem, mivel fél órám volt elkészülni, és abból kocsival 10 perc az út, nem öltöztem át, csak gyorsan bekaptam egy müzliszeletet és autókázás helyett most inkább a futást választottam. Már félúton voltam, mikor egy alak párhuzamosan velem együtt kezdett haladni. Tudtam, hogy John az, és ő is a pizzeriában dolgozik, de hogy még egy műszakban is vagyunk...Nem tudom, hogy fogom kibírni. Egyszerre értünk az étteremhez, s John udvariasan előreengedett. Direkt nem köszöntem meg neki, mert mérges voltam rá, de azért hálás voltam. Régen nem volt ám ilyen bánásmódban részem. Oda adta az "egyenruhámat", mivel pincérnőnek vettek fel, át kellett öltöznöm. Nekem túl merész volt, ahhoz képest, hogy csak dolgozni szeretnék benne. Elvonultam, és felöltöztem. Mikor visszatértem, John elég szembetűnően nézett rajtam végig, és egy sóhaj hagyta el a száját.
-Nagyon csinos vagy.-dicsért meg, de úgy igazán, mélyről jövően. Felvidított, hogy ilyet tudok kiváltani belőle, de sajnos igencsak szórakozott lettem. Mindenkinek probléma nélkül kivittem a rendelését, de egy csöppet lassú voltam. Túl sok minden kavargott a fejemben. Legfőképpen Clau és John. Az egész délelőtt úgy telt, hogy többször kellet rám szólni, hogy ugyan végezzem már a dolgom. John felajánlotta, hogy menjek haza, de inkább maradtam. Bár ne tettem volna. Műszakom vége közeledett, mikor Lexi beállított az étterembe. Nekem kellet kiszolgálnom, mivel mindenkinek volt dolga kivéve Johnnak, de ő amolyan góré volt itt. Felment bennem a pumpa amiért senki nem vállalta helyettem, így roppant "jókedvvel" köszöntöttem.
-Mit hozhatok?
-Óh te? Neked is szia! - köszöntött gúnyosan
-Igen. Ha nem tudnád itt dolgozom. És nem köszöntem, nem kell visszaköszönnöd!-sziszegtem.
-Jó, hagyjuk a formaságokat! Adok egy kis tanulnivalót. Sűrűn járok ide, s rendszerint ugyanazt kérem, ezért legközelebb már nem kérdezel csak hozod. Úgy is figyelmeztetlek ha más lenne a kívánságom, és ha csapatban jönnék, akkor is kérdezd meg, hogy mit szeretnénk. Na mármost a rendelésem: Egy üveg 100%-os narancslé, és egy szelet gombás pizza. Nem kell beütnöd a kasszába, nem szoktam fizetni. Köszönöm.
   Szó nélkül fordítottam hátat neki és indultam el a konyhába. Fortyogtam a dühtől. Azért ez mégis csak több a soknál..még egy kutyával sem beszélnék így..nem kutyával semmiképp sem. John lopva rám pillantott és halványan elmosolyodott. Szórakoztató volt, hogy úgy tekint magára, mint kutya, habár nem áll messze az igazságtól.
   Leadtam a rendelést, és közben kivittem egy másikat. Lexi mellett is el kellett haladnom, aminek egyáltalán nem örültem. De még mennyire, hogy nem...Mivel még kezdő vagyok, nem bírtam egyszerre olyan sok tálcát fogni. Éppen két adag kávét vittem ki, már majdnem elmentem Casandra mellett, mikor valamibe megakadt a lábam és orra buktam. A poharak milliárdnyi szilánkra törtek, a kávé pedig szanaszét folyt. Hangos nevetés biztosította számomra a tudatot, hogy mindenki látta az iménti kis botlásomat. Olyan ideges lettem, hogy könnyeim előbújtak, ezzel elhomályosítva látásom. Lexi nevetett a leghangosabban. Megpróbáltam felkelni, és az volt a tervem, hogy beverek neki egyet, de újra megcsúsztam és beletenyereltem a szilánkokba. Olyan mélyen és olyan sok helyen fúródtak bele a kezembe a darabkák, hogy vérem kiserkent. Olyannyira, hogy egész tenyeremet elborította az élénkpiros vér. Mikor a pakettára leesett az első csepp, akkor jutott eszembe, hogy egy vámpír ül mellettem és egy még van valahol...Lexire pillantottam. Az arcára fagyott a vigyor, és visszatartotta a levegőt. Ez eddig oké, de neki is elfogyott, és mikor újra beleszippantott a levegőbe, fájdalmas, eszelős kifejezés ült ki az arcára. Maga elé meredve ledobott nekem pár szalvétát, és azzal próbáltam felitatni vérem, de nem jött össze. Csak folyt, és folyt...Lexi hirtelen megragadott a könyökömnél fogva és berángatott a dolgozói öltözőbe. Veszélyben éreztem magam, és menekülni próbáltam, de ő a falnak szorított. Nem tudtam, hogy hol lehet John, de imádkoztam, hogy jöjjön már. A lány még közelebb jött hozzám, és már egymáshoz simult a testünk, ami egyfajta undorral töltött el. Ennyire közel csak egy fiút engednék magamhoz. Arca vészesen közel volt az én arcomhoz, mikor hirtelen megragadta mindkét kezem és az ajkához húzta. Először a jobb, majd bal kezemről itta le a vért. Nem volt neki elég, mivel újabb sebeket ejtett karomon, és onnan "csapolt le". Szédültem, éreztem hogy már nem bírom sokáig, de tudtam, hogy a szervezetem úgyis pótolja a hiányt. Erősen koncentráltam, hogy nem veszítsem el az eszméletem. Elengedte a karom és a fülembe suttogott.
-Jobb ha ezt John nem tudja meg. Hidd el, te is rosszul járnál.-figyelmeztetett és én hittem neki.
-Jó. - leheltem, mert többre már nem volt erőm.
-Hidd el, én nem akartam! Tényleg túl hívogató a véred. Nem lesz semmi bajod ne aggódj.-a hangja megbánó volt és meg is szántam volna, ha nem csinálja az ezután következőket.
 Újra megragadott és, újabb sebet ejtett, ezúttal vállamon. Miután végzett, engem elengedett, és mint egy rongybaba, úgy estem a földre. Rám nézett és mosolygott.
-Tényleg nem fogy ki a véred! Kész vérkút vagy!-gúnyolódott és kilépett az öltözőből.
  Sikerült eszméletemnél maradnom, de nagyon szédültem. Felkaptam egy kardigánt, hogy elrejtsem a harapásnyomokat, majd bementem a mosdóba. Belenéztem a tükörbe, és szörnyű látvány fogadott. Halálsápadt volt az arcom és sötét karikák éktelenkedtek szemeim alatt. Valóban úgy néztem ki, mint egy hulla. Leöblítettem az arcom és rájöttem, hogy nagyon szomjas vagyok. Visszamentem a konyhába, ahol Stephen fogadott. Kedves volt, de kicsit leszúrt, amiért ilyen ügyetlen voltam. Bocsánatot kértem, s közben folyamatosan a sebeimet szorítottam, mert szörnyen fájtak. Ez Stephennek is feltűnt. Hazaengedett tekintve, hogy nem vagyok valami jó állapotban. Mikor már visszaöltöztem utcai ruhámba, John is visszajött, vele Lexi is. John látta, hogy valami baj van, és én gondolataimon keresztül próbáltam küldeni neki, hogy mit is csinált a húga, de nem úgy nézett ki, mint akit érdekel...legalábbis nem úgy festett, mintha hallotta volna. Szomorú lettem, és Lexi csak rá tett még egy lapáttal.
-Láttam az előbbi attrakciódat!! Nagyon ügyesen csináltad. Olyan sokáig voltál utána távol, hogy biztos vagyok benne, sikerült kellőképp kisírnod magad. Ismerem ezeket az érzéseket...vagy nem?? Nem, mégsem ismerem.-Hazudott a ringyó fölényeskedve, és nálam itt telt be a pohár.
-Hogy is érezhetnéd? Egy hülye, öntelt vámpír vagy, akiből kikoptak az emberi érzelmek! Csak, hogy tisztázzuk, nem vagyok annyira önző, mint te, úgyhogy a saját káromra is elmondom ha kell...-sziszegtem neki, de a mondat végére elcsuklott a hangom és legördültek arcomon a könnyeim. Tudtam, hogy csak Lexi értette az utolsó mondatom, de ez jobb is így. Szégyenkezve rohantam ki az étteremből, és zokogva indultam el haza. Lassan mentem, nem volt kedvem sietni. Csalódtam Johnban amiért nem védett meg, másrészt pedig elegem lett. Túl sok minden történik most körülöttem és összezavarodtam.
 Mindenki engem nézett, miközben caflattam haza, de annyira nem érdekelt...nem érdekelt semmi. Azon gondolkoztam, hogy talán el kéne mennem...egy bentlakásos iskolában kéne továbbtanulnom. Én úgy is mindenkinek csak egy teher vagyok. Nem hiányoznék senkinek. Igen. Ez a megfelelő ötlet. Beszélek apuval és beköltözöm egy bentlakásos suliba.....

16. Fejezet

Nevettem, és nevettem. Johnra néztem aki láthatóan nem értett semmit. Szegénykém, most biztos őrültnek tart.
-Min nevetsz?-kérdezett végül óvatosan rá John
-Hát az óra...-nem bírtam befejezni a nevetéstől.
-Az óra rossz. Igen, de ebben mi olyan vicces?
-Rossz?-egy pillanatra elképedtem, majd még jobban nevettem.
-John hívja Ale-t!! Hahó! Nagyon keszekuszák a gondolataid, úgyhogy örülnék ha megosztanád velem is a dolgot.-mondta John és már az ő száján is látható volt a mosoly.
-Azt hittem, hogy megállítottam az időt.-nevettem tovább, és belőle is kitört a nevetés.
-Neked sem lehet meg a világ összes képessége.
-Káááár... Mennyi idő van még hátra?
-Negyed óra, úgyhogy megyek is.
-Ne-e...köhöhm...hozod nekem a leckéket?-kérdeztem és igyekeztem elrejteni gondolataimat előle.
-Nem szabadna.-incselkedett.
-Ugyan miért nem?
-Mert büntetésben vagy.
-Akkor nem?-kérdeztem csalódottan.
-De igen.-mosolygott rám.-Tényleg megyek, mert Clau mindjárt felkel és nem lenne jó ha meglátna.
-Tényleg nem.
Kínos pillanatok következtek. Csak álltunk és néztük egymást. John pontosan tudta, hogy én mit szeretnék búcsúzásképp, de végtére is nem járunk, úgyhogy elég furcsán jött volna ki ha....
-Szia.-köszöntem végül.
-Szia.-köszönt ő is, de mintha egy kicsit csalódott lett volna.
Kilépett az ajtón és én figyeltem amint beszáll a kocsijába és elhajt. Rögtön rossz kedvem lett, de azért felmentem Clau szobájába, hogy majd mikor felkel, ne ijedjen meg. Nem kellett sokat várnom. Apró testével ide-oda kezdett forgolódni, majd felpattantak szemei. Ijedtnek tűnt, ezért odaültem mellé. Amint megpillantott, szemei megnyugodtak.
-Szia álomszuszék! Az egész délutánt végig aludtad.-Mondtam játékosan.
-Szia! Nagyon szomjas vagyok. Kérek inni.
-Egy "szépen" hiányzik a mondatból.-mosolyogtam rá, mire az ő arcán is elterült a mosoly.
-Kérek szépen inni.
-Mit?
-Vizet.
-Az a legjobb. Mindjárt hozom.
-Várj! Ne hagyj itt!
-Miért?
-Félek egyedül. Alvás közben más, mert akkor nem vagyok magamnál, de mikor felkelek...félek.
-Jó, gyere velem. Megmondod, hogy mitől félsz?
-M-m, nem.
Leértünk a nappaliba. Clau ott maradt én pedig a konyhába mentem. A kislány csendben várt. Ezek szerint ott nem fél, csak a szobájában.
  Bevittem neki a vizet, majd közölte, hogy éhes. Nem tudtam, hogy mit csináljak neki, mert főzőtudományom legjavát már az ebéd elkészítésével kifejtettem. Aztán eszembe jutott, hogy még maradt az ebédből. Megmelegítettem, és együtt ettünk. Clau gyorsan befalta a maga adagját, és még kért. Hihetetlen étvágy van. Odaadtam a saját vacsorám, amúgy sem voltam annyira éhes.
 Kopogtak. Ki lehet az? Csak nem John? Odarohantam az ajtóhoz és boldogan nyitottam ki. Csalódnom kellett.. apám állt az ajtóban. Ezek szerint tényleg én leszek a portás.
-Szia! Köszi, itthon hagytam a kulcsom.-vigyorgott.
-Tényleg? Akkor mivel indítottad be a kocsid?
-A kocsikulccsal...
-...Amin rajta van a ház kulcsa is.-meredtem rá dühösen.
-Jé, tényleg. Különös.-vigyorgott.-Szia, Clau! Na hogy érezted ma magad?
-Jól! Játszottunk sokat és mindig én nyertem.
-Ettél is? -kérdezte miközben bementünk a nappaliba.
-Igen, Alice nagyon finomat főzött.
-Alice tud főzni?
-Igen!!
-Maradt még?
-Nem, nem maradt.- vettem át a szót.-Mindet megettük!
-Akkor csinálok valamit...
-Jó!!-ujjongott Clau csak tudnám hova fér bele ennyi étel...
 Apu csinált carbonarat, amiből nekem is kellett ennem. Meg kell kérnem, hogy tanítson meg engem is főzni.
Ebéd után mindenki elment fürödni, majd aludni. Clau megkért, hogy had aludhasson velem. Nem örültem neki, mert mégis csak 17 éves vagyok és szükségem van egy külön szobára, de annyira félt szegény, hogy megengedtem neki. Mivel francia ágyam van, mindketten kényelmesen elfértünk.
 Éjjel sokszor felkeltünk és egyikünk sem aludt valami nyugodtan. Én ezt betudtam annak, hogy Clau velem alszik és még nem szoktam meg, de ő láthatóan félt. Csak tudnám mitől...kezdett nagyon aggasztani. Lehet, hogy hiányoznak a szülei. Tényleg..tulajdonképpen mi lehet most velük? Miért nem árulja el, hogy mitől fél? John segítségét fogom kérni.
  Reggel, pontosabban délbe keltünk fel. Clau nyugodtabban aludt, mióta felkelt a nap. Mivel csak holnap kezdek, még nyugodtan lustálkodhatok egy kicsit.
  Clau aludt mikor végül kikászálódtam az ágyból. Lementem az alsó szintre. Aput a konyhában találtam.
-Szia! Csakhogy felkeltél...kész a reggeli.
-Azért nem keltem fel, mert nagyon rosszul aludtam! Beszélnünk kell Claudiáról.
-Mi a baj vele?- váltott át apu az aggodalmas hangjába.
-Fél, de nem tudom mitől. Arra gondoltam, hogy talán hiányoznak neki a szülei. Mi van velük?? Mit csinálnak? Tán elmentek nyaralni, ezt a kislányt meg itt hagyták? Hát nem valami kedves tőlük.
-Alice, a szülei kórházban vannak. Balesetük volt.
-Úristen. Mekkora egy bunkó vagyok! Clau tudja? Hogy vannak?
-Nem túl jól...életveszélyes állapotban vannak. Clau tudja, de csak annyit, hogy kórházban vannak.
-Mi történt velük?
-Hát igazából megtámadták őket.  Olyan sebeket ejtettek rajtuk, amiket egyszerűen nem tudnak beazonosítani. Folyamatosan kapják a fájdalomcsillapítókat, de egyszerűen nem tudják, hogy mit csináljanak..Az elkövetőket nem találják.
-Szegény kislány...és mi lesz ha...
-Erre ne is gondolj!
Fél egykor Clau is felkelt. A nap ugyanolyan volt, mint tegnap. Mikor Clau aludt és apu már dolgozott, John ismét meglátogatott és hozta nekem a leckét, de sietett valahova, úgyhogy ment is.
Így telt el az első hetem és 5 napom a büntetésemből, annyi különbséggel, hogy már dolgozni is jártam. Szörnyű egy hely volt. Mindig éhes lettem a sok pizza illatától...
Pénteken mikor hazaértem a munkából, éppen annyi időm volt apuval lenni, hogy együtt ebédeljünk, aztán rögtön rohant dolgozni. Claut  mostanában én tanítgattam, mivel suliba még nem jár...én ennyi idősen bezzeg már ott unatkoztam az iskolapadba. Utána mindig játszottunk egy kicsit, fürödtünk, majd lefektettem aludni a saját szobámba, mivel még mindig nem aludt egyedül. Már átalussza az éjszakát mellettem, és én sem alszom olyan nyugtalanul.
 Miután lefektettem Claut, ajtónyitódást hallottam, és apu suttogó hangját, amint hív engem. Egy hete nem használtam egy képességem sem, úgyhogy most boldogan teleportáltam le apuhoz. Pont a háta mögé. Elbúgtam egy egyszerű "bú"-t és ő ugrott egyet ijedtében, amin én jót nevettem. Hát a mosoly az arcomra fagyott amint megláttam apu arcát.
-Mi történt?-kérdeztem, mert apu nem akart megszólalni.
-Clau...
-A szülei?? Nem...
-Nem. Nem haltak meg, de nagyon súlyos az állapotuk.
-Istenem...
-Ale...hogyha mégis ...tudod, akkor jobb lenne ha te mondanád el neki...téged jobban megért. Elég közeli kapcsolatba kerültetek.
-Jó.-mondtam, de nem fogtam fel szavaim súlyát. Apát otthagyva felrohantam a szobámba, és halkan, hogy ne ébresszem fel Claut, felhívtam Johnt. Megkértem, hogy jöjjön át. A hangom remegett, úgyhogy biztos kikutatta a gondolataimból, hogy mégis miért. Nem is baj. Legalább nem kell elmondanom. A szobában sötét volt, és ez kifejezetten megnyugtatott. Halk kopogtatást hallottam az ablakon. Odamentem és kitártam azt. 
-John.-nyögtem és minden gátlásosság nélkül a nyakába vetettem magam mikor már bemászott. Először meghökkent, de miután kiolvasta a gondolataimból, hogy most igazán szükségem van rá, visszaölelt.
-Szia!-suttogta a hajamba.
-Mit csináljak?-kérdeztem kétségbeesve.
-Először is nyugodj meg. Ennyire a szíveden viseled a kislány sorsát?
-Igen.- Néztem a szemébe, és abban a pillanatban esett le, hogy sírok. Gyorsan letöröltem könnyeim, és visszabújtam John ölelésébe. Utáltam ha valaki látja, hogy elgyengültem. John leült a földre, én pedig az ölébe.-Nagyon megszerettem Claut.
-Te kit nem szeretsz meg azonnal?? Olyan jó szíved van!-búgta édesen a fülembe, amitől megremegtem.
-A tesitanárt például nem szerettem meg.-nyögtem ki végül.
-Igazad van.-mosolygott.
-Tudsz segíteni a szülein?-kérdeztem. Ez volt az utolsó reményem, ha ő nem segít...Senki nem mondta ki hangosan, hogy az életük hamarosan véget ér, de érezhető volt.
-Ale, ez nem jó ötlet. Ha a halál el akarja szólítani őket, akkor meg is teszi és ezt senki nem akadályozhatja meg.
-Kérlek!-néztem a szemébe és ha szavakkal nem is tudom, de legalább a szememmel, a gondolataimmal a tudtára tudom adni, hogy ez mennyire fontos nekem.
-Be tudok lógni a kórházba és megtudom vizsgálni őket, de ennél többet nem tudok tenni.-adta be végül a derekát.
-Köszönöm!-Hálálkodtam és adtam az arcára, majd a nyakára egy puszit. Illata, és közelsége annyira magával ragadott, hogy folytattam volna még az ajkaimmal való felfedező-hadjáratot, de John mozdulatlanná dermedt, ami pont elég volt ahhoz, hogy észhez térjek és inkább újra a mellkasához bújjak. Annyira megnyugtatott a tudat, hogy John az ölelésében tart, hogy egyre álmosabb lettem. Már csak azt éreztem, hogy az ágyamba kerülök ami önmagában igazán kellemes érzés volt. Éreztem amint a világot jelentő személy keze eltávolodott tőlem. Nemtetszésemet egy nyögéssel adtam a tudtára. John a fülemhez hajolt.
-Muszáj mennem, különben nem tudom megvizsgálni Claudia szüleit. -mondta azzal elhajolt a fülemtől, de még mielőtt elment volna megsimogatta az arcom. Utolsó gondolatomat Johnnak címeztem, de igazából reméltem, hogy nem szerez róla tudomást. Egyetlen egy szó volt, de ez az egy az összes John iránt táplált érzésemet magába foglalta: Szeretlek!
Azonnal az álmok forgatagába merültem.

Karácsonyi ajándék!!

Sziasztok!!!
Nah mármost kettő kari ajándékot kaptok. :P
Az egyik, hogy bármilyen kérdést feltehettek a történettel kapcsolatban, és velem kapcsolatban is. A másik pedig, hogy megírom az összes eddigi részt egy másik szemszögből.
A ti feladatotok, hogy eldöntsétek kinek a szemszögéből írjam. A legkézenfekvőbb talán John vagy Lexi lenne, de ti döntötök. A döntéshez kiteszek egy szavazást, a kérdéseket pedig itt tehetitek fel. Persze olyanokra nem válaszolok amik lelövik a poént...:P
A friss késéséért pedig bocsánat, de itt a karácsony és nagy a sürgés-forgás...:D
Puszi
Detty

Díj!!

Sziasztok!

Örömmel osztom meg veletek új díjam, és küldöm tovább azoknak, akiknek az eddigieket is küldtem.

15. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam a 15. Fejezetet, ami nem bővelkedik eseményekben, de olyan aranyos együtt John és Alice, hogy muszáj volt még egy közös jelenetet beraknom, mielőtt hatalmam lesújt rájuk. Ezt értsétek ahogy akarjátok, még én sem tudom, hogy én hogy értem. Alice-nek megint új becézése van, mégpedig Ale. Az Ale-t és az Ali-t felváltva fogom használni. Attól függ, hogy jön...Nem tudom mit mondhatnék még...jah...ne mindig higgyetek a fejezet végének....muhaha Jó olvasást! 
Puszi

Detty 

 ♥

[ Alice szemszöge ]

Kizárt! Nagyon aranyos ez a kislány, de én nem vagyok bébicsősz! A francba is!! Nem elég, hogy teljesen le fogok maradni, nem találkozhatok John-nal és plusz még kapok a nyakamba egy gyereket. Erről nem szólt nekem "Kedves" John...Hát erről még elbeszélgetek vele. Szerettem John, őszintén szerettem, de most dühös voltam rá...egy kicsit.
  Csend ült a szobára. Nagyon mély csend. Apa várt tőlem valami reakciót, Claudia pedig mintha félt volna. Nem tudtam megszólalni. Féltem, ha megtenném, abból nagy veszekedés lenne. Mi a fenét csináljak? El kéne tűnni arra a két hétre. Mi lenne ha teleportálnék?
-Nagyon szép vagy!-törte meg Clau a csendet dallamos, ám bátortalan hangon.
-K..köszönöm.-dadogtam, mert meglepett. Én azon gondolkozom, hogyan passzoljam le szegényt, ő meg megdicsér.
-Örülök, hogy összemelegedtetek. Akkor én megyek is dolgozni.-nyögte ki apu azt a pár szót, amitől kezdett felmenni bennem a pumpa.
-Máris? És mégis mi a fenét csináljak? Nem teheted ezt velem két nap miatt!
-De már meg is tettem.-vigyorgott rám apu, és a kabátját levéve a fogasról, kirohant az ajtón. Vigyorgott!
-Mit szeretnél csinálni?-próbáltam kedvesen és lazán beszélni, de ez nehezemre esett.

 [ John szemszöge ]

  Becsuktam az ajtót, miután Ale kilépett, de amint a gondolataiból kivettem, hogy nem figyel, azonnal kinyitottam, és utána indultam. Pár méterrel mögötte mentem. Csendben haladtam, és nagyon figyeltem a gondolatait, hogy észrevesz-e. Szerencsémre máshol járt az esze. Nem sietett, pedig már csak 1 perce volt. Amint ezt kigondoltam, rögtön eszébe jutott neki is, és futni kezdett. Jól tette, mert Michael elég  komoly büntetést talált ki neki. Ennek nem örültem, mert a tervében az is benne volt, hogy Ale nem jöhet suliba, ami egyenlő volt azzal, hogy nem találkozhatok majd vele. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy megint "túszul ejtem" és nem engedem haza, de aztán több ok miatt is elvetettem ezt az ötletet.
  Eszméletlen gyorsan futott, de én még nála is gyorsabb voltam. Futás közben figyeltem gyönyörű, alakját, ahogy siklik a hold fényében, az erdő mentén egy-egy fát megérintve. Olyan gyönyörű teremtés. Teljes lénye elvarázsolt. Azért futottam utána, mert meg akartam óvni, vigyázni akartam rá. Veszélyes ilyenkor az erdő, és bármilyen képessége is van Alice-nek, az erdő hatalmával nem tudna szembeszállni.
  Megállt egy ház előtt, ami kisebb volt, mint a mienk, de sokkal otthonosabb. Tudtam, hogy ez az ő házuk és be fog menni, de nem akartam elmenni. Megnyugtatásom gyanánt arra gondoltam, hogy most legalább tudom hol lakik.
   Elindultam haza és közben végig Ale gondolatait figyeltem. Nem nagyon volt ínyére, hogy vigyáznia kell a kislányra. Tényleg nagyon aranyos volt, de én sem tudnám, hogy mit csináljak vele...
  Egyedül voltam a házban, mert Lexi és az apám Londonban jártak. Ez hasznomra vállt, mert így legalább nem idegesített a húgom ingadozó hangulata. Valami hihetetlen egy lány. Egyik pillanatban még olyan fejjel kóvályog, mint aki a halállal szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni, a másikban pedig meg a legidétlenebb módon viháncol mindenen.
  Annyi gondolat járt a fejemben, hogy megfájdult és inkább elmentem aludni. Igen. Földöntúli  lényem ellenére fájhat a fejem és alszom is.

  Reggel csörgött a telefonom és én megsemmisülve nyúltam utána, hogy kikapcsoljam. Nem voltak túl jó kilátásaim a mai nappal kapcsolatban, úgyhogy meg sem próbáltam jókedvű lenni.
  Rövid időn belül elkészültem, és beültem a kocsimba. Mikor beértem, szembetaláltam magam egy valag irigy gondolattal. Az összes osztálytársam azt figyelte, hogy vajon Ale is az én kocsimból száll-e ki. Biztosra vették, hogy járunk. Bár én is ilyen biztosra vehetném, de sajnos soha nem fogom. Képtelenség, hogy én és Alice egy párt alkossunk. Nem azért mert nem szeretem és tudom, hogy ő is szeret, de túl nagy veszélybe kerülne. Meg sem próbálom titkolni előle érzéseim, mert úgyis látja ha hazudok, de megóvni még megtudom. Ez önzőség a részemről, hiszen egy ép eszű ember azt mondaná, hogy ha nagyon szeretném, akkor nem sodornám veszélybe. És milyen igaza lenne. Már így is átélte, hogy megtámadtam, de én még mindig elhitetem vele, hogy van remény. De utálom ezt a szót.
  Alice már nincs akkora veszélyben, mint eddig. Legalábbis a részemről nem, mert csak először kibírhatatlan a csábítás. Utána már kibírható. És ezt szó szerint kell érteni. Tényleg kibírhatatlan a csábítás.
  Az egyik lány bekopogott a kocsiablakon. Saját állítása szerint nagyon csábosan nézett, de először azt hittem, hogy komoly fájdalmakkal küzd. Ahelyett, hogy lehúztam volna az ablakot, amire számított, üvegen keresztül arrébb tessékeltem és kiszálltam. Már kezdte volna, az előre betanult szövegét, amivel mindent kideríthetett volna, de én inkább egy finom mozdulattal arrébb taszigáltam és elmentem mellette. Éppen elég lesz a saját bűntudatommal kettesben lenni, Ale nélkül. Hogy fogok én kibírni két hetet? Nem csak, hogy hiányzik, de nélküle eszméletlen lassan vánszorognak az órák.
 Bementem a terembe és leültem a helyemre. Mivel tökéletesen tudtam az anyagot, inkább Ale-val foglalkoztam. Pontosabban az elméjével.



[ Újra Alice szemszöge ]



Claudia érkezése utáni reggelen, idegesen kezdtem tervezgetni valami programot, hogy nem unatkozzon a lány. Végül nem is telt olyan rosszul a napom, mint ahogy egyébként elképzeltem. Clau a nap nagy részét rajzolással töltötte, de fogócskáztunk is. Mindig hagytam őt nyerni, és olyankor boldogan kacagott. Hamar elfogadta a helyzetét, s már nem volt megilletődve. Készítettem neki ebédet...vagyis valami olyasmit. Rántott sajtot, csináltam még egy valag kirántott dologgal. Nem nagyon tudok főzni, csak a nagyon alap dolgokra voltam képes. Ebéd után Clau jó kislány módjára elment szúnyókálni egyet a vendégszobába, míg én bevonultam a sajátomba.
  Egyedül maradtam a gondolataimmal, ami soha nem vezetett jóhoz. Általában a múlton merengek. Azt mondják, hogy nem szabad a múlttal foglalkozni, és én is ezt mondtam John-nak, de azok akik ezt a mondást kitalálták, nem igazán küzdtek olyan dolgokkal mint én. Olyan lány vagyok aki nem mutatja érzelmeit. Legalábbis a fájdalmát. Ez belém vésődött az évek során. Csak akkor tör utat magának az érzelmeim áradata, mikor egyedül vagyok. Sokan érzéketlennek tartanak emiatt, de szerintem sokkal nagyobb bűn, ha valaki a legkisebb probléma következtében is mély letargiába esik és belemerül az önsajnálatba. Gyűlöltem folyton mások apró kis gondjait hallgatni, miközben jelen volt az én elfojtott, kicsinek nem nevezhető problémám: nem vagyok ember. Ott nehezedett a súly a vállamon, de nem mondhattam el senkinek, mert első dolguk lett volna elmegyógyintézetbe küldeni. Nem értettek volna meg. Így lett a nem megértésből titok. Próbáltam árnyaltan bevonni az akkori barátnőimet, de mivel nem mondtam el a teljes igazságot, nem volt akkora jelentősége sem. Kétségbe esve próbáltam keresni a megoldást. Gondolatban mindig megterveztem, hogy mit fogok nekik magyarázatképp mondani, de kimondva jelentéktelenné vált. Szépen lassan mindenki eltávolodott tőlem. Ekkor már határozottan kétségbe voltam esve. Túl nagy volt a súly, féltem, hogy összeroppanok. Persze rájöttem, a lelkem mélyén már akkor is tudtam, hogy nem azért nem mondom el nekik az igazat, mert féltem a véleményüktől. Oh nem. Sajnáltam magam. Azért nem mondtam el a teljes igazságot, mert ez az érzés túl közel volt lelkem azon részéhez, ahol a legféltettebb kincseim lakoznak, és amit az addigra ellenséggé vált barátaim oly' könnyen kihasználtak volna. Sebezhető lettem volna. Így lett ez a dolog életem legnagyobb titka, ami nem miattam lett az, hanem mert nem volt aki megértsen.
  Később apu nagy segítség volt, és ő tanított meg arra, hogy az önsajnálat mire is képes....hát tanultam a dologból és sikerült is elfelejtenem életem ezen időszakát, de most újra felszínre tört az eddig elfojtott kétség, amit John váltott ki belőlem.
  Nem tőle féltem, hanem, hogy nem szeret. És most jön az a rész, hogy imádkozom azért, hogy John ne figyelje ki a gondolataimat. Ezen halványan elmosolyodtam. Biztos, hogy kifigyeli. Ezek a fájdalmak arra voltak jók, hogy megerősítsenek. Sok minden változott azóta, többek között én is.
-Elég a hülyeségből Alice!-parancsoltam magamra. Bementem Clauhoz megnézni, alszik-e és ugyanúgy találtam, ahogy lefektettem. Nem tudtam, mit csináljak, míg ő alszik. Mekkora az alvásigénye egyáltalán egy ilyen kislánynak? Mennyi az idő egyáltalán? Visszabaktattam a szobámba, mivel ott volt az emelet egyetlen működőképes órája. Majd' sokkot kaptam. Hogy lehet máris délután három? Akaratlanul is arra gondoltam, hogy John már biztos otthon van. Annyi kérdésem lenne John-hoz. Vajon mi lenne ha áthívnám őt, míg Clau alszik és apu nincs itthon. Áhh kizárt! Ahhoz már tényleg kéne valami időkibővítő kütyü.
  Alig gondoltam bele, abba az ábrándba, hogy John átjöhet, máris kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől. Szuper! Akkor apám még portásnak is befogott. Nyissam ki előtte az ajtót. A cipőjét ne nyaljam tisztára? Halkan lesuhantam a lépcsőn és lassan közeledtem az ajtóhoz. Egy hirtelen mozdulattal kitártam azt, hátha megijed, és háta fordítottam. Elindultam a lépcső irányába, és úgy figyelmeztettem.
-Claudia nemrég aludt el, úgyhogy légy szíves csöndben közlekedj! A  kaját a konyhaasztalon találod.-mondtam kimért hangon, mert még mindig pipa voltam rá. Kíváncsian vártam válaszát, de az csak nem akart jönni. Dühbe gurultam. Hátraarcot fordítottam és még ki sem vettem ajtónak támaszkodó alakjának részleteit, máris löktem a szövegem.
-Najó idefigyelj! A..a...ö..huhh.-abba kellet hagynom dühkitörésem, mert apu helyett, John állt az ajtóban, egy apró, és kissé szomorkás mosollyal az arcán.
-Figyelek.-jelentette ki játékosan és várta válaszom, de én ledöbbentem. Valami megmozdult bennem, arra a gondolatra, hogy John nálunk van....és apu a munkahelyén, Clau pedig alszik. Hmm. Egy apró filmszakadás történt nálam, majd leesett, hogy Gondolat! John hallotta mindezt. Úristen! A szám elé kaptam a kezem és kikerekedett szemekkel vártam, hogy John kiosszon. Ehelyett azonban még halványabb mosollyal ugyan, de mosolyogva lépett egy lépéssel közelebb hozzám.Kicsit megváltozott. Szaporábban vette a levegőt és alig láthatóan megnyalta a szája szélét. Zavarában elnézett, s láthatóan gondolkozott valamin. Egy pillanatra rám irányította tekintetét, de még mindig zavarban volt. Hozzám képest mondjuk nem. Annyira szégyelltem magam, hogy könyörögtem a padlónak, hogy nyeljen magába, de csak nem akart. Valamit csinálnom kell...
-Öhm...hát...igen...-nah gratulálok Alice, ezt jól megmondtad.
-Igen? Pedig én nem értem...Mit is akartál mondani?-kérdezte John, de már csak incselkedés végett.
-Öhm...nem árulnak el éppen eleget a gondolataim? -kérdeztem játékosan szemrehányóan.
-De.-lehelte.
-Kérsz...valami?
-Nem, köszönöm. Beszélgetni jöttem.
-Beszélgetni?
-Akarsz nem? A gondolataid nagyon kíváncsiak.-vigyorgott, én pedig azon gondolkoztam, hogy direkt tesz fel kétértelmű kérdéseket?
-Igen. Ülj csak le.
-Köszi. Szóval ne kímélj!
-Öhm jó, de mi lesz ha apu hazaér? Tudsz egyáltalán a büntetésemről? Mennyi az idő?
-Hm ezek nem nehéz kérdések. Apukád még három órát bent tölt a munkahelyén. Igen tudok a büntetésedről mivel kiolvastam Michael gondolataiból, és pontosan fél négy van.
-Hűha. És ha tudtál róla, akkor miért nem szóltál?
-Mert ezt a büntetést később döntötte el.
-Jó hagyjuk, akkor kezdem. Igazából a vérfarkasos téma érdekelne a legjobban. Akkor te most farkassá tudsz változni?
-Igen.-megeresztett egy mosolyt és leült velem szembe az ebédlőasztalhoz.
-Bővebben?
-Hatalmas farkassá változom át. A bundám színe ezüstös, fehéres.
-De jó! -tapsikoltam- Egyszer majd megmutatod?
-Nem hinném, hogy ez jó ötlet.-változott komollyá John arca.
-Miért?
-Mert olyankor elég beszámíthatatlan vagyok. Nem lennél biztonságban!
-Mert most abban vagyok?
-Igen abban vagy! Soha nem bántanálak!-emelte meg egy kicsit a hangját.
-A soha, a farkaslétre is ki kell, hogy hasson!
-Hihetetlen vagy!
-Köszönöm.-hajoltam meg előtte látványosan.
-Egyszer talán megmutatom.-halkult el és olyan féltően nézett rám, hogy elpirultam.
-Jó! És akkor most mit eszel?
-Amit bármelyik másik ember, de a vér külön desszertnek számít...a te véred volt az első emberi vér amit kóstoltam.
-Megtiszteltetés uram!-vigyorogtam és tényleg örültem, hogy az én véremből ivott először.
-Hüm...Tudod mi erről a véleményem.-nézett rám jelentőségteljesen.
A továbbiakban egy kisebb "vitát" bonyolítottunk le arról, hogy ki veszélyes kire. Félve néztem rá az órára, mert nem akartam, hogy John elmenjen. Nem hittem a szememnek, elhűlve meredtem az óra számlapjára, ami pontosan fél négyet mutatott.

Díjak Nektek!!

Sziasztok!
Nem tudom, mennyire engedélyezett ez Blogspoton, de kreáltam saját kezűleg két díjat, és elküldöm most nektek. Ismétlem....ezt nem kaptam hanem csináltam, úgyhogy megbecsülni!! :D
Itt is van:

ű

És most nem írom ki megint...küldöm mindenkinek, aki vámpírokkal kapcsolatban ír történeteket!! :D

És még egy díj...

Ezt meg küldöm mindazoknak, akik bármiféle misztikus történetet írnak!! :D
Vagyis nagyjából minden olvasómnak. :D
Remélem örültök neki...
Puszi
Detty

Második díj!

És megvan a második díjam is!!
Köszönöm szépen Szaszának, és megint csak mindenkinek akik, velem vannak és izgatottan várják a fejezeteimet. :D
Lentebb megtalálhatjátok, hogy kiknek küldöm! :D

Szóval, akkor küldöm...

1.  ...Vissza Szaszának, a Csábító Alkonyat és a Csábító éj című művéhez!
2.  ...Krisztinek a Twilight-a történet folytatódik című alkotásához!
3.  ...Bee-nek a Fontosabb mint hittem, s a Harc a végzet ellen című történetéhez!

Puszi mindenkinek!
Detty

Pályázat féle...

Sziasztok!
Nah hát szóval az van, hogy szeretnék képeket felrakni a szereplőimről, de egyszerűen nem tudom, hogy milyet.
Az lenne a kérésem, hogy ha tudtok, akkor segítsetek és küldjetek az e-mail címemre olyan képet, amit el tudnátok képzelni a szereplőimnek!
Nem kell egyszerre az összes szereplőm képét, elég ha csak az egyiket küldött vagy kettőt...amelyikről tudtok. Jó lenne ha minél többet kapnék, de nem kaptok büntetést, ha nem küldtök....csak azért kérem a Ti segítségeteket, mert én nem találok semmilyen képet, Ti pedig hát tisztában vagytok vele, hogy ki, hogy néz ki, milyen tulajdonságai vannak.
Igazából tömören összefoglalva az a "feladat", hogy küldjetek olyan képeket, ahogy ti elképzelitek pl. Alice-t vagy Lexi-t vagy John-t stb.... A karaktereimre legjobban illő képek ki fognak kerülni az oldalra.
 A nyertesek kapnak egy fejezetet, és ők választhatjátok ki, hogy kinek a szemszögéből és, hogy melyik (már megtörtént) jelenetet.
 Nah remélem minél több kép érkezik majd!
Előre is köszönöm.
E-mailem : detty1997@gmail.com
Puszi
Detty

14. Fejezet

  Köszönet illeti Szaszát, amiért megihletett! Alice becézése ezentúl Ali lesz! Jó olvasást!
Ui.:ez a hét most függővég mentes :) Csak ez idegeiteket akarom óvni :)
Detty

[Alice szemszöge]
Hallja a gondolataim? Az kizárt! Nem hallhatja! Hiszen a gondolataim szinte folyton körülötte forogtak...nem lehet, hogy az összes ábrándozásomat hallotta. Nee! Akkor azért volt olyan biztos mindig a dolgában. És ezek szerint...most is hallja a kétségbeesésem.
  Félve John-ra pillantottam és beigazolódni látszott a félelemem, mert elkezdett bólogatni. Mióta felébredtem, most nézett először a szemembe. Olyan jó érzés volt. Egy csomó ideig néztem volna még, de egyszerűen nem tudtam elfogadni azt a tényt, hogy teljes tudatában van a gondolataimnak. Megpróbáltam kizárni a róla szóló foszlányokat, de nem nagy sikerrel. John ezen somolygott.
-Nem vicces.-suttogtam.
-Micsoda?-kérdezte Lexi
-Lexi, aki kíváncsi, hamar megöregszik! Nem hallottad ezt még?-kérdezte John
-De hallottam csak engem nem igazán érint.-vigyorgott rám kísértetiesen.
-Ezt, hogy érted?-értetlenkedtem
-Úgy, hogy mi nem öregszünk.-mondták
Ohh nahát végre! Azt hittem már kifogytak a meglepetésekből! Neem..szerencsére nem. Van mit még mondaniuk. A franc. Tehát John is már élhet egy ideje. Akkor biztos minden évtizedben más lánnyal játssza el azt, amit most velem és mikor én már öregebb leszek nála, egyszerűen tovább áll. Merengésemből Lexi ébresztett fel, pontosabban John hozzá intézett kérdése.
-Te mégis hová mész?-kérdezte mikor Lexi kiment az ajtón.
-Kukutyinba zabot hegyezni! Bátyó! Ki kíváncsi hamar megöregszik! Amúgy meg nem tétlenkedhetek. Tudod! Éppen Londonba tartottam, mikor visszafordultam.
-Tényleg... akkor szia!
-Szia!-köszöntünk egyszerre John-nal. És most kettesben maradtam vele. Mit csináljak? Teljesen kiszáradt a torkom. Mikor is ittam utoljára? Nem is emlékszem...
-A vámpírok folyton ezt érzik, mert ők mindig szomjasak.-közölte társalgó hangnembe, majd megkérdezte.-Mit szeretnél inni?
-Vizet...köszönöm.
-Nincs mit.-válaszolt és már a kezében is volt egy pohár víz.
-Ezt, hogy csináltad?
-Titok.-incselkedett velem, én pedig kinyújtottam rá a nyelvem.-És Ali...Nem csináltam ezt eddig egy lánnyal sem...
-Nem ér kutakodni!-szidtam le és tényleg idegesített, hogy a fejemben turkál!
-Nem turkálok, csak ki vagyok éhezve a gondolataidra, úgyhogy mindenkinél hangosabban hallom őket.-magyarázta miközben leült mellém az ágyra.-És most ideje hazamenned!
-Mi?-mi lenne ha marasztalnál? kérdeztem őt gondolatban és mélyen a szemébe néztem.
-Nem marasztalhatlak, hisz én küldtelek el.-világított rá a lényegre és ez nagyon bántott. Ő küldött el. Hát igen. Végül is nem baj. Legalább nem hallja tovább a gondolataimat.
-Nem azért küldelek el, mert nem akarom, hogy itt légy, de ha nem érsz haza 5 percen belül, Michael a keresésedre indul és első útja ide fog vezetni, és ha megtalál, akkor később nem jöhetsz majd.
-Milyen okos vagy.-ámultam, de honnan tudja, hogy ilyen az apám?
-Az ő gondolatait is hallom, de ezt majd később mesélem el.
-Az ő gondolatait? Te a világ összes emberének a gondolatát hallod?-hitetlenkedtem. Hogy a fenébe nem robban fel? Erre az észjárásra nevetni kezdett, amit szúrós szemem láttán, köhögésnek álcázott. Hozzáteszem kevés sikerrel.
-Mondom, hogy később!-vigyorgott leplezetlenül, mert belátta, hogy nem tudja elrejteni vigyorát előlem.
-Akkor én megyek. Köszönöm a vizet.-huhh ez egy nagyon értelmes köszönés volt. Csak az utolsó pár órában annyi minden történt ami megmagyarázhatatlan, például az, hogy John ivott a véremből és én így köszönök....John arcát látva abba kellett hagynom a monológom.
  Teljesen megkövülten, fájdalmas tekintettel nézett engem és hezitált. Csak tudnám min! Pár nagy lépéssel megszüntette a közöttünk lévő távolságot. Egyik kezével végigsimított az arcomon, a másikkal magához ölelt, és én mindkét kezemmel közelebb húztam magamhoz, úgy öleltem. Így már testünk egymáshoz simult és én soha nem akartam abbahagyni, de John finoman lefejtette ujjaimat magáról és az államnál fogva rákényszerített arra, hogy a szemébe nézzek. Teljesen elvesztem benne. Még pár pillanat így és elvesztem a fejem. Ezt ő is tudta, mégis feszegetve mindkettőn határait közelebb hajolt, már éreztem forró leheletét az arcomon.
-Sajnálom.-suttogta a számnak és még mielőtt tudtam volna válaszolni, finoman csókot lehelt ajkaimra. Csak egyetlen röpke másodpercig tartott az egész. Dühös lettem amiért csak ennyi kaphattam belőle.
-Mi lenne ha nem sajnálkoznál folyamatosan? Vagy ha tényleg muszáj, akkor legalább olyan komoly és sorsdöntő dolgokért tennéd ezt, mit például, hogy nem tudsz egy normális csókkal elköszönni.-rivalltam rá és még engem is meglepett az őszinteségem.
-Miért talán nem csókolók jól?-kérdezte ál aggódással, mert pontosan tudta, hogy mire értem a normális csókot. - És ezt a rövidet sem szabadott volna megejtenünk.
-Miért is?-szavai égették lelkem. Egyértelmű, hogy nem kellek neki és mégis játszik velem. Harag helyett, most csalódást és mérhetetlen szomorúságot éreztem.-Akkor én megyek...Szia!
-Ezt még tisztázzuk! Szia!-köszönt ő is, csak tudnám mit tisztázunk..
-Az előbbi gondolataidat.-kiáltott utánam, mivel én már elindultam.-Jah és Ali!
Igen?-kérdeztem gondolatban, mert nem volt kedvem ordítozni.  Ezt John is megmosolyogta.
-Ne az erdőn keresztül menj! A partszakaszon biztonságosabb!
-Nem félek az erdőtől!-ezt már kiáltva mondtam, mert mit képzel rólam? Én szeretem az erdőt, és az nem veszélyes.
-Lehet, hogy te nem félsz, de én féltelek tőle. És vannak erdők amik veszélyesek.-ezt olyan védelmezően mondta, hogy a szívem gyorsabban kezdett verni. Nem tudom miért, de ez olyan volt mintha a szokásos pop helyett, most valami rock számra váltott volna.
-Nagyon érdekes a gondolatmeneted.-kiáltott John és a hasát fogta a röhögéstől.
-Kösz, de kezdesz az őrületbe kergetni a rejtélyes mondataiddal...na szia!-köszöntem ismét és Johnra hallgatva, a part mentén kezdtem hazamenni. Nem volt kedvem teleportálni, és annyival is hamarabb hallani apám leszidását, amit jogosan kapnék, de akkor is! Eszembe jutottak John szavai, miszerint 5 percen belül haza kell érnem...hát ebből négy már eltelt. Futva tettem meg a maradék távot, így pont akkor értem haza, mikor apu már a kabátját vette le a fogasról. Meglepődött mikor meglátott, de örült, hogy nem kell megkeresnie.
-Ülj le a nappaliba!-utasított szigorúan, én pedig engedelmeskedtem. Apu is utánam jött, miután visszatette a kabátját, és belekezdett monológjába.
-Két napja kezdődött a suli, de te mindkettőt ellógtad. Fogadni mernék, hogy semmilyen nyomós indokot nem tudnál felhozni mentségként. Ha ez még nem lenne elég, szemtelenkedtél a tesitanároddal és egy fiúval lógtál. Azt nem mondták el, hogy kivel. Szóval hallgatom.-rivallt rám, miközben ide-oda járkált. Én kétségbe estem. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Nem mondhatom az igazat, mert akkor nem találkozhatok többet Johnnal, plusz ha megtudná, hogy mit csináltunk..hát akkor apával nem találkozhatnék többet.
-Nem lógtam senkivel. Csak pont egyszerre lógtunk ki, de utána már külön váltak útjaink.-hazudtam, kivételesen hihetően.
-Jó, akkor azt mond meg, hogy miért?
-Azért, mert gyűlölöm azt a közeget.-és miközben kimondtam, rájöttem, hogy igazat mondok.
-Hát ennek örülök, ugyanis két hétig nem is fogsz bemenni. Beszéltem az igazgatóval és mindketten jobbnak láttuk, ha büntetésből nem mész be, és még külön munkát is kapsz.
-Mi van? Te megőrültél? Nem megyek be? Ráadásul két héten keresztül? Teljesen le fogok maradni!
-Pontosan ez a lényeg! Ha lemaradsz, akkor mikor visszamész, nem fogsz mással foglalkozni csak azzal, hogy behozd a lemaradásod. A külön munka pedig, hogy most nem délután fogsz a pizzériában dolgozni, hanem reggel. Így nagy valószínűséggel ebben a két hétben nem fogunk találkozni, mert én meg este dolgozom.
-Ez még kibírható.-morogtam
-Még nincs vége! A képességeidet nem használhatod. Semmi időpörgetés, gondolatmódosítás vagy ilyesmi..
-...ilyeneket nem is tudok.
-Annál jobb! És még mindig nincs vége.
-Mi?? Mindezt két napért?
-Igen, két napért. A következő büntetés pedig....Claudia lejönnél?-apu szavait egyáltalán nem értettem, míg meg nem láttam egy 7 év körüli kislányt lejönni a lépcsőn. Hosszú, göndör, arany színű hajkorona ékesítette, pirospozsgás arcát. Kicsi, telt kislány volt. Egy tavaszi ruhácskát viselt, ami egyáltalán nem volt összhangban az évszakkal.
-Még mindig nem értem...mit keres itt ez a kislány?-értetlenkedtem
-Ő itt Claudia Brown. Köszönj Clau!
-Szia!-köszönt halkan vékony hangján, kissé bátortalanul.
-Szia!-köszöntem én is, majd apuhoz fordultam.
-Még mindig nem értem.
-Rá fogsz vigyázni abban a két hétbe míg itthon leszel!! Le sem veszed róla a szemed és minden kérését teljesíted!

Díj!!

Sziasztok!
Örömmel teszem közzé, hogy meg van az első díjam! :D

 Köszönöm szépen Nektek, hogy vagytok nekem és külön köszönet illeti azokat, akik mindig írnak véleményeket a fejezeteimhez!  Nagyon sokat jelent nekem, hogy támogattok! Igaz, hogy nem vagytok sokan, de Ti kevesen mindennél többet értek, és igaz az a mondás, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg! :D
  És még egyszer külön köszönöm és egyben küldöm is a díjat :

1.    Szaszának!! A Csábító Éj és a Csábító Alkonyat című művéhez!
2.    Bee-nek!! A Fontosabb mint hittem és a Harc a végzet ellen című művéhez! 
3.    Krisztinek! A Twilight - A Történet Folytatódik című művéhez!

Egyenlőre ennyi, mert a többiek nem írnak véleményt és addig én is megmakacsolom magam! :D Csak vicceltem! A többieknek azért nem küldök, mert amíg nem írnak véleményt, addig nem tudok rákattintani a nevükre és nem tudom mit írnak. Most le lehet hurrogni, de sajnos elég kezdő vagyok! :)

Nah még egyszer köszönöm mindenkinek és izguljatok, mert a télapó is hoz nektek ajándékot, és karácsony alkalmából is számíthattok meglepetésre + hétvégén jön a friss az Ikerlányokhoz is és ide, a szürkülethez is!!!!!!

Puszi
Detty

Ui.: Komiban írjátok meg, hogy ti milyen meglepetésnek örülnétek a legjobban!!!

13. Fejezet

[ Alice szemszöge ]
Elmém kitisztult, és lassan felfogtam, hogy mi is történt tulajdonképpen. Furcsa, de nem féltem, sőt mi több még boldog is voltam. Nem tudom mitől...lehet, hogy megőrültem...sőt biztos, hogy megőrültem. Itt vagyok egy szobában egy vérfarkassal, aki ivott a véremből és így a halál kapujába kényszerített, mégsem menekülök fejvesztve, mint bármelyik másik normális élőlény tenné. Habár tény, hogy kicsit sem vagyok normálisnak nevezhető. Szerettem John-t és még azt sem bántam volna ha miatta meg kell halnom. Habár be kell valljam, amikor a fogát a nyakamba mélyesztette, az kicsit fájt, de amikor már itta a vérem, az valami frenetikus élmény volt. Az én véremet itta, az táplálta őt. Egy bizonyos részem már benne él. Erre a gondolatra még boldogabb lettem, de ebbe a boldogságba vegyült valami, ami közel sem nevezhető emberi érzelemnek. Nem tudnám behatárolni, még soha nem éreztem ilyet. Az biztos, hogy nem egészséges, hiszen rettegnem kellet volna, mivel John könnyű szerrel eljegyeztethetett volna engem a halállal. El kezdtem mocorogni, mert nagyon elzsibbadtam.
-John! Ébredezik!-hallottam egy ismerős női hangot tele gyűlölettel és félelemmel.
Most mit csináljak? Mondjam, hogy jó reggelt? Valljuk be, az kicsit furcsán venné ki magát. Mindenesetre abból nem lehet baj ha kinyitom a szemem.
 A szobában sötét volt, csak enyhe fény jutott be a függönyökkel fedett ablakokon. A homály ami a szobára telepedett, kicsit eltántorított. Nem tudtam volna megmondani, hogy tényleg beszélt valaki az imént, vagy csak hallucináltam és igazából egyedül vagyok. Lassan felültem és körbe néztem. A tekintetem megállapodott egy ponton, ahol kettő alakot véltem felfedezni. John-t és Lexit. Úgy meredtek rám, mint akiknek kimondták a halálos ítéletüket. John arcán a félelem és a megbánás uralkodott el. Nem csodálom. Én is ki lennék készülve, ha megtámadnék valakit. Lexi arca sokkal több érzelemmel ajándékozott meg: félelem, düh, kétségbeesés, tehetetlenség és undor. Basszus miért utál engem ennyire ez a lány? Nem csináltam semmi rosszat ellenben velük, pontosabban John-nal szemben. Nem én voltam az aki letámadott egy lányt. Nem mintha haragudnék, de azért mégis! Ahogy John-t néztem, eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Tényleg akar engem, vagy csak a vérem kellett neki. Arra vágytam, hogy jöjjön oda hozzám és csókoljon meg....vagy csak öleljen át. Mindegy, csak éreztessen velem, hogy mellettem áll. Azt sem bántam volna ha még iszik az ereimben csörgedező éltető nedűből, ami immáron nem csak engem éltetett. Bármit megtettem volna, csak, hogy ne tartsa meg azt a távolságot, amit láthatólag nem akart leszűkíteni.
 Még percekig kapkodtam a fejem, hol egyiküket, hol másikukat fürkészve, ők pedig rendíthetetlenül vizslattak engem. Végül szokás szerint John törte meg a csendet.
-Hogy vagy?-kérdezte suttogva a szívemnek kedves hang.
-Pazarul.-jelentettem ki lazaságot színlelve, amire Lexi egy bizonyos "cöhh" hangot adott ki, bátyja pedig hitetlenkedve nézett engem.
-Emlékszel mi történt? Nem lehetsz pazarul! Rengeteg vért veszítettél, mert megtámadtalak! És, hogy lehet az, hogy pontosan oda nézel ahol, mi vagyunk miközben emberi szem nem láthat semmit ebben a sötétben?-fakadt ki teljesen John és húgához hasonlóan ő is egy levegővel, kissé hadarva beszélt. A második kérdésétől megijedtem. Még nem állt szándékomban elmondani neki, hogy mi vagyok. Először én akartam megtudni és szerintem ez logikus is, de akkor most, hogy magyarázzam ki magam? Végül eszembe jutott a világ legkézenfekvőbb dolga.
-A hang irányába nézek. Nem látlak benneteket, de hallom a hangotokat.-hazudtam és őszintén reméltem, hogy nem bukok le, ugyanis hazugságban nem voltam jó.
-Hazudsz.-jelentette ki Lexi
-Honnan veszed?-kérdeztem durcásan
-Nem mindegy? Hazudsz és kész! És én nagyon kíváncsi vagyok, hogy te hogyan lehetsz ilyen jó színben ha egyszer tényleg rengeteg vért veszítettél.
-Nem tudom.-sütöttem le a szemem, mert éreztem, hogy ezt nem úszom meg.
-Nem akarsz mondani valami nekünk?-kérdezte gyengéden John, de a pillantásomat kerülte.
-Hááát...jó. Kezdjük az elején. Igen, emlékszem, hogy mi történt és sajnálom...
-Sajnálod? Én támadtalak meg Alce és nem te önmagadat!
-Jó de te szemmel láthatólag jobban ki vagy készülve, mint én!-érveltem
-Csak tudnám miért...-elmélkedett Lexi, akit rendesen kezdtem megutálni.
-Folytatnám ha nem baj...-emeltem meg egy kicsit a hangom.-Igen rengeteg vért veszítettem, de nem annyit, hogy ne tudjak most ébren lenni és beszélni.
-De igen, pontosan annyit veszítettél, hogy most igenis eszméletlenül kéne feküdnöd.-fakadt ki Lexi is.
-A szervezet állít elő magától is vért, és pótolja a veszteséget.-érveltem megint, de tudtam, hogy ez egy nagyon gyenge próbálkozás.
-Közel sem annyit, amennyire neked lenne szükséged. És ne próbáld bemagyarázni, hogy ennyi vért elő tud állítani a szervezet ennyi idő alatt, ugyanis dokinak készülök és pontosan tudom, hogy ez lehetetlen.-tapintott a lényegre John.
-Jól van na! Ti vérfarkasok vagytok, az én vérem meg gyorsan termelődik, ha veszítek belőle.-hazudtam megint, de most hitelesen, és közben rájöttem, hogy ez nem is hazugság. Pontosan így történt minden.
-Azta!-kiáltottak fel egyszerre
-Állj. John te azt mondtad neki, hogy vérfarkasok vagyunk? Hát még titkokat kifecsegni sem tudsz normálisan?-fűzte hozzá Lexi.
-Félig tényleg vérfarkasok vagyunk...-John habozott.
-Hallgatom.
  John a bátorításomra elmondott mindent, és őszintén remélem, hogy mindent, mert már teljesen belekavarodtam ebbe az egészbe. Egyre furcsább ez a dolog...olvastam már vámpírokról és vérfarkasokról is, de a kettő egyszerre...hát elég hihetetlen és elvadult dolog, de hiszek nekik. Megszólalni még mindig nem bírtam. Felmerült bennem egy újabb kérdés.
-Most akkor ki-micsoda?
-John mindkettő, apa vérfarkas, én meg vámpír. -közölte Lexi, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
-Az egész paletta megtalálható a családotokban.-jegyeztem meg
-Jó akkor most mi kérdezünk. Hogy lehet az, hogy a véred saját magától pótolja a veszteséget?
-Háát....a...Franc!!! Nem fogok tudni kibújni a kérdés elől ugye?
-Nem éppen.-válaszoltak egyszerre
-Nah jó...öhm..hol is kezdjem. Igazából én sem tudom...Nekem is vannak képességeim, de fogalmam sincs róla, hogy mi folytán kerültek ezek a birtokomba.-nyögtem ki
-Pontosan milyen képességeket birtokolsz?-kíváncsiskodott John.
-Magam sem tudom. Képes vagyok a legtöbb dologra amit csak akarok. Folyton bővül a paletta, de már így is rengeteg mindent tudok. Igazából amikor olvastam a naplód valamilyen szinten magamra ismertem.
-Vannak indián rokonaid?-tudakolta Lexi
-Nem igazán tudom. Apu nem indián, anyu pedig kicsi koromban meghalt. Miért?
-Mert az indiánok egy része vérfarkassá változik.-válaszolt Lexi helyett John
-Kizárt, hogy én vérfarkas legyek. Nektek nincsenek külön képességeitek, leszámítva a vérfarkas képességeiteket. Én pedig majdnem mindenre képes vagyok.
-Igaz.- hagyta helyben Lexi
-Nem tudom mi lehetsz, de nagyon kíváncsi vagyok rá.-kontrázta John
-Hát még én!-nyögtem mert iszonyúan álmos voltam.
-Ne álszentkedj már! Tudjuk, hogy csak hazudsz! Még, hogy mindenre képes vagy amit csak akarsz. Nem vagyunk teljes bolondok és örülnék, hogy ha elmondanád az igazat, mert van jobb dolgom is, mint kihallgatni téged.-gúnyolódott Lexi és a téged szót kifejezetten kihangsúlyozta.
-Nem hazudok. Tudom, hogy hihetetlen, de ti sem vagyok éppen földi lények.-világosítottam fel.
-Ez tény, de vámpírokról és vérfarkasokról hall az ember dolgokat, de ......tündérekről nem igazán...-gúnyolódott.
-Tündér???-kaptam fel a vizet. Még, hogy tündér nah mutatok neki olyat, hogy....
-Lexi. Alice igazat mond!-suttogta Ő.
-Honnan veszed?-hitetlenkedett tovább ez a liba. Én is kíváncsi voltam John válaszára, de amint kimondta rögtön kaptam vagy három szívinfarktus egyszerre.
-Egyszerű. Neki is hallom a gondolatait.

Na jó. Remélem érthető és, hogy tetszik. :D Tiszta hulla vagyok, és csak Miattatok írtam meg most ezt a fejezetet, mert nem akartalak cserben hagyni Benneteket azzal, hogy kihagyok egy hetet. Nagyon nincs mostanában időm, mert elég keményen kínoznak a suliban és belefogtam a legjobb barátnőmmel, Szaszával egy új történetbe, ami most egy kicsit lefoglal. Ha gondoljátok oda is bekukkanthattok. Az oldalt az "Oldalaim" menüpont alatt találjátok és a cím az "Ikerlányok". Nah megyek aludni, mert elalszom, pedig holnap ébernek kell lennem, mert elkezdjük díszíteni a házat!! :D Jah és tettem ki egy szavazást, aminek semmi köze nincs a történethez, de nagyon kíváncsi vagyok.:D

Puszi

Detty

12. Fejezet

   Visszafojtott lélegzettel figyeltem John mozdulatait. Éreztem amint fogai egyre többször súrolják a nyakamat. Egyik kezével beletúrt a hajamba és így gyengéden hátra húzta a fejem, amitől könnyebben hozzáférhetett a nyakamhoz. Becsuktam a szemem és próbáltam odafigyelni arra, hogy megtartsam a józan eszem, de ez elég elkeseredett próbálkozás volt. John érintései perzselték a bőrömet, és én többet akartam. Odahúztam magamhoz és mélyen a szemébe néztem. A fiú szeme vad volt és vészjósló. Ösztöneim azt súgták, hogy menekülnöm kéne, de nem értettem miért, ezért engedtem a csábításnak és álltam John tekintetét. Egy hirtelen mozdulattal ismét a nyakamba temette arcát. Éles fájdalom hasított a torkomba. Nem tudtam, hogy John mit csinálhat, de a fájdalom egyre enyhült és egyfajta kábult érzés lett úrrá rajtam,amit akkor érez az ember, ha túl sok vért veszít. Nem értettem mi történik, de egyre gyengébbnek éreztem magam, mígnem minden elsötétült körülöttem.
 

[John szemszöge]

  Tudtam, hogy nem szabadna ezt tennem vele, de nem bírtam uralkodni magamon. Előjött belőlem a ragadozó és minden részem csak Alice vérére vágyott. Vérének édes illata megbénított. Éreztem, hogy ellenállni nem tudok neki, de legalább meg tudom könnyíteni, fájdalommentessé tenni neki ezeket a pillanatokat. Tisztában voltam vele, hogy nem kell megölnöm ahhoz, hogy csábító véréhez jussak, ehhez azonban nagyon-nagy önuralomra volt szükségem.
  Nyakát kezdtem csókolgatni és élvezettel figyeltem Alice reakcióját. Lenyűgözött, hogy nem félt, sőt még élvezte is. Egyre inkább kapkodta a levegőt ami azt váltotta ki belőlem, hogy még inkább akartam nem csak a vérét, hanem magát Alice-t is! A felismerés ostorként csapott le rám. Próbáltam húzni a pillanatot, de pengeéles fogaim önálló életre keltek és finoman kóstolgatni kezdték a lány nyakát, míg a vágy teljesen eluralkodott rajtam és önmagamat meghazudtoló mohósággal bele haraptam a nyakában és megízleltem  bódító vérének ízét. Alice felnyögött. Nem akartam kínozni, ezért gyorsan ittam. Tudtam, hogy nem sokára eljön a pillanat mikor abba kell hagynom, de nem bírtam. Alice teste egyre erőtlenebbé vált, míg a vérveszteségtől el nem ájult. Ez kellett ahhoz, hogy magamhoz térjek, és újra tisztán lássak. Fontos volt nekem ez a lány, és nem tudtam volna a halálba küldeni. Felpattantam az ágyról és a maradék vért lenyaltam a számról. Mivel az én nyálam nem gyógyít, mint bizonyos vámpírfajoké, ezért emberi módon kellett ellátnom a sebeit. Míg elláttam a nyakán lévő harapást, volt időm elgondolkozni a kettőnk kapcsolatán. Fogalmam sem volt arról, hogy Alice mit érez, de biztos voltam benne, hogy többet jelentek számára, mint barátot. Egy dologban lehettem teljesen biztos: a saját érzéseimben. Mivel félig valóban vérfarkas voltam ezért megmaradtak bizonyos vérfarkas képességeim. Többek között egy olyan intenzív érzés, amiről nehéz nem tudomást venni. Ezt az érzést sikerült elfojtanom egészen idáig, de most rá kellett jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ez a bevésődés. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Alice az én lenyomatom. Próbáltam távol maradni tőle, nehogy kárt okozzak benne, de ez nem jött össze.
  Elvarázsolva néztem Alice-t. Olyan sebezhető és én meg is sebeztem. Milyen őrült lény vagyok én? Egy ilyen tündérnek, hogy vehetem vérét? És vérének íze...nem emberi volt, csak angyaloknak lehet ilyen. Még soha nem találkoztam olyan lénnyel, akinek ennyire mámorító lenne az ereiben csörgedező nedű.
  Furcsa hangra lettem figyelmes. A bejárati ajtó nyitódott majd csapódott, két másodperc leforgása alatt Lexi rontott be a szobámba.
-Hogy lehetsz te ekkora barom???? Egészen idáig megtudtuk tartani a titkunkat és most semmibe veszed az erőfeszítéseinket, azzal, hogy elmondtad ennek a lánynak, hogy mik vagyunk! És tudom, megígértem, hogy nem fogok kutakodni a jövődben, de ehhez nem is kellett kutakodnom. Félúton voltam Londonba, mikor látomásom volt, miszerint te szépen kikotyogod a titkunkat. Visszafordultam, hogy mindezt megakadályozzam, és már majdnem itthon voltam mikor újabb látomásom támadt: elkéstem. Idióta! Hülye! Szerencséd, hogy a bátyám vagy, mert különben már rág halott lennél.-sikította húgom egy levegőre, gyilkos tekintetével megspékelve a fenyegetéseit. Ezek szerint annyira dühös, hogy még nem vette észre....
-Mi.....a..???? John nem lehetsz ekkora ... Komolyan megölted? És ilyen nyugodtan ülsz itt?? Nem várj! Még dobog a szíve és lélegzik. Ezek szerint él. Te mit képzelsz magadról? Mit csináltál vele? Szóval akkor csak meg akartad ölni! Hát bátyuskám ezt elcseszted! Még ölni sem tudsz normálisan!-ordított tovább.
-Mi az, hogy meg akartam ölni? Te vagy az aki teljesen megőrült! Egyáltalán nem akartam megölni! Csak.....megharaptam, de odafigyeltem, hogy nem essen komolyabb bántódása! És mint látod elláttam a sebeit.
-Ahha hát akkor ezzel már minden meg is van oldva. Már csak valahogy az emlékeit kell elvenni és mehet az útjára, egy hatalmas harapásnyommal a nyakán, ami soha nem fog eltűnni! Mit fogsz mondani, mi történt vele? Megharapta egy kutya? Végül is igazad lesz!
-Elmondtam Alice-nek, hogy mik vagyunk és soha nem mondaná el senkinek!-mondtam és oda akartam menni Alice-hez, de nővérem elkapott és folytatta.
-De megharaptad!!!! Nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok egy embernek? Egyáltalán miért csináltad? - ordított még mindig és én imádkoztam, hogy rekedjen már be, persze tudtam, hogy úgysem tud, és azt is tudtam, hogy igaza van.
-Mert nem bírtam ellenállni a vérének!-vallottam be gyengeségem.
-És miért nem? Ugyan olyan, mint a többi.
-Szerinted! Csakhogy bennem maradt még a vérfarkas énemből is amihez a bevésődés is járul.
-Hagyd már a vérfarkasozást és válaszd te is a vámpír létet. Nem oké, hogy mind a kettő lény él benned, mert túl nagy az ellentét közöttük, ahhoz, hogy kibírd. Az még rendben van, hogy bevésődés, de ott lakozik benned egy vámpír, így a vérébe vagy bevésődve, nem a lányba.
-Nem igaz!- Mondtam és tényleg nem értettem vele egyet. Bár volt abban is valami amit Lexi mondott.
  Három évvel ezelőtt, mikor már farkas voltam és Lexi is azzá vált, találkoztuk egy csapat vámpírral, akik betolakodtak a területünkre, mi pedig megpróbáltuk kiűzni őket egyedül, segítség nélkül. Nem szóltunk apának, mert úgy gondoltuk el tudunk bánni velük. Hát tévedtünk. Könnyűszerrel megharaptak, otthagytak minket és tovább álltak. Úgy gondolták, hogy ha a mérgük elterjed a testünkben, akkor a vérfarkas vér és a méreg keveredésének hatására a testünk elpusztítja önmagát. Nem így lett, sőt erősebbek lettünk, mivel két lény ereje is bennünk él. Lexi úgy döntött, ő elnyomja vérfarkas énjét és vámpír lesz. Én úgy döntöttem megtartom mindkét énem, így erősebb, gyorsabb vagyok az egész családnál.A hátránya az egésznek az, hogy nagyobb önmegtartóztatásra van szükségem, mivel több dolognak kell ellenállnom.
  Lexi hangja villámcsapásként ért.
-John! Ébredezik!



Kicsit rövid lett, de remélem tetszik...
És azt is remélem, hogy érthetően leírtam  ...:D
Puszi: Detty

11. Fejezet

John magával húzott az ágyához, és leültetett. Szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Fogalmam sem volt arról, hogy micsoda John, de nagyon kíváncsi voltam. A félelmem alábbhagyott hiszen én sem vagyok ember...
-Öhm...Alice tudnod kell, hogy az a napló csak egy 17  éves gyerek kitalációja, nem igaz ...az egész. - kezdett bele John.
-Mi az, hogy nem az egész?- kérdeztem és próbáltam nyugodt hangon megszólalni, de nem sikerült. Csak egy elhaló nyögéshez volt erőm.
-Vannak benne igaz dolgok, mint például, hogy észleltem némi változás magamon...tényleg lettek ilyen...képességeim.- miközben beszélt végig az arcomat fürkészte és a kezemet a kezében tartotta.
-És a vér?- kérdeztem suttogva.
-Nagyon dühös voltam akkor apára, mivel nem  mondta el, hogy mi történik velem, miközben pontosan tudta. Őt akartam megijeszteni még régen ezzel az egésszel, de nem gondoltam volna, hogy évekkel később rátalál valaki. Egyáltalán, hogy kerültél ide Alice? És, hogy került hozzád a naplóm?
-Öhm hát....mindegy! Azt mondtad, hogy mindent elmagyarázol, de nem értek semmit.-kétségbe esve próbáltam kitalálni valami indokot, hogy mégis mit keresek itt.
-Jó elmondok mindent, de aztán te is!
-Jó...
-Szóval 17 éves koromban megváltoztam. Furcsa képességeket birtokoltam. Ezeket elolvashattad a naplóban. Élveztem hiszen ilyeneket csak én tudtam, de nem értettem, hogy miért van ez és Steph nem segített, mondván ezt egyedül kell végigcsinálnom. Dühös lettem rá és írni kezdtem a naplót, direkt olyan helyeken, ahol apám láthatta. Úgy gondoltam biztos el akarja majd olvasni és igazam lett. Tényleg beleolvasott. Egyik nap elvitt egy nagy tisztásra és követelte, hogy mutassam meg neki, hogy mit tudok és, hogy magyarázzam el neki a naplóba írtakat. Így tettem. Elmagyaráztam mindent a hazugságokkal együtt, ám Steph ismert annyira, hogy tudja: nem mondok igazat. Ezen összevesztünk és én olyan dühös lettem rá, hogy...hogy...Alice szereted az állatokat?- megremegett a szája az elfojtott mosolytól, de miért mosolyog??
-Hogy jönnek ide az állatok?? Végre kezdem érteni, erre megint összezavarsz!! Semmi köze az állatoknak ehhez az egészhez! - szóltam teljesen összezavarodva.
-Nagyon sok köze van az állatokhoz! Figyelj. Apa nagyon feldühített, és nem tudtam parancsolni magamnak. Őrjöngeni kezdtem. És ...átváltoztam.- John pár pillanatig a földet nézte én pedig vártam, hogy folytassa, de nem tette. Egyszer csak a szemembe nézett és valószínűleg tükröződtek az arcomon az érzelmeim, mert megint el kezdett beszélni.
-Nem érted igaz?-ezen elgondolkodott, majd ismét az arcomat kezdte fürkészni, és hitetlenség tükröződött szemeiben - Alice te nem félsz?
-Nem.-Mondtam határozottan. Már nem is értettem, hogy mire volt jó az előbbi hisztim, de azt még mindig nem tudtam meg, hogy John micsoda valójában.
-Most én nem értelek.-Értetlenkedett -az előbb még féltél és most..
-Azt akarod, hogy féljek?-szakítottam félbe.
-Dehogy akarom, csak furcsa. Biztosan figyeltél? Alice! Én nem vagyok ember.
-Akkor mi vagy?- egyébként én sem vagyok az. Tettem hozzá magamban, de hangosan még nem szándékoztam elmondani neki.
-Huhh...mint mondtam dühös lettem... leírhatatlan érzés járta át a testem. Elterjedt benne a harag, de egyre izgatottabbá váltam. Éreztem ahogy gerincemtől kiindulva az egész testem megremeg és.....farkassá változtam.
    Farkassá??? Na ne!! Az nem lehet...azt vettem észre, hogy nem félek, sőt még többet akartam tudni, John úgy megbűvölt, hogy igazából akkor is itt maradtam volna vele, ha közli velem, hogy egy gyilkos, bár akkor valószínüleg egy kicsit féltem volna.
-Furcsa - gondolkoztam tovább hangosan - a farkas a kedvenc állatom.
-Tényleg?- Csillant fel a szeme, de újra felöltötte kifejezéstelen arcát.- Többről van itt szó, mint, hogy farkassá változom. Sokkal többről. Akkoriban nagyon veszélyes voltam, és mikor először átváltoztam majdnem megöltem aput, de szerencsére ő is vérfarkas, úgyhogy megállított.
-Vérfarkas??-értetlenkedtem- Akkor ti vérfarkasok vagytok? Azok nem csak teliholdkor változnak át?
-Az csak mese.... Tényleg nem félsz?
-Tényleg!!- biztosítottam és küldtem felé egy mosolyt, amit viszonzott.- Ma már ne vagy veszélyes nem? Akkor minek féljek? Én nem hagyom, hogy a múlt kísértsen! Te se hagyd, mert könnyen felemészt.
-Ezt úgy mondod mintha lenne tapasztalatod e-téren.
-Van is. Azzal az apró különbséggel, hogy én nem vagyok vérfarkas.
-Hát nem. Éppen ezért nem szabadna tudnod rólunk. Csak azért mondtam el, mert nem szeretném ha félnél tőlem. Jól jegyezd meg, hogy soha nem tudnálak bántani!!
-Megjegyzem-mosolyogtam-lehet még pár kérdésem?
-Lehet.-mélyen a szemembe nézett és az arca elkomorult-De aztán nekem lesznek kérdéseim.
-Francba-motyogtam
-Ne félj akármit mondasz nem fogok rád haragudni, de most kérdezz!
-Tényleg vannak vámpírok akik az ellenségeitek?
-Te honnan veszed ezeket?? -nevetett, de a tekintetét elfordította.
-Filmekből és könyvekből.
-Azoknak a nagy része baromság. Szeretnél még kérdezni valami?
-Nee-em- nyögtem, mert rájöttem, hogy most nekem kell válaszolgatnom, mindezt úgy, hogy John ne tudja meg, hogy mi vagyok. Főleg mert még én sem tudom.
-Akkor én kérdezek - kezdett bele Ő - Hogy jutottál be?
-Öhm......Nyitva volt az  ablak. - mondtam neki a fél igazságot.
-És, hogy jutottál el az ablakig? - gyanakvón nézett rám.
-Felmásztam a fára, ami az ablak mellet van.
-Tegyük fel, hogy igazat mondasz, de akkor arra válaszolj, hogy miért?
-Öhm...
-Őszintén - mondta szinte könyörgően
-Jó. Szóval...összevesztünk és én nem akartam, hogy ilyen kapcsolatban legyünk egymással. Így hát eltökéltem, hogy mindenáron tudatom veled...hogy...hogy
-Hogy??-kérdezte elbűvölő hangján John miközben közelebb húzódott hozzám, végigsimította arcomat, ahonnan keze a nyakamra "tévedt" és azt cirógatta tovább. Megborzongtam és ő mosolyogva figyelte, hogy mit váltott ki belőlem az érintése.
-Hogy nem vagy számomra közömbös.- Nem ezt akartam mondani, de nem éreztem úgy, hogy ki tudnám ejteni a számon azokat a szavakat, miszerint szeretem. Több indokból sem tehettem. Egy: Ő biztos nem így érez, akkor meg minek. Kettő: Az ember...vagy akármi is vagyok én, nem szerethet bele ilyen gyorsan valakibe. Furcsa, de nem hoztam fel indokként azt, hogy végtére is John egy vérfarkas.
-Ezt úgy akartad a tudtomra adni, hogy betörsz hozzám?-hitetlenkedett, de izgalom volt a hangjában.
-Igen, de aztán mikor már itt voltam bent, az egész elvesztette értelmét, úgyhogy el akartam menni, de valamiért fogva tartott ez a szoba és nem bírtam mozdulni így hát az egész napot itt töltöttem és hát az az ötletem támadt, hogy...
-Hogy kicsit utána nézel, ki vagyok.-fejezte be.
-Valahogy úgy.- mondtam szégyenkezve.
-Megértem. - Jelentette ki nemes egyszerűséggel, és úgy láttam tényleg megérti.
-Hogy-hogy?
-Én is csináltam már ilyet, de most tisztázzuk inkább az érzéseidet.
-Jajj ..öhm nekem mennem kel-pattantam fel, az ajtóhoz mentem és ki akartam menni, de az zárva volt.
-Erre is gondoltam.-mondta és mutatta, hogy üljek mellé. Leültem.
-De...
-Nincs de...először én kérdezek aztán te,és válaszolj őszintén!-szembefordult velem, a szemebe nézett és ismét játszani kezdett az ujjaimmal.-Mit jelentett számodra az amikor megcsókoltalak?
  Elvörösödtem.
-Hát ezt nem tudom megmagyarázni. A suliban láttalak meg először, és egy csomó ideig azon gondolkodtam, hogy ki lehetsz. Erre mikor igazából csak apa egyik barátját akartuk meglátogatni, egyszer csak ott voltál és ...vonzottál magadhoz..be kell valljam, élveztem, és igazából még csak pár órája ismertük egymást mégis több volt mint valami egyszerű csók.
-Köszönöm, hogy őszinte vagy.
-És te? Neked milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban?
-Ugyan olyanok, mint neked. Nem akartam ennyire elhamarkodni, de nem bírtam magammal. A vérfarkasoknak vannak bizonyos ösztöneik, amik megsúgják, mikor mit kell tennünk. Az is egy ilyen alkalom volt. Nem csókolnék meg csak azért egy lányt, hogy kihasználjam. Bár hozzá kell tennem, akkor egyikünk sem volt önmaga.
-Ezt hogy érted?
-Úgy, hogy Vérfarkas vagyok Alice! Minden porcikám csábít téged, te pedig engedsz a csábításnak és én is.
-Hogy, hogy te is? Téged mi csábít?
-Te - mosolygott rám, közelebb hajolt és nyomott egy puszit a homlokomra.
-Én? - motyogtam és elterültem az ágyon.
-Igen te. Még sosem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire vonzana.
-És miért hajtogattad folyton azt, hogy nem szabadna együtt lennünk?
-Mert tényleg nem szabadna -komorodott el ismét.
-Miért?
-Mert én soha nem bántanálak, de vannak a vérfarkasoknak ellenségei.
-Azt mondtad nem léteznek vámpírok.
-Nem is azok, ezt majd később elmesélem. Most az a fontos, hogy bármikor felhasználhatnak téged, hogy engem elkapjanak. És Alice soha nem mond el senkinek azokat amiket ma hallottál. Nem szabad kiderülnie.
-Nem fogom, ne aggódj! Megbízhatsz bennem. És nem érdekelnek az ellenségeid. Meg tudom védeni magam!
-Bár így lenne.
-Akkor védj meg te! Végül is te kevertél bele ebbe.- Bármit megtettem volna csak, hogy együtt lehessek vele.
-Sajnálom, nem akartalak.-mondta és beletúrt a hajamba ami kissé kócossá vált, főleg mivel feküdtem.
-Nem azért mondtam, csak én engem tényleg nem érdekelnek az ellenségeid.
-Miért lenne neked jó velem maradni?-kérdezte miközben ő is a hátára feküdt és mindketten a plafon néztük.
-Már mondtam. Én sem tudom. Csak vonzol magadhoz.
  John a könyökére támaszkodott és rám nézett.
-Valamit eltitkoltam...és ezt csak azért mondom el, mert te őszinte vagy velem, és hogy érezd a súlyát ennek az egésznek.
-Mit? -Néztem rá kerek szemekkel. Szegénykém ha tudná, hogy mi mindent titkolok előle, de már nem sokáig.
   Közelebb hajolt, ajkát a nyakamra helyezte, és úgy mormolta. Ahogy beszél, ajkai cirógatták a nyakamat, és néha fogait is éreztem, s ettől az édes mozdulattól megremegtem. Ám amikor a mondat végére ért, teljesen más értelmet kapott az egész. 
-Tényleg léteznek vámpírok.

Muhahaha lehet találgatni, hogy John micsoda, vagy Alice micsoda!! Remélem kellőképp felborzoltam az idegeket, és kíváncsivá tettem mindenkit, így elértem azt, hogy várjátok a következőt!!! :D 

Puszi mindenkinek!!

Ui.: Remélem tetszett!!!

10. Fejezet

Mikor felkeltem, biztos voltam benne, hogy a tegnapi nap igazából csak egy szörnyű álom lehetett, de szomorúan vettem tudomásul, hogy nem. Tényleg megtörtént! Csalódottan mentem be a fürdőbe. Amikor megláttam magam a tükörben, megijedtem. Mindkét szemem fel volt duzzadva és piros volt. Csodás-gondoltam-ez nem fog eltűnni estig sem, tehát mindenki látni foglya, hogy sírtam. Gyorsan felkaptam egy farmernadrágot, egy vajszínű pulcsit, és kivételesen egy lapos talpú bokacsizmát. Összepakoltam a cuccaimat és elindultam le a lépcsőn. Apu most egy tál müzlivel várt.
-Jó reggelt!
-Neked is! Apu te ma nem vagy szabadnapos?-néztem rá csodálkozva
-De igen, de még el kell intéznem pár papírt, bonyolult dolog a költözés. Utána pedig be kell mennem a suliba is, mert...
-Be kell menned a suliba?-kaptam fel ijedten a tekintetemet a müzliről, amit közben elkezdtem enni.
-Igen, az igazgatónő behívott. Biztos oda is kell még valami papír. Elvileg kettőre kell oda mennem, úgyhogy haza tudlak hozni.
-Öhm...nem kell köszönöm, úgyis be akartam nézni a pizzázóba, megkérdezni, hogy mikor kezdek.....köszi.
-Aha...jól van, akkor itthon találkozunk, gondolom nem tudod, hogy mikor jössz...Mindegy akkor én meglátogatom Stephent.
-Stephen nem a pizzeriában van?
-Délután 4-ig ott lesz.-közölte gyanakodva.
-Jó, köszi apu.-hálálkodtam.
-Nincs mit. Megyek, ne felejtsd el bezárni az ajtót! Szia!
-Szia!-köszöntem el és teljesen kétségbe estem.
-Jah és Alice!-fordult vissza apu.
-Igeeeeeen?
-A helyedben erősen gondolkozni kezdenék azon, hogy milyen mentségekkel fogok védekezni.....-beszált a kocsijába és elhajtott.
-Basszus!!!!! Ez nem lehet igaz. Na jó, ideje indulni. Késésben voltam, úgyhogy nagyon siettem és 2 perc alatt oda is értem hála képességemnek. Mikor megláttam az iskola parkolóját rögtön John Aston Martinját kezdtem keresni, de nem láttam sehol, azonban elmélkedésemből kizökkentett egy másik gyönyörűség. Egy tűzpiros Porsche. Tény, hogy nem ismertem a járgányokat, de egy Posche-t még én is felismertem. Kié lehet? Lehet, hogy ma ezzel jött John, ki tudja hány kocsija van...Jajj John most mit csináljak? Ahhoz, hogy véghez vihessem a tervem, és még a suliban is bent lehessek meg kéne állítani az időt. De ezt még szerintem én sem tudom...Na jó! Így is bajban vagyok, úgyhogy nem lesz sokkal nagyobb vétség, ha ma sem jövök suliba. Gyorsan kell cselekednem, mielőtt még meggondolom magam. Hátraarcot fordítottam és elindultam John-ék házához. Alice tempóval futottam, ami azt jelentette, hogy röpke 5 percen belül ott voltam az erdő szélén. Nem mertem tovább menni, nehogy észre vegyenek. A biztonság kedvéért még az ösvényről is letértem. Imádom az erdőket, de azért egy kicsit rémisztő volt itt egyedül.
   Kifigyeltem, hogy otthon vannak-e. Csak 1 kocsit láttam a ház előtt és az nem Johnné volt. Kicsit közelebb merészkedtem és kikerestem John hálójának az ablakát. Nem kellett sok idő, megtaláltam, de kicsit féltem. Ugrani már sokszor ugrottan, no de mászni. Meg kell próbálnom.-biztattam magam. Odalopóztam a ház falához és megpróbáltam felmászni a falon. Azt gondoltam nem fog menni, ezért amikor elkezdtem felfele haladni, majd' sokkot kaptam. Beletelt egy kis időbe míg felfogtam, hogy mit csinálok, és ha nem tudtam volna, hogy miért teszem, tuti abbahagyom. Végül is mi vagyok én, Spiderwoman? Hihetetlen, hogy egy ilyen elkeseredett helyzetben jön rám a szarkazmus. Haladtam tovább, míg el nem értem az ablak párkányát. Óvatosan belestem és megkönnyebbülésemre nem találtam senkit a szobában. Sőt résnyire még az ablak is nyitva volt. Fura volt most azon az ablakon bemászni, ahol pár nappal ezelőtt kiugrottam. Mikor beértem, megálltam a szoba közepén és körül néztem. Hirtelen elvesztette értelmét a tervem és gyerekesnek éreztem magam amiért betörök valakihez csak, hogy megüzenjem, hogy szeretem. És egyébként is John nem tudja, hogy milyen képességeim vannak, Stephen pedig nem tud a látogatásomról, tehát elvileg be sem juthattam ide. Maximum azt érném el a levéllel, hogy halálra ijeszteném John-t. Lefeküdtem a francia ágyra és elkezdtem gondolkodni. Csak néztem a plafont és felelevenítettem azt az estét amit először itt töltöttem. Egyszer csak elvetemült ötletem támadt. Végig akartam kutatni a szobát. Erős volt a csábítás, de nem tehettem.
  Kibírtam kutakodás nélkül egy újabb teljes órát, de a kíváncsiságom felülkerekedett, és az ördögi felem győzött. Hol is kezdjem?? Úgy döntöttem célszerű az íróasztalnál, hiszen ott van a legtöbb információ. Az asztal tetején csak pár tankönyv volt, így azt nem vettem figyelembe. Volt továbbá az asztal mindkét oldalán 3-3 fiók.
Kinyitottam bal oldalt a legfelsőt, de ott is csak füzetet és könyvet találtam. Belekukkantottam az alatta lévő fiókba is ügyelve arra, hogy ne nagyon mozdítsak el semmit, nehogy John észrevegyen bármi változást a szobájában ami arra utalhat, hogy itt jártam. Ez a polc már érdekesebbnek bizonyult. Volt benne egy Mp3, és pár -szerintem- állati jó könyv, többek között Anne Rice és Stephenie Meyer művei. Ezeket már mind olvastam, így jobban érdekelt az Mp3 tartalma. Belekukkantottam és meglepődtem, hiszen ebben is egy az ízlésünk. Találtam rajta Muse-t, amit imádok, így illik-nem illik, elkezdtem zenét hallgatni, közben tovább vizslattam a szekrényeket és találtam még egy csomó fényképet, és egy naplót. Kihúztam a fülhallgatót, mert így nem hallottam a külső zajokat, tehát nem tudtam, hogy jön-e valaki. Visszacsúsztattam a helyére a zenelejátszót, és kinyitottam a naplót.
   Az első bejegyzés 15 évesen írta a dátum szerint. Milyen rég írja. Itt lányokról írt, ami nem különösebben derített jókedvre, ezért lapoztam, bár örömmel tudakoltam, hogy inkább a lányok érdeklődtek iránta, és nem ő a lányok iránt. Lapoztam pár oldalt. Nem voltak valami érdekes bejegyzések.
   Elérkeztem azokhoz a bejegyzésekhez, amiket 17 éves korában írt. Ekkor halt meg az anyukája. Lexi mondta, hogy meghalt, de azt nem, hogy mikor. Szegény John. Pont a születésnapja környékén vesztette el. Ez még rosszabb, mint az én esetem, hiszen én még nagyon kicsi voltam, mikor anyu meghalt, így nem is emlékszem rá, de ők emlékeznek és ez az egészben a legrosszabb. Nem csodálom, hogy Lexi azóta nem heverte ki.
   Lapoztam még pár oldalt. Kezdtek érdekessé válni a dolgok. Azt írta, hogy különös dolgok történtek vele. Egyre jobban érzékelte a hangokat, élesebben kezdett látni és a szaglása is feltűnően kifinomulttá vált. Furcsa. A végén még kiderül, hogy olyan mint én. Próbáltam viccesre venni a dolgot, de azért kissé megijedtem. Félve ugyan, de tovább olvastam. Az új tulajdonságok között például ott volt a hihetetlen erő, és a villámgyors mozgás. Egyre inkább megijedtem és kint sötétedni is kezdett, úgyhogy még rémesebb volt ez az egész. Nem akartam tovább olvasni. El akartam menekülni, de valami természetfeletti erő kényszerített arra, hogy tovább olvassam. John írt továbbá a naplóban arról, hogy közben mindig olyan forró volt a testhőmérséklete, mintha lázas lett volna, de ő jobban érezte magát, mit bármikor. A hangulata is változó volt. Néha már önmagától is megrémült. Amikor pedig segítséget kért apjától, Stephentől ő csak annyit mondott, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnia, és, nemsokára jobb lesz.
  Hogy lehet egy apa ilyen? Ha tudta, hogy miért van ez, akkor miért nem mondta el Johnnak?? Szegénykém, mennyit szenvedhetett...Annyira azért nem ijedtem meg a képességein hiszen nekem is vannak hasonlók, de mégis rémisztő volt. A következő bejegyzése azonban rémisztőbb volt, mint a többi. Azt írta, hogy egy újabb dologgal került különös kapcsolatba, ami vonzotta őt.
  A vér!
-Úristen-nyögtem hangosan

  El akartam rohanni, de elestem.

  Kattant a zár.

  Sikerült felállnom.

  Az ajtó résnyire tárult.

  Reflexemnek köszönhetően még sikerült bebújnom a ruhásszekrénybe, de ki már nem jutottam.
  Hallottam amint John belép, és lepakolja a cuccait az ágyra. Ebben a pillanatban eszembe jutott valami.
  A napló! A naplót nem tudtam elrakni, így az még mindig a földön hevert!
  El kell menekülnöm! De hogyan? Teleportálás! Én tudok teleportálni! De ahhoz koncentrálni kell, nekem az most nem megy! Meg kell próbálnom! Ebben a pillanatban meghallottam John hangját.
-Mi ..a? A naplóm....Nem..nem! Alice te vagy az? Félre érted! Tudom, hogy itt vagy hallom a szíved!!
  Hangosan felnyögtem. És elkezdtem sírni.
  John közelített a szekrény felé és kitárta azt.
  Sikítani akartam, és menekülni, de ő gyorsabb volt és egyik kezével a kezemet fogta meg, hogy ne tudjak menekülni, a másikkal gyengéden végigsimított könnyes arcomon, amitől nem, hogy sikítani nem tudtam, de még levegőt sem kaptam. Féltem tőle, de még mindig szerettem.
-Ha nem sikítasz és nem rohansz el, elengedlek.-Suttogta lágy hangján. Én pedig elkezdtem bólogatni.
-Mindent elmagyarázok, csak ne sírj!-csitítgatott fájdalommal a szemében.
    






                                                          Alice ruhája