30. Fejezet

Sziasztok!!
Megjött a 30. fejezet, és mivel kerek szám, hát gondoltam kicsit hosszabb lesz. Annyira ez nem jött össze, de azért terjedelmesebb lett mint pl. az előző. És a kerek számoknál való köszönetnyilvánítás...

...Elsősorban szeretném megköszönni Krisztinek, hogy kitart a blogom mellett, még akkor is ha éppen válságban vagyok és hetekig nem jön a friss. Emellett kommentárjaival mindig önti belém a lelket, még abban az esetben is, mikor szerintem szörnyű lett a fejezet. :) Teljes lelki nyugalommal kimondhatom, hogy igazán megszerettem őt! :)

...Szeretném még megköszönni Szaszának, mert hát igazából ugye az ő ösztönzése nélkül nem is kezdtem volna írni, és hát akkor a blog sem jöhetett volna létre. Nagyon sokat segített elkezdeni ezt az egészet, és nem utolsó sorban ő volt az első rendszeres olvasóm! :)

...Köszönetet kell mondanom még Zoénak is, aki szintén rendszeresen eltűnik, de ha velünk van, akkor szívvel, s lélekkel velünk van. :) Ritkán van itt, de annál jobban esik, mikor hosszú idő után ismét kommentel.

...Továbbá köszönöm Adele-nek, amiért gazdagította a blog rendszeres olvasóinak a számát, és mert velem együtt kezdőként lépett a csapatba! :)

És nem felejtettem el Nyinykét sem és Demon-t sem! :D Nektek is köszönöm szépen a kommenteket!! :D

Annyira jól írtok mindannyian, és annyira örülök, hogy megismertelek benneteket, hogy az valami hihetetlen! :) Imádlak benneteket! :D ( Most rám jött a kényszer, hogy ezt mindenkivel közöljem) :D

És akkor még küldenék pár díjat, amit valószínüleg már megkaptatok. :D Annyira rég kaptam őket, hogy (bocsánat) nem emlékszem kiktől. De most megköszönöm nekik!! :D

És akkor küldeném Krisztinek, Szaszának, Zoénak, Adele-nek, Nyinykének, Demon-nak.(bocsánat, hogy nem írom ki a blog címeket, de nagyon álmos vagyok :S)
Tehát a díjak és a fejezet:
Csók
Detty

-Mi? Mi? Mi? Mimimimimimimimimi????-kezdtem el értetlenkedni. Annyira lesokkolt a tény, hogy ....tulajdonképpen mi is az a tény?-Mi?-Tettem fel még egyszer, utoljára a kérdést.
-Ha lefeküdnék veled, vámpírrá változnál...-magyarázta türelmesen, s úgy nézett rám, mintha ...egyrészt mintha tartana reakciómtól, másrészt mintha kissé gyenge elméjű lennék.
-Mégis miért?-füstölögtem, a szavakat szinte sziszegve. Egyszerűen képtelenség, hogy ez velem történjen meg...még a szemem is tele lett könnyel az idegességtől.
-A testnedvek miatt.
-Hö? De hát már csókolóztunk...vagy tán a nyálad nem számít testnedvnek?-értetlenkedtem tovább...de végül is igazam volt nem?
-Csakhogy szeretkezés közben felszabadulnak bizonyos vámpírhormonok, melyek megváltoztatják a testnedveim...-suttogta már a mondat végét. És nekem leesett, hogy miért nem akarta nekem ezt elmondani...
-Te is így változtál át?? Szeretkezés közben??-hüledeztem.-De hát azt mondtad megtámadtak. -pattantam ki az ágyból és a szoba másik felébe "menekültem".
-Figyelj Alice...
-Nem, te, figyelj!! Én sok mindent eltűrök, de a hazugságot nem.-mondtam szinte köpve a szavakat.
-Alice, nem hazudtam!-kiáltott fel kérlelően nézve rám. Szemében láttam, hogy igazat, mondott, de akkor meg megint csak nem értettem. Hogy támadhatták meg egyszerre és, hogy ...izélhettek közben?! John valószínüleg kiolvasta gondolataimból a kérdéseket, mert elkezdett magyarázkodni.
-Ülj le, legyél szíves!-mondta kissé indulatosan. Közben maga mellett megpaskolta az ágyat. Az orrnyergét masszírozta, előre hátra dülöngélt, s közben remegett. Nagyon zaklatottnak tűnt. Leültem vele szembe, s lesütöttem a szemem. Nem akartam ennyire feldühíteni...
-Nem dühítettél fel, drágám...-nézett rám kiismerhetetlen tekintettel.-Nézz a szemembe, és hallgass végig! Ezt csak Cassandra és én tudjuk, mert mindkettőnkkel megtörtént. Még Stephen sem tudja.-beszélt továbbra is feldúltan, s úgy hadarva, hogy nagyon oda kellett figyelnem, hogy megértsem.
-Hallgatom.-Mondtam szelíden, végig simítva az arcán. Azonnal bűntudatom támadt, hogy egy ilyen fájdalmas emléket bolygattam fel.
-Az egész úgy kezdődött, hogy a vérfarkas énem szakadatlan dühvel büntette tudatlanságom. Bosszút akartam állni a világon. Cassandra is így volt vele. Együtt indultunk valami tiltott dolgot csinálni. Mindegy volt, hogy mit, a lényeg az volt, hogy illegális legyen. Az erdőben sétáltunk, mikor rájuk akadtunk. Egy hím és egy nőstény vámpír volt. Persze akkor mi csak úgy tekintettünk rájuk, mint könnyen megkapható romlott emberek. Nem volt ugyan illegális, hogy együtt töltsünk velük egy éjszakát, de mégis tilos volt. Nem élveztem egy pillanatát sem. Nem is tartott sokáig, mivel hamar észhez tértem. Mintha addig valami különös dolog hatása alatt álltam volna. Tehát hamar észhez tértem, s ennek tetejébe meghallottam Lexi sikoltozását a másik szobából. Azonban mondhatni...akkor már késő volt. A méreg az én testemet is uralni kezdte, és egy éjszaka után már félvérként tekintettem a napra.-mondta ezt végig a szemembe nézve, s a tekintetén az látszott, hogy tart a pillanattól, hogy ott hagyom faképnél.
-Tehát lefeküdtetek.-suttogtam elhaló hangon.
-Igen.-suttogta alig hallhatóan.
-És megmondanád, hogy mégis mi volt ebben a támadás?-kérdeztem monoton kábultsággal.
-Mikor már kínok közepette visszamentünk velük az erdőbe, ott hagytak minket a földön, de előtte még megharaptak párszor.
-John-nyögtem.
-Drágám, tudnod kell, hogy mi aznap azért mentünk ki az utcára, hogy meghalljunk. Lexi látta, hogy valami fog történni csak azt nem, hogy mi...ha tudtam volna, hogy túléljük, nem teszem meg.
-Én. Most. Alszom.-leheltem akadozva. Nem tudtam mit felelni a hallottakra.-Lent. A. Kanapén.-fejeztem be.
-Megértem.-suttogta csalódottan szerelmem.-De akkor hagyd, hogy én menjek le. Mégis csak a te szobád. Itt kényelmesebb.
-A-ha. Szia.-köszöntem el, azzal lementem a lépcsőn. Amint a nappaliba értem, kaparászást hallottam. A hang irányába kaptam a fejem és rájöttem, hogy a bejárati ajtó felől jön. Kitártam azt, s Cama botladozott be a házba. Boldogan ugrált, valami húscafattal a szájában.
-Jesszusom, ezt muszáj itt?-blööööö-Alszol velem?-kérdeztem, mire ő nagy szemeit rám emelte, lenyelte az utolsó falat húst is, majd a szemembe nézve-esküszöm a szemembe nézve-elindult az emeletre.
-Pasik. Összeesküdtetek ellenem.-morogtam, majd beléptem a szobánkba.
-Tudtam, hogy visszajössz.-ölelt át amint beléptem az ajtón.
-Persze, hogy tudtad.-válaszoltam mosolyogva. John megfogta a kezem, és a szemembe nézett.
-Gondolom ezek után már nem kell attól "tartanom", hogy le akarsz velem feküdni?-kérdezte kissé csalódottan.
-Egy ideig nem.-vallottam be.
-Akarod, hogy elmenjek?-kérdezte. Én csak sóhajtottam egy mélyet, megfogtam a cuccaim és bevonultam a fürdőszobába. Nem tudtam, hogy John megvár-e avagy nem, mindenesetre igyekeztem úgy tenni mintha nem is érdekelne. Beálltam a forró zuhany alá. Miközben a hajamba dörzsöltem a sampont, rápillantottam az órára, és csodálkozva vettem észre, hogy igazából még világosnak kéne lennie és elég hülye ötlet volt tőlem, hogy lefekszem, mert még csak negyed hat volt. Nem tudtam mire vélni a sötétséget...Hamarosan Claunak is haza kéne érnie...
-A ROHADT ÉLETBE!-kiáltottam hangosan, mire John rontott be a fürdőszobába.
-Mi az?-kérdezte kissé rekedtes hangon, miközben le nem vette volna szemét a testemről.
-Cla..aúúúúúúúú!!-sikoltottam fel, mert elcsúsztam.-Clau! Clau!-visítottam tovább miközben magamra tekertem egy törölközőt és Johnt arrébb lökve kirohantam az ajtón.
 Felkaptam egy bugyit és egy hosszú felsőt, se melltartót, se cipőt nem vettem fel. Lerohantam John kocsijához, aminek már járt a motorja. Beültem az anyós ülésre, és már indultunk is. John örült tempóban hajtott Clau sulija felé. Teljesen kiment a fejemből, hogy nekem kell érte mennem. A visszapillantó tükörben még láttam, amint a kocsim beáll a házunk elé. A lányoknak is pont most kell jönniük....
  Ránéztem az órára és szerencsémre még volt öt percünk odaérni. Abban a pillanatban fékezett az autó, amint Clau kilépett az iskolából.
-Sziasztok...-köszönt fáradt hangon, amint beszállt a hátsó ülésre.
-Szia!! Szeretnél elmenni valahova vacsorázni?-vetettem fel a kérdést reménykedve.
-Igen!-élénkült fel a hangja.
-Majd holnap.-szólt közbe John.
-Miért?-nyafogtuk egyszerre Clauval, mire John jót mosolygott.
-Mert a négy vipera már a házban tartózkodik.
-Mi?? Bementek?-hitetlenkedtem.
-Mivel tárva-nyitva hagytad az ajtót...
-Siettem! Na nyomás haza.-füstölögtem.
Mikor hazaértünk, valóban a házban találtuk a négy lányt.
-Alice, mégis miért szöktél meg??-jött azonnal Zoe.
-Még a kocsidért sem jöttél el.-folytatta Olivia.
-A sulit meg kihagytad! Megmondtam, hogy nincs sok szabály, de azt szigorúan be kell tartani.-szidott le végezetül Nita.
-Nyugi! Ezért jöttetek?-kérdeztem, majd egy pillantást vetettem Johnra, aki nagyon úgy tűnt, hogy felrobban, ha még sokáig kérnek számon a lányok.
-Alice, éhes vagyok!-rángatta a ruhám Clau.
-Gyere, csinálok neked enni.-szólt neki kedvesen John, azzal a konyha felé vették az irányt.
-Nem mehetek vissza!! Clau beteg!! - magyarázkodtam.
(Villámlott, majd dörgött)
-Mi a fenéért van ilyen rossz idő?-dühöngtem.
-Nita, nyugodj meg!-hallatszott Zoe hangja. De miért Nitát nyugtatja?
Nitára néztem, aki ökölbe szorított kézzel vigyázzba állt, s közben összehúzott szemöldökkel remegett.
-Mi van vele?-ijedtem meg.
-Dühös. És az idő is morcos...-nézett rám jelentőségteljesen Veronica.
-Na ne!-kiáltottam.- Az időjárást is te irányítod?-kérdeztem, mire Nita lassan bólogatni kezdett.
-Hozzak valami?
-Vizet.-válaszolták négyen egyszerre, ami elég hátborzongatóan hatott.
Hoztam mindenkinek inni, majd leültünk a kanapéra, miközben Johnnék tüntetőleg felmentek a hálószobámba. Megpróbáltak meggyőzni, hogy menjek vissza, s kicsin múlott, hogy nem mondtam igent. Nagy nehezen leküzdöttem a vágyat, és nemet mondtam.
-Úgysem úszod meg!-figyelmeztettek.- Az igazgató rád fog szállni.
-Azt sem tudom ki az igazgató.
-Az nem lényeg. Úgy sem úszod meg. Figyelj, megpróbálunk beszélni a tanárokkal, de nem ígérünk semmit. Hozni fogjuk a leckét, meg mindent. Akkor talán ők is békére lelnek, és te is.-mondták ezt el négyen, kiegészítve egymás mondatait.
-Köszönöm.-hálálkodtam és abban egyeztünk meg, hogy minden szerdán és csütörtökön eljönnek hozzám. Úgy nyolc óra tájékán elmentek, és én egy szendvics kíséretében felmentem az emeletre. Nagyon majszoltam a vacsorát már a lépcsőn, mikor ajtónyitódást hallottam, és a bejárati ajtó felé kaptam a fejem. Apa, és új barátnője, az első itteni sulim recepcióján dolgozó Mia. Úgy tűnt nagyon elvannak, úgyhogy szó nélkül mentem tovább. Fent a már teli hassal alvó Claut, és az ő arcát figyeli John "találtam".
-No mi van? Most Clauval akarsz tilosban járni?-kérdeztem epésen. És ahogy kimondtam a mondatot, a talaj eltűnt a lábam alól, és a következő pillanatban az ágyon fekve találtam magam. John volt felettem, és a csuklómnál fogva az ágynak szorított. Szemében annyi érzelmet láttam, hogy megfájdult a fejem. Megbántottság, szerelem, bánat, kevéske düh és még sorolhatnám.
-Drágám, ezt te sem gondolhatod komolyan! Ha tudtam volna, hogy később Veled fogok találkozni, akkor nem tettem volna meg. Azóta látom ennek a tettemnek a súlyát, mióta megismertelek. Azelőtt, egyszerűen nem gondoltam rá, de mióta velem vagy, azóta tudom, hogy mekkora hülyeséget tettem. Akkor, abban a pillanatban nem gondoltam arra, hogy ezzel meg fogom bántani azt a lányt, aki nekem többet ér a világnál. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezzel a tudattal kell majd a szerelmemnek nevezett lány szemébe néznem. Nem gondoltam, hogy ezzel el kell számolnom a jövőben, hogy ennek nyoma lesz, mikor a lelkem másik felével szeretkezésre kerül a sor...Hiszen azt hittem meghalok. Bocsáss meg!-kért bocsánatot szinte könyörögve, s annyira meghatott amit mondott, ahogy beszélt, hogy nem is volt kérdés..persze, hogy megbocsájtok. Ezt viszont nem tudtam kimondani, mert agyam robotpilótára kapcsolt, amiből kifolyólag ajkam automatikusan megindult John szája felé. Először meglepődött reakciómon, majd lelkesen viszonozta a csókot. Felőlem akár meg is fulladhattunk volna, mert nem akartam olyan jelentéktelen dolgok miatt abbahagyni, mint a levegővétel, de Clau mocorogni kezdett....és hát nem volt feltett szándékunk megrontani.
 John nagy bánatomra lekászálódott rólam, és átcipelte Claut a szobájába. Mikor visszaért, csak akkor vettem észre, hogy nincs rajta felső. Újra lecsaptak egymásra ajkaink, de ezúttal nem álltunk meg a csóknál....


:D Na ennyi! Remélem tetszett!! ÉS teljesen abnormális módon, a fejezet végén mondom, hogy a fejezetet ajánlom Krisztinek, Zoénak, Szaszának, Adele-nek, Nyinykének, és Demon-nak!! :)
Csók (másodjára is)
Detty

29. Fejezet

Sziasztok!!
Mostanában nagyon nehezen jön össze ez a történet, mert elkezdtem írni egy másikat ami nagyban felülmúlja Ezt. Sokkal jobban megszerettem Azt a másikat, és ez most kicsit háttérbe szorult, de igyekszem hozni a fejezeteket. Persze mindez nem Azt jeleni, hogy Ezt már nem szeretem, csak közben lett egy másik ami sokkal inkább én vagyok. Mostanában Azt írtam. Meg aztán a legutóbbi friss óta két hétvégén is itt aludtak a barátnőim...de igyekszem!! :D Úristen rém álmos vagyok...már nem is fogom fel, hogy mit írok..:D Remélem nem túl nagy zagyvaságot...:)
Puszi
Detty

"Mindig van rá esély, hogy a hölgy alkoholfogyasztása és rossz ítélőképessége romantikus estét eredményez."






 Fordultam hármat az ágyon és felkeltem. Felültem... Éreztem ahogy az arcomon verejtékcseppek gyöngyöztek. Nem értettem annyira, hogy mi történik, mert mikor körbenéztem John ott volt mellettem, márpedig azt mondta, hogy elmegy Clauval. És nem Nita számát tárcsáztam éppen??? Mi történik?
  Gyorsan lerángattam magamról a takarót, és átrohantam abba a szobába, ahol Clau hetekig élt. Nem bíztam benne, de óvatosan nyomtam le a kilincset hátha mégis ott van. Szívem megállásra kényszerült, mert ott volt!! Az egészet csak álmodtam volna?? Nem volt semmilyen akció? Istenem...de jó! Visszarohantam Johnhoz és ráugrottam a csípőjére. Ő nagyot ugrott álmában, majd hunyorogva rám nézett.
-Alice!-nyögte.
-John! Nem tudom mit álmodtam és mit nem. Most akkor mi van Clauval?-zúdítottam rá elmebajom.
  Ezután John félórás elbeszélésében megtudtam, hogy tényleg kapott egy injekciót Lexitől, de még nem történt meg az ezután következő reggel...és nem is fog. Se John, se Lexi nem akarja elvinni a kislányt. Én meg főleg nem. Majd megoldjuk mi ezt. Csak még nem tudom hogy...
  Egyhangú volt a döntés, miszerint Michaelnek sem mondunk semmit. Így hát lementünk reggelizni. A fél hűtőt befaltam örömömben, a másik felét John ette meg. Eddig észre sem vettem, hogy ennyit eszik...Clau közben lejött, és viszonylag jókedvűnek tűnt. Mintha nem is emlékezett volna a tegnap estére, és nem is akartam rákérdezni, mert azzal csak elrontottam volna a jókedvét...mindenki jókedvét.
  A következő két órában a semmittevés uralta az életünk. John, Clau és én a kanapéban ültünk. A tévét kapcsolgattuk az egyik idétlen csatornáról a másikra. Egyszer csak Clau megszólalt.
-Mi az a boci-puszi?
-A micsoda?-kérdeztem vissza nevetve.-Hol hallottál erről?
-A suliban hallottam. De nem tudom mi az.
-Én se...-válaszoltam volna, de John belevágott a szavamba.
-Figyeljetek megmutatom.-mondta, azzal a nyakamra helyezte ajkát, és a "boci-boci tarka" ritmusára puszilgatni kezdte azt. Visítva nevettem a helyzet komikusságán, és Clau is jót nevetett. Amellett, hogy nagyon csikizett, még az is vicces volt, hogy ilyeneket képes kitalálni.
  Miután hibátlanul lepuszilta nyakamon a mondókát, lelkes tapssal jutalmaztuk. Apa jelent meg a lépcsőfordulóban, akit Mia követett a szemét dörzsölve, hunyorogva tekintettek felénk, mivel nagy volt a fény. Köszöntünk nekik, mire ásítással viszonozták a gesztust.
-Kösz szépen!-kuncogtam bele a kávémba.
-Hö?-nézett rám bambán apu.
-Semmi.....mit csináltatok, hogy ilyenek lettetek mára?
-Hát...
-Inkább hagyjuk!!-szóltam gyorsan.
-Elvisszük a kicsi lányt suliba, jó?-szólt közbe Mia.
Clau elégedetlenkedett egy ideig, de végül sikerült elvinniük suliba, aztán mindketten mentek dolgozni. Végre akadt egy alkalom mikor Johnnal kettesben lehettünk. Vagy hatszor szeretkeztem vele, különböző helyeken....gondolatban, mert az igazság az, hogy csak kártyáztunk. Persze John hallotta pajzán gondolataimat és nehezen fogta vissza magát, hogy ne valósítsuk meg, de neki túl nagy volt az önuralma. Én már alig bírtam megülni a helyemen, de akkor is csak kártyáztunk. Ő persze viccesnek vallotta e helyzetet, de látszott, hogy nem tekinti annak. 
   Egyszer csak elegem lett. Szinte láttam magam, ahogy lecsapom a kártyáimat az asztalra és felpattanok. Átmásztam az asztalon és John ölébe vetettem magam. Olyan volt végre megcsókolni, mint mikor tűző napon állok és órákig nem kapok inni, de egyszer csak valaki hoz nekem sokliternyi vizet. Hülye hasonlat, bele is vigyorogtam a csókba, de még ez sem térítette el annyira a gondolataimat, hogy ne tudjam gond nélkül kigombolni John ingét. Sikeresen leszedtem a felsőjét, majd végigtaperoltam a mellkasát. Úgy éreztem magam, mint egy ringyó, kiváltképp a gondolataim miatt, de annyira jó esett végre hozzáérni. Belemarkolt a fenekembe, s közelebb húzott magához, de aztán felnyögött és eltolt magától.
-Alice, kérlek!
-Nem, én, kérlek!-könyörögtem neki immáron az asztalon ülve, szembe Johnnal.
 John válasz helyett felállt, kiment a konyhába és mikor visszatért, már két pohár és egy üveg bor volt a kezeiben. Mikor mellém ért, megfogott a szabad kezével, és kitessékelt az ajtón. A teraszra mentünk és ott folytattuk a kártyázást, némi bor kíséretében. Így valahogy már én is jobban éreztem magam. Megmondtam, hogy nem iszom, de az első pohár után megállíthatatlanul fogyott az ital, mígnem az egész üveg bor elfogyott. Rám nagyobb hatással volt, mint Johnra. Folyamatosan vigyorogtam és jó ötletnek tűnt társalogni a madarakkal. Mindenen nevettem, már azon is kuncogtam, hogy nevetek. John csak mosolygott rajtam, ő teljesen józan volt, semmi hatással nem volt rá az elmúlt egy óra eseménye.
  Így telt az idő, míg hirtelen jó ötletnek tűnt vizesnek lenni. Fogtam magam, elimbolyogtam a homokos partú tengerig, majd ruhástól fejest ugrottam a húsz centi magas vízbe...igazából csak bele estem. Úszkáltam egy kicsit, amitől teljesen magamhoz tértem. John szintén bejött ruhástól. Közben visszavette fehér ingét és az most rátapadt testére, s felnyögtem amiért nem lehetünk együtt.
 Ő a vízben állt-ott ahol már a mellkasáig ért-én pedig csípője köré kulcsoltam a lábam. Arcomat a kezébe vette és ennyit mondott:
-Szeretlek!
-És ahhoz, hogy ezt közöld velem, le kellett itatnod?
-Drágám, annyit azért nem ittál, de komolyan....nem vagy érzékeny az alkoholra? Egyébként csak látni akartalak így is! Így is tetszel!-beszélt, de mintha a tény, hogy tetszem neki....lesújtotta volna.
-Mi?-kérdeztem vissza.
-Kipróbáltam hátha sikerül kigyógyulnom belőled, de nem megy...
-Mégis csak hatott rád picit ...
-Komolyan beszélek! El sem tudod képzelni milyen nehéz nekem. Pontosan tudom, hogy mit kéne tennem, és pont az ellenkezőjét csinálom.
-Azt csinálod amit a szíved diktál!-okítottam.
-Pedig azt kéne amit az eszem sugall.
-De boldog vagy nem?
-Dehogynem!-vigyorgott megint.
-Azért....egy kérdésemre válaszolsz?-kérdeztem bizakodva.
-Azt hiszem...
-Miért nem akarsz velem szeretkezni?
-Erre nem...-kezdte volna hárítani a témát, de én közbevágtam.
-De!
-Alice...nem tudsz mindent a fajtámról...
-Párzás után megeszitek a nőstényt?-incselkedtem vele.
-Nem törvényszerű, de valóban.-mondta halál komoly arccal.
-Most komolyan?-kezdtem elhinni.
-Hát ha vámpír van emberrel....
-Nem vagyok ember, és azt mondtad nem törvényszerű...
-Alice, ssssss...te sem gondolhatod komolyan, hogy megennélek.-nézett rám megrovó tekintettel.
-Hát akkor?
-Hát akkor...gondolom még nem gondolkodtál el azon, hogy...hogyan szaporodunk.
  Nem tehettem róla. Elkezdtem nevetni. Ez lenne a problémája? Hogy terhes leszek? Azt sem tudom lehetek-e egyáltalán terhes.
-Nem.
-Tessék?-néztem rá meghökkenve.
-Nem lehetsz terhes, legalább is tőlem nem.
-Nem értem...
  Mélyet sóhajtott, majd kinyögte.
-Vámpírrá tennélek, ha lefeküdnék veled......

28.Fejezet

Sziasztok!!
Ez a fejezet nem akart összejönni. Heteken keresztül küszködtem vele, míg végül majdnem kész lett, erre egyetlen egy nagyon ügyes mozdulattal kitöröltem az egészet, tehát írhattam újra. Nem is fecsegek fölöslegesen. Átadom mert már nagyon álmos vagyok! :)
Puszi
Detty

 "Visszahoz egy régi perc,
megidéz egy fénykép,
míg csak élnem kell,
sose lesz másképp:
ugyanaz a fájdalom
ugyanaz az érzés,
az a búcsúszó,
amivel elmész."
     /Cserháti Zsuzsa/

A harmadik személy...izgalommal teli nevetés tört fel belőlem. A harmadik személy Mia volt. Mia Meyer, a recepciós. Nem hittem a szememnek. Furcsa volt apa oldalán látni, de nem rossz.
-Alice....mi..-kezdett bele a monológjába, mintha nem is ő lenne a szülő.
-Értem. Nem kell magyarázkodnod!-vigyorogtam.
És még akkor is levakarhatatlan vigyor ült a képemen, mikor nekiláttam a vacsora elkészítésének. Clau tésztát akart, apa meg csiliset, úgyhogy arabiatat csináltam, amibe lehet is, meg nem is csilit rakni.
  Már majdnem kész voltam, éppen a tányérokat akartam kivinni, mikor John lépett a hátam mögé. Átkarolt.
-Mi a terved?-kérdeztem ezúttal bárgyú vigyorral az arcomon.
-Mmm...-mordult egy halkat, majd az államnál fogva finoman hátrafeszegette a fejem, így hozzáfért a nyakamhoz. Egyszerűen csak belecsókolt, de nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy térdem berogyjon. Még ki tudtam annyit nyögni, hogy  "jó terv  ", de aztán meg sem bírtam szólalni. A nyakam nagyon érzékeny az ilyen érintésekre, főleg ha John érintéseiről van szó. Éreztem, ahogy ajka mosolyra húzódik, és meg mertem volna esküdni, hogy még egy halk kuncogás is elhagyta a száját. Csak, hogy tovább fokozza izgalmam, a nyelvét is bevetette, majd egy kicsit erősebben a megszokottnál, beleharapott a nyakamba. Annyira azért nem, hogy a vérem kiserkenjen, de kellőképpen vadul, ahhoz, hogy teljes izgalomba hozzon. Egyre kevésbé tudtam megállni a lábamon. John szembefordított magával, és a csípőmnél fogva a pultra ültetett. Lábamat a csípője köré kulcsoltam, és úgy estünk egymás szájának.
-Hol van már a vacsora?-hallatszott apu hangja. John el akart húzódni, de én nem engedtem. Eszem ágában sem volt abbahagyni ezt a csókot.
-Alice!-kiáltott apu türelmetlenül, és lehetett hallani, hogy csikorogva kitolja maga alól a széket és a konyha felé tart. John gyorsan elvált tőlem, visszapenderített a gáztűzhelyhez, ő pedig úgy csinált, mintha tányérokat venne elő.
-Segítsek?-kérdezte apu hunyorogva.
-Nem.-válaszoltam némi fáziskéséssel.
   Végül sikerült az asztalra helyeznem a vacsorát. Megettük, majd Mia vállalkozott a feladatra, hogy elmosogat. Hálás voltam neki, mert ha én mosogattam volna a jelenlegi állapotomban, akkor minden tányér szanaszét tört volna. Miután kész lett, apuval elmentek valahova kettesben. Valószínűleg nem étterembe.
  Álszent lennék, ha azt mondanám örülök ennek, mert az előbbi attrakciójával John kissé feltüzelt. Ééés hháát ha Clau itt van, akkor nem akarok semmi olyat csinálni....
  Megfürdettem a kislány, majd mi is lefürödtünk.
  Most mi legyen?-kérdeztem magamtól. Nem engedhetem, hogy Clau elaludjon. A végén még képesek és megölik a szülei. De hát muszáj pihennie. Sehogy sem akartak összejönni a dolgok. Nem volt terv. Se A se B. Nem improvizálhatunk, mert egyetlen egy apró hiba, és ki tudja mi történne Clauval...
-John...
-Nem tudom.-felelt a kimondatlan kérdésemre. Vagyis gondolatban kimondtam..
 Fel akartam szaladni a lépcsőn. Még szerencse, hogy hívtam magammal őket is, mert az utolsó lépcsőfokban megbotlottam és ha nincs ott John, orra is bukok. Megálltam azon a folyosón, ahonnan a hálószobák nyíltak, és gondolkodóba estem.
-Clau, te úgy csinálsz, mintha aludnál...John, te...mit csinálsz?-kérdeztem végül tehetetlenül. Semmilyen tervem nem volt.
 John meg sem mozdult, csak féltve nézett rám.
-Nem engem akarnak, tehát mit csináljak?
-Én kint fogok várni az ablak alatt, míg jönnek. Te itt fogsz várni a folyosón az ajtó előtt, így legalább csak akkor kerülsz veszélybe ha már nagyon muszáj. Ha jelzek, akkor gyere.
-Nem. Úgy értem ez jó ötlet, de fordítva.
-Nem...NEM!
-De igen, mert ha te jelzel, azt mindenki meghallja. Ha én jelzek, azt csak te hallod meg. Feltéve, ha figyeled a gondolataim.
  John dühösen a falba csapott, és csak egy "nem"-et sikerült elsziszegni a dühtől.
-Így lesz és kész!-mondtam határozottan és lendületből kiugrottam Clau hálószobájának az ablakán. Felmásztam egy hatalmas fa tetejére, és ott vártam. A házban lekapcsolódott a villany, tehát beletörődtek, hogy az én akaratom érvényesül. Az idő csigalassúsággal telt. Próbáltam lefoglalni magam, már háromszor megszámoltam, hogy a különböző ágakon mennyi a levél, de még mindig nem történt semmi. Úgy éreztem órák telnek el a Semmi társaságában, s már az gondolkoztam bemegyek megnézni mennyi az idő, mikor léptek zaja verte fel az avar csendjét.
 Egy fekete csuklyás alak állt Clau ablaka alatt. Gondolkodás nélkül eleresztettem az ágat, amibe addig kapaszkodtam, és függőleges zuhantam le, hogy a végén támadó állásba álljak. Minden féle megingás nélkül. Háhh. Ezt csinálja utánam valaki.
Az alak azonnal szembefordult velem, és a jól ismert arcban ezúttal semmi gúnyt, nem találtam, de még csak meglepődésnek a jele sem suhant át rajra.
-Mit keresel itt?-kérdeztem végül.
-Te mit keresel itt?-kérdezte, de pusztán csak formaságból.
-Két pszichopata őrült szülőt hajkurászunk, nem mintha bármi elszámolni valóval tartoznék neked.
-Két pszichopata szülő? A tieid?-kérdezte, s én reflexből pofon vágtam, mire vicsorogni és morogni kezdett.
-Lexi..mit keresel itt?-hallatszott John hangja mellőlem. Mikor jött ide?
-Én...
-John, te mit keresel itt?-hallatszott egy újabb kérdés ezúttal az én számból.
-Én....
 És ekkor egy sikítás. Rekedt volt és folyamatos. Mind a hárman bent termettünk a szobában azonnal.
Azt hiszem mind a hármunk nevében mondhatom, hogy mindenre számítottunk, csak erre nem.
 Clau csukott szemmel sikítozott, miközben ide-oda vetette magát, az ágyban.
   Aludt.
Hirtelen kipattantak a szemei és sírni kezdett.
-Alice itt voltak!-kiáltott én pedig egy ideig csak hangtalanul tudtam hápogni.
-Nem, kicsim. Csak álmodtál.-nyugtatgattam elborzadva. Megpróbáltam megfogni a kezét, de elhúzta.
-Miért csinálod ezt? Miért nem hiszel nekem? Láttam őket, Alice!-sikoltozott.
 Egyszer csak valaki félrelökött, egyenesen John karjaiba estem. Próbáltam odamenni hozzá, de John erősebb volt nálam. Láttam amint egy tű belenyomódik Clau kezébe, és az őrjöngése egyenletes szuszogássá vált.
 Mindketten megkövülten néztünk Lexi arcába.
-Látom a jövőt-emlékeztetett keserűen.-Láttam, hogy ez fog történni, úgyhogy hoztam nyugtatót.-folytatta és ezúttal nem volt a hangjában gyűlölet vagy ilyesmi.
  A következő két órában azon vitatkoztunk, hogy mi legyen Clauval. Lexi és John azt mondta vigyük a kislányt Lexi ismerőséhez, aki olyan gyerekekkel foglalkozik, akik nem tudtál feldolgozni a szüleik halálát. Én folyton csak tiltakoztam, még a sírás is kitört belőlem, de nekem is be kellett látnom, hogy nincs jobb megoldás. Tehát cserben hagytam Claut. Elszörnyedve tekintettem magamra. Megígértem neki, hogy vele leszek, segítek neki, még az anyja is lettem volna, ha ez megoldotta volna a problémát. Nem tudtam másra gondolni csak, hogy ezzel az egésszel igazából-bármilyen kegyetlenül is hangzik-elhagyom.
 Még akkor is zokogtam, mikor Lexi már elment. Mondta nekünk, hogy Clau most tizenkét órán keresztül fog aludni-nyugodtan, álmatlanul.
  John és én az ágyba bújva nem aludtunk. Még jobban undorodni kezdtem magamtól, mikor John próbált megvigasztalni ahelyett, hogy megevett volna a fene. Nem tudtam abbahagyni a sírást, és John sem tudott ezen segíteni. Egy órányi próbálkozás után belenyugodott sorsába, és csak a mellére húzott, majd várt. Nem értettem miért jó neki, hogy itt szenvedi végig hisztériás rohamom, de örökké hálás leszek az égnek amiért módosították John agyát, hogy szeressen.
-Nem butáskodj!-szidta le a gondolataim, s gyöngéden letörölgette a könnyeim.
-Tán nem így van?-néztem a szemébe-Istenem. Teljesen eláztattam a pólód, a könnyeimmel.
-Annál jobb. Soha többet nem mosom ki.-próbált viccelődni.
-Dinka.
-De látod, már nem sírsz.
-Akarod, hogy folytassam?
-Nem. Szörnyű látni, hogy szenvedsz.-hirtelen elgyötört lett a hangja.
-Ne menj el!
-Nyugodj  meg!
-Akkor csókolj meg.-kértem, de habozott. Miért? Talán elszörnyedt a sírásomtól? Az nem lehetetlen. Végtére is elég szánalmas volt. Meg hát hogy nézhetek ki...
-Ne bolondozz, kérlek!-csattant fel.
-Akkor?
-Sírtál. Zaklatott vagy. Amíg nem nyugszol le, és nem leszel megint önmagad, addig nem vagyok hajlandó csókolózni veled. Az olyan mintha kihasználnálak. Ráadásul az akarom, hogy tényleg akard és ne csak a kétségbeeséses miatt.
-Hmmm...-gondolkodtam. -Hogy fogom elmagyarázni apunak, mégis mi történik, ha én sem értem?
-Segítek.
-Köszönöm.-mondtam komolyan és mintha csak fel sem fogtam volna az előző monológját, nyomtam egy puszit a szája szélére, mire felmordult. Leszúrásra számítottam, ezért meglepődtem.
-El sem tudod képzelni milyen nehéz neked ellenállni. Nem mondhatnám, hogy megelégedtem ezzel a csókmennyiséggel.-fejezte be újabb beszédét, és és ha nem is felhőtlenül boldogan, de boldogabban vetettem magam a nyakába.

   A másnap reggel...soha többé olyan napot ne!
Mindent szóról szóra elmondtam apunak, s ha ez még nem lett volna elég, Claunak is el kellett magyaráznom, hogy mi történt, és hogy mi lesz azok után. Pontosabban el kellett volna, de nem jött össze valami fényesen. Mikor megpróbáltam összeszedni a gondolataimat és megosztani azokat a kislánnyal, a fejemhez vágta, hogy gyáva vagyok, nem akarok neki segíteni és elhagyom őt. Pontosan azokat a szavakat használta, amikkel tegnap illettem a saját cselekedeteimet. A legszörnyűbb, hogy részben igaza is volt.
  A már amúgy is katasztrofális reggeli után, beállított Casandra, és az a bizonyos ismerőse. Már is vinni akarták, aminek a következtében Claunak be kellett adni még egy nyugtatót. Ha ez még mindig nem elég szörnyű, John kijelentette, hogy ő is velük megy segíteni, és csak pár nap múlva jön. Én nem mehetek, de addig is vigyázzak magamra. Hát köszönöm. Csoda ha nem fulladok bele a bűntudatomba, vagy nem öl meg a hiány. De még az is lehet, hogy a szerencsétlenség bugyraiban fogok megégni. Ennyit a  "vigyázz magadra  " abszurd kijelentésről. Mire visszajön én így is-úgy is halott leszek.
  Teljesen összetörve és kimosva éreztem magam, ahogy apuval szemben próbáltuk feldolgozni az eseményeket. Én már öt perc után feladtam, inkább felrohantam a szobámba és egy papírra leírtam mindent ami bánt, sok olyat amire addig gondolni sem mertem, majd mikor kész lettem átolvastam és kidobtam a kukába.
  Az ágyra ültem, felhúztam a két lábam és a térdem közé rejtettem a fejem. Kitapogattam a telefonom és tárcsázni kezdtem Nita számát...

27. Fejezet

Sziasztok!!
Nem is szaporítanám itt feleslegesen a szót!! Annyi érdekességet azért megosztok veletek, hogy pont húsvét hétfőre esett a szülinapom, tehát most jelentkezem fiatalkorúan, de nem kiskorúan!! :D Boldog húsvétot mindenkinek!!:D
Puszi
Detty



Amint meghallottam Clau sikítását, rögtön kiugrottam John öléből, és szélsebesen vágtattam fel a lépcsőn. John szorosan mögöttem jött, apu pedig hátul szedte a lábát. Kivágtam a szoba ajtaját és rögtön megpillantottam Claudiát. Teste verejtékben úszott, csapzott haja pont úgy állt, mint akit most téptek meg. A szeme tömény félelmet tükrözött. Arca piros volt, még hozzá képest is, és sikításra torzult.
-Ale!-nyüszített fel és abban a pillanatban kitört belőle a sírás. Odarohantam hozzá az ágyba, szorosan magamhoz öleltem és igyekeztem megnyugtatni. Egész testében remegett, úgyhogy ez nem volt egyszerű feladat. Ide-oda dülöngélve ringattam, ami egy kicsit megnyugtatta, de közel sem annyira, amennyire kellett volna. Nyomtam pár puszit az arcára, és homlokára, utána már csak reménykedni tudtam, hogy kicsit megnyugszik. Apa és John-akik eddig az ajtóban álltak-beljebb léptek felkapcsolva a villanyt. Erre a kislány remegése alábbhagyott, de még mindig erősen szorított. Szegénykém...Hogy történhet ez meg vele? Annyira kicsi még.
-Mi történt Clau? Kicsim, hahó!-szólongattam, de fejét továbbra is a nyakamba fúrta. -Hozzatok valami hideg borogatást!-kérleltem a fiúkat. Volt bennem valami félsz, ami nem viseltem jól ezt az egész helyzetet. Szabadulni akartam a szobától, ami hirtelenjében mintha megváltozott volna. Gyűlöltem, hogy este van. Legalább világos lenne. Clau rémületét ahelyett, hogy elkergettem volna, most átragasztottam magamra. A lányt átvittem a saját szobámba, és ott ráraktam a borogatást, amit közben apu meghozott. Mindannyian a szobában ülve néztük, ahogy egyre laposabbakat pislog szegénykém, majd elaludt.
  Utána még vagy egy óránk keresztül cserélgettem a borogatását, hogy kellőképpen hideg legyen. A hatodik cserénél kicsit megnyugodott a bőre is, és visszanyerte eredeti hőmérsékletét. Félve néztem rá az órára, ami immáron negyed ötöt mutatott. Ideje lenne már lefeküdnünk.
-Maradj itt kérlek!-könyörögtem szerelmemnek.
-Persze, hogy maradok.-felelte komolyan. Engedélyeztünk még egy utolsó csókot magunknak, befeküdtünk Clau két oldalára, és elaludtunk.

Reggel...öhm Délben, mikor felkeltünk apu már nem volt otthon, Clau pedig még aludt. Kikászálódtunk az ágyból, és ha Clau nem lett volna ott egymásnak is estünk volna. Bementem a fürdőszobába, levedlettem a pizsamámat, és beálltam a forró zuhany alá. Fel sem fogtam mi történik, már John is ott állt a kabinban.
-John! Basszus! Clau!-nyökögtem. Többre sajnos nem futott tőlem a meglepetéstől. John egy szót sem szólt, csak- olyan gyengéden, mint még soha - magához húzott, és egyszerűen csak öleltük egymást, míg a víz folyt le a testünkön. Kedvesemet a tarkójánál fogva húztam magamhoz, hogy ismét csókban forrjunk össze. Kínzó lassúsággal csókoltuk egymást, míg John keze többször bejárta a csípőm és vállam közötti távot. Hihetetlenül szerencsés vagyok amiért John szeret. Melyik pasi az, amelyik nem használ ki egy olyan kínálkozó helyzetet, mint ez. És Ő mégsem tesz semmi olyat amit én külön ne kérnék.
-Jó anya lennél. -mondta hirtelen. Én nem nagyon tudtam mit felelni rá, mert nem igazán értettem mire gondol. -Claura.-felelte a gondolataimnak. Hát igen, nagyon szeretem Claudiát...de az istenért...17 éves vagyok. Rövid beszélgetésünk után csak álltunk. Teljesen elvesztettem időérzékem, fogalmam sincs, hogy mennyit állhattunk ölelkezve a zuhany alatt, de az biztos, hogy életem eddigi legmeghittebb pillanata volt. John mászott ki először, addig én élveztem tovább a víz melegét. Mikor végre felöltözött, engem is bebugyolált egy törölközőbe és bevitt a szobámba, ahol Clau még mindig békésen szunyókált. Komolyan, mintha egy kisbaba lennék, aki még törölközi sem tud egyedül. Persze nem, mint ha nem élvezném, csak nem akarom, hogy kihasználva érezze magát.
-John!-ordítottam suttogva. Ez kifejezetten egy rám jellemző tulajdonság.
-Hmmm?
-Köszönöm!-néztem rá sokatmondóan, jelezve, hogy Őt köszönöm.
-Én köszönöm.-mondta, s a jelenet kifejezetten beleillett egy brazil szappanoperába. A továbbiakban lementünk reggelit készíteni, ami bruschettából állt. Valószínűleg ennek az ételnek a mámorító illata csalta le Claudia Brown hasát. Másra nem tudok gondolni. Clau kómásan dörzsölgette a szemét, nagyokat ásított és éppen csak sikerült esés nélkül lebotorkálnia a lépcsőn. Szerintem simán kijelenthetem, hogy egyikünk sem aludta ki magát. Pedig nem ártott volna, mert most nem egy szívderítő beszélgetés fog következni. Először is szépen csendben megettük a reggelinket, elmosogattam, majd Johnnal leültünk Clauval szembe.
-Elmondod, hogy mit láttál este?-kérdeztem a kezét simogatva.
-M-m-motyogott egy nemet, miközben vadul ingatta a fejét.
-Édesem, tegyél föl egy kávét légy szíves!- fordultam Johnhoz. "És közben figyeld, hogy mit mond, hátha kettesben nyilatkozik valamit" Üzentem továbbá gondolatban és csak remélni tudtam, hogy meghallotta. John kiment, így hát kettesben maradtunk Clauval. Reménykedtem, hogy nekem többet mond, így hát megint rákérdeztem.
-Mit láttál az este, kicsim?
-Minden este látom.-felelte suttogva, kifejezéstelen arccal maga elé meredve. Ez megrémített. Egy kislánynak ne legyen, nem lehet ilyen a tekintete.
-Mit látsz minden este?-kérdeztem ismét türelmesen. Mindenki tudhatta, hogy a türelem nem igazán az erősségem, de a gyerekekkel más a helyzet. Velük végtelenül türelmes tudok lenni ha akarok. És akarok.
-A szüleimet.-felelte.
-Mit...Hogy jutnak be?
-Nem tudom...egyszer csak ott lesznek.
-Mit csinálnak?
-Először csak álltak és néztek, de ijesztő volt. Nem önmaguk voltak...csak önmaguk mása.-motyogta. Annyira kicsi és mégis úgy beszél, mint egy felnőtt. Min mehetett keresztül...
-Utána...-nógattam tovább.
-Már beszéltek is. El akartak vinni. Mikor mondtam, hogy nem megyek, megharaptak.
-Mit csináltak?-emelkedett jó pár oktávval feljebb a hangom.
-Megharaptak, de nem tudom miért.
-Meg van még a seb?
-Nem. Abban a pillanatban beforrt, amint anya elvált a kezemtől.
-Mi....ma...tegnap...tegnap harapott meg?
-Ühüm.
  Ezt nem hiszem el. Itt vagyunk hárman a házban, a háromból kettőnk szervezete fel van szerelve extrákkal, és mégis belopództak azok a ...uhm.
-Ale..suliba kell mennem.
-Mi??? Nem tudtam, már 1 óra is elmúlt...
-Igen, de délutániba járok.
  A következő órákban elvittem Claut a suliba, és egyszerűen nem tudtam másra gondolni, mint a félbeszakított beszélgetésünkre. Próbáltam elemezgetni a helyzetet, de nem volt egyszerű. Nem vagyok az a fajta aki megkérdőjelezi egy gyermek szavát, főleg nem azok után, amilyen természetfeletti dolgok velem történtek...mégsem tudtam mit gondoljak. Elég hihetetlen a történet...ráadásul bizonyíték sincs. Clau azt mondja eltűnt a seb, tehát ezt sem lehet bizonyítéknak nevezni. Mindazonáltal valóban különös, hogy a testek csak úgy eltűntek. Megkérdeztem Johnt, hogy szerinte mi tévők legyünk, de csak annyit mondott, hogy Clau őszintén beszél és a valódi gondolatait mondja ki. Ami nem jelent semmit. Végül is lehet, hogy sokkot kapott és hallucinál, vagy ilyesmi.
  Csengettek.
  John ajtót nyitott, és az a négy pasi lépett be rajta, akik végignézték a bunyónkat. Mind a négyükkel kezet fogtam, és sikerült megállapítanom, hogy itt mindenkinek forró a bőre. Az egyikőjük ez meg is jegyezte.
-Csak nem vágyat ébresztette benned a vérem hőmérséklete?-kacsintott.
-Mi? Az, hogy forróvérű vagy?-húztam fel az egyik szemöldököm.-Várjunk csak! John, kikre mondják, hogy  forróvérű?
-A szenvedélyes, hirtelen hangulatú és cselekedetű emberekre.-felelte.
-Oh haver, akkor te simán csak meleg vagy.-osztottam ki a tőlem telhető legjobb módon, amin a többiek jót nevettek.
  Az ezután következő órákban John elmesélte a haverjainak Clau történetét, így most már ők is ráálltak a dologra, aztán elhajtottuk őket. Végre élhettünk volna a pillanattal, hogy kettesben vagyunk, erre autómotor hangja ütötte meg fülünket, így kénytelenek voltunk ismét elválni egymástól. Ajtót nyitva három alakot pillantottam meg. Az első alak alacsony volt, husis és bozontos hajú. Egyértelműn Claudia. A második magas és vékony. Tehát apa. A harmadik.........

Díjak

Sziasztok!!
Nagyon szépen köszönöm a díjakat Krisztinek, Adele-nek és Szaszának! Ha valakit kihagytam, akkor az nyugodtan írjon panaszlevelet és én kárpótlásul kihúzóval fogom kiemelni a nevét a köszönetnyilvánítós résznél! :)

Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Tehát a logók:

Akkor a hét dolog magamról:

• Nos, kiismerhetetlen vagyok, ezt bárki tanúsítja.
• Rosszul vagyok a közhelyektől és nagy a szám.
• Több bennem az energia és a feszültség, mint amit ki tudok engedni magamból.
• Kóros szabadságvágyban szenvedem.
• Télen rendszeresen vannak olyan álmaim, hogy trópusi helyeken élek.
• Idegbeteg módon tudok sikítozni ha nem ég minimum egy lámpa a házban esténként...:D
• Tegnap, azaz április 25-én átéltem a pillanatot: Nem vagyok többé kiskorú....

Igazából akiknek küldeném, azok mind megkapták, így hát bocsi, de még egyszer megkapják tőlem...:D

Tehát küldeném:

• Krisztinek, a Twilight - A Történet Folytatódik című remekművéhez és az azon beül lévő mesterművekhez!
• Adele-nek, a Ha a kőszív újra feldobban című eredeti és különleges történetéhez!
• Zoey-nak, a Bubble Dreams című történetéhez, aminek már nagyon várom a folytatását!
• Nyinykének, a Just Emmet's Lover című istenkirály irományához!
• Bee-nek a Harc a végzet ellen című szuper sztorijához!
• Szaszának a Csábító alkonyat című remekművéhez!
• Kittnek, a Wizard and Werewolf, és a You belong to me című nagyon szuper irományaihoz, és emellett még gratulálok Neki, mert felvették abba a suliba amelyikbe szeretne menni!! :D

Puszillak Benneteket
Detty
P.S.: Happy Easter!!!!!!!!!! <3

26. Fejezet

Sziasztok!!

Díjat kaphatnék a folyamatos késéseim miatt, ezt tudom, és bocsánat, de meghoztam. Sőt, ha minden jól megy, akkor még este is hozok egy fejezetet!! :D Persze csak ha nem csukódnak le szemeim idő előtt. Nem lett valami nagy szám a fejezet....de azért remélem pár komit megérdemel..:)

A fejezetet ezúttal Szaszának ajánlanám, mert a "Clau és a szülei" témánál, jobban félre sem gondolhatta volna a terveimet, ezért remélem nagy meglepetéssel szolgál majd neki a fejezet.:D

Tehát ajánlom Szaszának, és Jó olvasást Mindenkinek!! :)

Ölel Benneteket:

Detty

"Vágyom, úgy vágyom két karodban hamvadni el angyalom, Gábriel,
Az álom szárnyat bont bennem és égig emel,
A hajnal ne jöjjön el.
Csókolj még, kérlek. Csókod eléget!
Tüzében új életre kel testem és lelkem."
             / Rúzsa Magdi: Gabriel/



  Most, hogy végre "hivatalosan" is együtt voltunk, sokkal gondtalanabb volt a légkör. Azt a kijelentésemet viszont, hogy nem térek vissza Port Charlotte-ba, kissé elhamarkodtam. Hiányzott az a hely, és ezért senki sem ítélhet el. Ott más minden, ott tudom, hogy ki vagyok. Érezni lehet a levegőben azt a varázslatot ami velem is történik.
  A hátamon feküdtem, míg John a hajamat babrálta, és néha egy -egy csókot nyomott az arcomra. Jóval régebben le kellett volna már feküdnöm, de jobban izgultam még annál. Otthon éreztem magam. Sokkal inkább tudatában voltam az otthon fogalmának, mint eddig életemben bármikor. Egy régi emlék tört tudatomba: Kicsi voltam még. Csak ültem a szobámban és valakinek a haját babráltam, pont úgy, mint ahogy most John teszi ezt velem. A lány-mert úgy rémlik lány lehetett-nevetett az egész helyzeten. Furcsa érzés volt. Ki lehetett a lány? Az emlékből látszólag közeli volt a kapcsolatunk, de nem emlékszem. Johnra tekintettem, aki csak haloványan mosolygott.
-Nem jössz velem Port Charlotte-ba?-bukott ki belőlem hirtelen az értelmetlen kérdés.
 Már azt hittem nem válaszol a kérdésemre. Pont mikor már ejtettem az ügyet, töprengő fejjel meredt maga elé és úgy válaszolt.
-Édesem...nem hiszem, hogy ez megoldható. -mondta és nekem hatalmas vigyor terült el a képemen. Láthatólag nem ezt a reakciót várta, és nem akartam, hogy félreértse viselkedésem, ezért gyorsan magyarázkodni kezdtem.
-Édesemnek szólítottál.-szóltam látszólag levakarhatatlan vigyorral a képemen, mire ő egyre közelebb és közelebb hajolt, míg ajkunk eggyé nem olvadt. Mikor elszakadtunk egymástól, már folytatta is a mondanivalóját.
-Nem hagyhatom el Floridát, itt születtem.
-Ohh.-most rajtam volt a sor. Meghökkentem. Nem is kicsit.-Szóval ragaszkodsz a törzsgyökerekhez. Megértem.
  Johnból keserű nevetés tört ki.
-Alice-nyökögte, de ezúttal egy valódi nevetés tört fel a torkából. Annyira nevetett, hogy én is becsatlakoztam, és együtt fetrengtünk az ágyon. Alig kaptam levegőt, a hasam fájt, könnyem kiszökött és a lepedőt markolásztam. A nevetés a bal oldalamra kényszerített. Hangos sikítás közepette kerültem volna a leszállópályámra, ha John el nem kap.
-Gyorsan tanulsz, már el tudsz kapni.-ugrattam könnyeimet törölve-..De min is nevetünk?
-Rajtad.-bökött rám. Na kössz.
-Szóval végig magamon röhögtem. Jellemző.
-Nem azért nem megyek veled, mert ragaszkodom Floridához, hanem mert meg vagyok kötve. Hiába lettem félig vámpír, ha egyszer a farkas énemre jellemző törvények, még mindig egy nagy és széles póznához kötnek, a nyakamnál fogva.
  Az említett testrészre apró csókot nyomtam, majd elkezdtem gondolkozni.
-Egészen pontosan....-taperoltam a sötétben.
-Nem hagyhatom el Floridát 21 éves koromig.
-Húsz éves vagy és már amúgy is voltál Port Charlotte-ban.-értetlenkedtem.
-De nem éltem.-felelte titokzatosan, és inkább felhozott egy sokkal kellemesebb "témát".
  Gyengéd csókban forrtunk össze. Szorosan átölelt, majd ajka átvándorolt a nyakamra, és bőröm is randevúzott a nyelvével. Megremegtem érintésére, és ismét rám tört az az érzés, ami rendszerint rám tör ha vele vagyok. Szívem hevesen vert, hirtelen szűk lett a hely a mellkasomban, kitörni készülő szívem miatt. Hasam alja kellemesen, ugyanakkor türelmetlenül bizsergett, tudatva velem, hogy nem csak a szívem és lelkem, de testem is szörnyen vágyott John-ra.
  Nyelve és ajka felváltva édesgette bőrömet. Néha még a fogait is bevetette egy-egy őrjítő harapás erejéig. Ismét a lepedőt markolásztam, de nem a nevetéstől. Igyekeztem normálisan lélegezni, de ezzel fel is hagytam abban a pillanatban, mikor John áttért nyakamról a hasamra, és a csípőmtől kezdve egyre feljebb haladva borított be csókokkal, miközben a felsőmet szépen lassan lehámozgatta rólam. Lélegzetem úgy nem volt szabályos, ahogy az meg van írva. John véglegesen kibújtatott a felsőmből. Mivel nem mondhatnám, hogy volt rajtam melltartó, a helyzet elég ... sorsdöntő volt számomra. Fülig pirultam, de az én farkasom tett róla, hogy még a nevemet is elfelejtsem. A nememet is csak abból sejtettem, hogy Johnon láttam, hogy....fiú. Nem is kicsit. (:D) A szeme tele volt vággyal. Ez beindította a fantáziámat, és végre leesett, hogy milyen élvezetes dolog sülhet ki ebből. Szörnyen vágytam rá. Arcán aljas vigyor terült szét. Levette a pólóját, majd lassan...iszonyatosan lassan a hasamtól kezdve ugyan azt az utat járta be, mint az előbb, de most nem állt meg a bordáimnál. Tovább haladt a melleim felé, amitől én teljesen kikelve viszonylag visszafogott mivoltomból, odarántottam magamhoz és érzéki csókba kezdtünk és...
-Helló, remélem zavarok!-kiáltott Lexi kivágva az ajtót. Szemei dühös tűzben égtek, ajkait viszont kárörvendő vigyor borította el. Szégyenemben a takaró alá bújtam.
    Miért? Miért? Miért? Miért? Miért?
-Csak értesítelek benneteket, hogy Michael most érkezett meg. Felhívtam, hogy a lánya hazajött.-beszélt, mint aki most hajtott végre valami világmegváltó jóságot.-Azt mondta hazavisz. Úgy hallom most jön fel.-mutatott a lépcső felé nagy kerek szemekkel.
-Basszus!-motyogtam a pólómat keresve. Fejemet kidugtam a takaró alól, észre se vettem mi történik, John már rám is húzta a ruhadarabot.
-Itt vagyunk!-kiabálta le Lexi elégedetten, az ajtófélfának dőlve. Az utolsó pillanatban sikerült kikászálódnom az ágyból, és igyekeztem úgy tenni, mintha már egy ideje járkálnék a szobában. Apa belépett a hálószoba ajtaján.
-Alice!-terült szét egy boldog mosoly az arcán. John még mindig az ágyon ült holtra vált képpel, bár apa örömére kissé felengedett. Még mindig meztelen volt a felsőteste. Integettem neki, hogy vegye fel a felsőjét, de teljesen lehibernálódott. Apu odarohant hozzám és átölet. Szörnyű bűntudat tört rám. Az előbb még Johnnal...nem tudom minek lehet azt minősíteni...Most meg apuval ölelkezem. Hogy nem sülne le a bőr a képemről.-Miért nem hozzám jöttél? Pasizol mi? -kacsintgatott.
-Apa, ha azt tudnád...-motyogtam miközben Lexire egy gyűlölködő pillantást vetettem.
-Hazaköltözöl?-reménykedett a szentem.
-Öööö-jött a roppant szellemes válaszom.
-Gyere, mesélek neked!-mosolygott rám kacsintva, és annyi atyai szeretett csengett hangjában, hogy majdnem elsírtam magam amiért képes voltam elhagyni. Amikor még kicsi voltam, naphosszakat képes volt nekem mesélni. Nem feltétlenül királyfikról és hercegnőkről, hanem a saját életéről. Egy idő után ez megszűnt. Csak emlék maradt. Úgy tűnik ez az emlékek éjszakája. Apu beleborzolt a hajamba, és elindultunk le a lépcsőn.
-John ez nem jött össze. Vedd föl a felsőd!-szólt Lexi még egy utolsó próbálkozás keretében. Felkészültem, hogy Apa kinyír, de nem történt semmi ilyesmi. Helyette alaposabban végigmért. Szinte láttam magam kívülről. Hajam kócos, arcom kipirult. Johnon nincs felső és elég mozdulatlan ahhoz, hogy az gyanúsnak hasson. Meglepetésemre apa arcán megjelent egy számomra ismeretlen mosoly.
-Kicsim, legalább a felsődet vetted volna fel normálisan.-szólt apa. És valóban. A felsőmet kifordítva adta rám John. Nem tehettem róla, elnevettem magam. A helyzet kezdett annyira kínossá válni, hogy ezt csak viccel lehetett megoldani.
-Pedig John adta rám.-beszéltem miközben apa arcát fürkésztem. Nem láttam rajta rosszallást. Rávigyorogtam Lexire, majd apa után indultam, aki közben lement a lépcsőn. Nevetését köhögésnek álcázta, ami valami furcsa okból kifolyólag nagyon hasonlított egy "itt volt az ideje" mondatra.
-John, te is jöhetsz.-kiáltotta a földszintről.
-Kössz, Lexi nélküled ez nem jöhetett volna össze!-nyújtottam a kezem vigyorogva a lánynak, akit láthatóan bosszantott, hogy nem jött össze a terve. Nem igazán lepte meg a "veszekedés" kimenetele. Inkább csalódott fejet vágott.
  Apu kocsijába beszállva hazamentünk. Hazaérve mindhármunknak töltöttem némi sangriát. John néha vetett egy egy mindent tudó pillantást apura, aki viszonozta a nézést. Letelepedtünk a kanapékra. Az óra már hajnali hármat mutatott. Apa szemben ült velünk. Én John mellé ültem és a fejemet a mellkasára hajtottam. Figyeltem apu reakcióját: mosolygott.
-Áldásom rátok, csak ne tudjam meg mit csináltatok mikor megérkeztem.
-Apa, nem történt semmi.-nyugtatgattam.
-Én is voltam 17.
-Tényleg nem...AZ nem!
-Oké,oké!
-Ti cinkostársak vagytok!-tört rám az érzés.-Ha ez mással csinálnám, azt nem néznéd így.
-Mással mi?-kérdezte gyengéden belém csípve John.
-Jól ismerem Johnt és rábízlak. De inkább Clauról szeretnék beszélni veled.-tért vissza komoly énjéhez apu.
-Mi van vele? Jól van? Tud a szülei haláláról? Hol van?-élénkültem fel, mintha nem is hajnali három lenne.
-Hallgatag. Nincs jól. Tud a szülei haláláról. Itt van.
-Itt?
-Az emeleten alszik.
-Már alszik egyedül?-csodálkoztam.-Megnézhetem.
-Most inkább hagyd. Öööö Ale ...látja a szüleit.-fogalmazott elég furán apu, amit ő is észrevett, mert egy pillanatra elmosolyodott.
-Ahaaa... ezt most nem értem. Képeken vagy mi??
-Nem. Azt állítja, hogy esténként meglátogatják őt a szülei. Eddig én nem láttam őket.
-MIIIII???? A szülei meghaltak! Úristen....nem fél?
-Retteg. Nyugtatókkal alszik. Az a legijesztőbb...köhöm az a legijesztőbb, hogy a testek eltűntek. A kórházból...egyszerűen eltűntek. -dadogta apa.
  Elképedésemben belevájtam körmeimet John izmos hasába. Nem úgy nézett ki, mint akinek nagyon fájt, de azért lefejtette görcsben álló kezemet magáról.
-Mit csinálnak vele a ....a....szülei?
-Nem mondja e......-apa nem tudta befejezni a mondatot, mert az emeletről hangos sikítás tört utat magának a lépcsőn át a nappaliba, felborzolva minden idegszálat...

25. Fejezet

Sziasztok! Tudom, tudom megint késtem. Nem tehetek róla...de tényleg! :D Az a lényeg, hogy kárpótlásul hosszú lett a fejezet, és örömteli! :D  Azért ez így jó. Hát nem? Hát de! :D Kész vagyok, mindjárt elalszom, nagyon álmos vagyok, úgyhogy ahelyett, hogy tovább szövegelnék itt félálomban, inkább átadom a fejezetet, komik reményében! :D
Puszi
Detty

"Ha két ember összetartozik, végül egymásra találnak, ha minden összeesküszik is ellenük."
/Nora Roberts/

 
[ Alice szemszög ]


   Tervemmel a kobakomban elégedetten feküdtem tovább a füvön és vártam az éjszakát, hogy végre beszélhessek Johnnal. Erőt vettem magamon, hogy sikerüljön félretennem izgatottságom, ami igyekezett a tetőfokára hágni. Szívem hevesen ugrált és indulásra késztetett. Nem, még maradnom kell. Igyekeztem csak a madarak csiripelésére, a tücskök ciripelésére, a szellő kellemesen hűvös csiklandozására, és a nap melengető sugaraira figyelni. Egyszóval a természet harmóniájára, ugyanakkor művészi ellentéteire. Annyira megigéző volt az egész, hogy még a hajamba mászó hangyák sem izgattak különösebben. Cama békésen szuszogott a fülembe, én pedig jóformán elfelejtettem, hogy itt van mellettem még két lány. Úgy láttam, ők is megfeledkeztek magukról és követték Cama példáját. Az oldalamra fordultam és tépkedni kezdtem a füvet, mert nem tudtam legyőzni egyre csak növő izgatottságom. Azonnal indulni akartam, de túl szembetűnő lett volna, ha egyszer csak eltűnök. A fűben forgolódva vívtam pár harcot saját magammal, míg végül sötétedni kezdett. Fel akartam ébreszteni a lányokat, de nem volt szívem megzavarni egymásnak hajtott fejüket. Az álmosság egyre inkább kezdett elhatalmasodni rajtam és a fejem is fájt a délutáni napmaraton miatt. Végül felébresztettem Zoet és Nitát is.
-Fáj a fejem.-nyafogott a fejét fogva Zoe
-Az enyém is.-kontrázta Nita.
-Itt aludhatok? Leszakad a fejem...-kérdezte Zoe
-Aha, menjünk aludni. Nem baj Ali?
-Ugyan...-mosolyogtam rájuk és csak remélni tudtam, hogy nem vigyorogtam túl nagyon. Milyen egyszerű volt. Valamiért nem tudtam levakarni a vigyort a képemről. Cama-nak megmagyaráztam, hogy nemsokára jövök és ha éhes, menjen el vadászni. Nyomtam egy puszit a kobakjára, azután indultam, azonban az első akadály még a ház előtt megtalált. Gyalog menjek, vagy kocsival? Gyalog, vagy kocsival? Gyalog, vagy kocsival?? Ajjj ecc-pecc kimehetsz, holnap után bejöhetsz, cérnára, cinegére....ez így nem lesz jó. Mivel még csak nyolc óra sem volt, kissé megrészegített a Johnnal eltölthető idő, így kocsival mentem. Azaz csak akartam menni, mert a második akadály igazából még Port Charlott határában rám lelt. Meg akartam nézni, hogy a nap folyamán a kocsi hátsó ülésére hajított vízzel teli flakon a helyén van e még. Ahelyett azonban, hogy rátaláltam volna a vizes palackra, négy szempár nézett vissza rám kaján vigyorral az arcukon.
-Szia Alice!-mondták egyszerre. Ijedtemben minden pedálra rátapostam, aminek a következtében az autó gyorsított, majd lassított és így tovább. A kormányt közben oldalra rántottam így az én, és a "vendégeim" torkaiból is fülhasogató sikítás tört elő. Megálltam, behúztam a féket, és kipattantam az autóból.
-Mi a fészkes fenét kerestek itt?? Meg akartok ölni??-ordítottam magamból kikelve, egyik kezemmel a fejemet, másikkal a mellkasomat szorongatva, ide-oda járkálva. - Mert, akkor csinálhatnátok kevésbé rémisztő formában is.-visítottam tovább indulattól remegő hangon, miközben Olivia és Veronika is kiszállt az autóból.
-Bocsánat mi nem akartuk...-kezdte Olivia.
-De a suliban egyáltalán nem beszéltünk...-folytatta Veronica.
-Gondoltuk meglátogatunk.-fejezte be Olivia lehajtott fejjel.
-Ohh...bocsánat, nem akartam ordítozni, de nagyon megijedtem.-higgadtam le kissé. - Figyeljetek...most nem alkalmas, de holnap találkozunk, és suli után elmehetünk valahova.
-Vásárolni is?-csillant fel Veronica szeme.
-Vásárolni is.-bólintottam mosolyogva.
-Figyelj Ali...
-Te akarsz valami!-gyanúsítottam, és jogosan!
-Felvághatnánk ma este a kocsiddal?? Reggelre a házad előtt fogod találni...persze csak ha tovább tudsz menni gyalog...-vigyorogtak rám kérdőn én pedig jó kedvem miatt átadtam. Ha nem Johntól kaptam, hát akkor felőlem össze is törhetik. Miután elköszöntem tőlük, gyalog folytattam utam Floridában. Egészen a Johnék házát szegélyező erdőig elfutottam. Éppen be akartam lépni az erdőbe, mikor elém lépett egy csuklyás alak. Egy hatalmas sikoltás hagyta el a számat. Ijedtemben rohanni akartam az erdőbe, de az alak elém lépett. Oldalra léptem és úgy próbáltam meg előrébb jutni, de az a valami velem párhuzamban szintén oldalra lépett. Nem mertem hozzáérni, de még csak hang sem jött ki a torkomon. Lábam a földbe gyökerezett és nem bírtam mit csinálni. Annyira ismerős volt az illata.
-Lexi?-kérdeztem megrökönyödve.
-Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz.-felelte titokzatosan, de legalább megtudtam, hogy tényleg Lexi hátráltat.
-Hogy tényleg eljövök? Honnan tudtad, hogy....ohh a fenébe!
-Dereng már?
-Engedj!
-Nem! Úgy döntöttél ott maradsz. Hát akkor tartsd magad ahhoz. John már talált mást.
-Tessék?
-Csak nem gondoltad, hogy várni fog rád?
-Akkor is beszélni fogok vele!
-Ugyan miről? A régi szép időkről...amiknek vége?-beszélt, az utolsó kérdését megnyomva, és csuklyáját levéve láttam fülig érő vigyorát. A hold megvilágította gonosz kis mosolyát, amitől undorodtam. Nem hiszem, hogy John máris mást szerzett. Hazudik.
-Lexi ne raboljuk egymás idejét. Ha máshol nem, a jövőmben még láthatod, hogy úgyis be fogok jutni Johnhoz.
-Ha megöllek, akkor nem.-Mondta és, hogy fenyegetésének nyomatékot adjon, megfogta a torkom és az egyik fának lökött. Nekem elég volt ennyi, hogy bepöccenjek, hát körmeimet kemény húsába vájtam. Körmeim helyén kibuggyant különleges vére, aminek különösen jó illata volt. Dühünkben a másik haját kezdtük tépni, míg Lexi meg nem unta ezt az állapotot és az egyik vékony fának nem hajított, ami nagy reccsenések közepette kidőlt. Nekem különösebben nem fájt, de a fának annál inkább. Kihasználva, hogy a sötétbe dobott, nagyon halkan a háta mögé lopóztam és az egyik fára fölmásztam. Mire odanéztem, hogy megijesszem, egyszerűen eltűnt. Basszus.
-Szia kis hercegnőm!- hallatszott a hátam mögül a fáról a hang. Ijedtemben leestem, de még magammal rántottam őt is. Kimondhatjuk, hogy egyikünk sem valami ügyes verekedés téren. Rajtam végezte ugyan, én pedig a sárban, de megfordítottam az állást és ezúttal én voltam felül. Lépteket hallottam. Sok-sok léptet. A hangokból ítélve voltak vagy öten. Nem engedhettem, hogy azt lássák én állok vesztésre. Elkezdtem püfölni Lexit, de ő is püfölt, sőt még rugdosott is.
-Halljátok ezt?-hallatszott a távolból egy hang.-Úgy hallom lánybunyó. Megnézzük?-beszélt tovább. Ha ennyiből kitalálta, hogy mi folyik itt, akkor biztos valami vérfarkas vagy ilyesmi. Lexi ismét kihasználta figyelmetlenségem, és most ő került felülre. Felpattant és a pólómnál fogva felállított. Végigmértük egymást, majd magunkat. Kijelenthetem: még nyolcéves koromban, a sárharcok időszakában sem voltam ennyire saras. Lexi szintúgy. Úgy látszott őt jobban zavarja. Megpillantottam a fiúcsapatot és köztük ...Johnt. Ohh de imádom. Ő is kiszúrt engem. Lexi ISMÉT kihasználta John megérkezését, és nekem vetette magát. A földre kerültem ő pedig rám, de nem kell félteni: folyamatosan püföltem. Lerángattam magamról és most én voltam fölül. Közben Ők is odaértek, és körbe állva próbáltak a közelünkbe férkőzni. Azt még nem sikerült kitalálnom, hogy szét akarnak e szedni, vagy be akarnak e szállni. Lexi gyomorszájon vágott, amitől előrebukott a fejem. Kénytelen voltam belemarkolni a pólójába és szétszakítani.
-Hülye picsa!-kiáltott. És ismét nekem támadt. Mivel még mindig rajta voltam, könnyen megfogott a vállamnál és vagy két méterrel arrébb hajított el. Neki estem az egyik pasinak aki megfogott mielőtt még visszarohanhattam volna véletlenül kinyírni Lexit. Apropó, őt saját bátyja, John fogott le. Mi a francért nem tudott arra dobni?
-Most rázzatok szépen kezet.-mondta az engem lefogó pasi....aki mintha egy hangyányit visszaélt volna a helyzetével.
-Most szedd le szépen a kezed rólam, mert nem olyan helyen van amit bárkinek engedélyezek.-figyelmeztettem a pasit. John odakapta a fejét és szúrós pillantással "ajándékozta" barátját. Ezt jó jelnek vettem. Szépen lassan, még mindig fogva minket, közelebb vittek a másikhoz, hogy rázzunk kezet. Mikor egymás elé értünk, elengedtek minket. Lexi a kezét nyújtotta és én is. De még mennyire. Amint összeért a kezünk, gonosz vigyorral néztünk egymásra és kezdődött az egész elölről. Csakhogy most rajtam volt a sor. Nem tudom, hogy az erő most jött volna, vagy mindig is megvolt, de mindenesetre most nagyon sok volt. Nekivágtam Lexit egy fa lombjának, amiről így egy valag levél hullott le. Lexi a fa ágai közt maradt és szuszogott. Másodpercek múlva már én is ott voltam vele. Pillanatokon belül megkezdődött a fafogócska. Lexi egyre feljebb-és feljebb mászott. Hatalmas ez a fa. Mikor már olyan magasan voltunk, hogy a fa nem bírta volna továbbmászásunk, Lexi szemébe néztem és tisztáztam vele érzéseim. Magyarul: orrba vágtam. Azonnal vissza is kaptam, csak a számra. Annyira megszédültünk mindketten az ütésektől, hogy kábán kezdtük zuhanni, a föld pedig egyre csak közelebb került hozzánk. A következő pillanatban ahelyett, hogy az arcom a koszos földet súrolta volna, John karjaiba repültem. Lexit meg egy másik pasi kapott el.
-John.-nyögtem a mellkasának.
-Ssss.-csitított. Nem tudom, hogy csinálták, de a következő pillanatban a nappali kanapéján találtam magam, és láttam, amint Lexit egy másik pasi felcipeli a szobájába.
-Mi történt?-jött John apja, Stephen. Nem tehettem róla, egyszerűen csak kitört belőlem a nevetés. Éles fájdalom hasított a számba, úgyhogy le is fagyott a vigyor az arcomról. Odakaptam a kezem és éreztem kihűlt vérem a számon és kezemen.
-A fenébe.-nyögtem és fejem visszahanyatlott a párnára.
-Összeverekedtek.-mondta John.
-Árulkodós.-szidtam le. Láttam amint Stephen kiment az ajtón és mintha egy vigyort véltem volna felfedezni az arcán. Kettesben maradtam Johnnal. Végre!!
-Hogy gondoltad ezt Alice? Összeverekszel Lexivel?
-Nem engedte, hogy idejöjjek. Hát valahogy ide kellett jutnom. És látod bejött. Díszkísérettel jutottam be a ház ajtaján.-vigyorogtam édes arcára, amin egy halvány mosoly jelent meg. -De most hagy szedjem le a vért magamról.
-Hagyd csak, leszedem.-ajánlotta rekedten John.
-Benne vagyok.-vigyorogtam, de csak kicsit, mert nagyon fájt a szám.
-Milyen jó kedved van.
-Boldog vagyok! El sem tudod hinni milyen kalandos volt az utam. Végre itt vagyok.
-De el tudom képzelni.-vigyorgott.-Nem fáj a szád?-kérdezte orvosi izékkel a kezében.
-De igen.-panaszoltam.-Te jó ég, hogy nézhetek ki....
-Jelentem: Kissé saras vagy és véres, a pólód egy bizonyos ponton elszakadt, sőt idefele a nadrágodon is kitapintottam egy lyukat...-jelentette, majd nyelt egy nagyot.
-Hol a lyuk?-visítottam
-A belső combodon.-hajtotta le a fejét John, mint aki rosszat csinált a lyuk kitapintásával. Igazából én örültem neki.
  John ellátta a sebeimet, majd a kezembe nyomott egy törölközőt, egy kinyúlt pólót. Egy rövidnacit előhalásztam a cuccaim közül, egy bugyival és bementem a fürdőbe, de rettegtem, hogy megint le kell kezelni a fejem, úgyhogy behívtam John is. Ő leült a mosógépre, s mivel a zuhanykabin hatalmas volt és nem átlátszó, könnyen lefürödhettem. Kicsit fárasztó volt ügyelni arra, hogy a ruháim ne legyenek vizesek, de megoldottam. Még a kabinban felöltöztem és a kinyúlt, hatalmas póló-rövidnadrág párosításban léptem ki.
  John végigmért, egy apró morgás hagyta el a száját, amit emberi fül valószínüleg nem hallhatott, majd a szemembe nézett. A kezét nyújtotta, amit én készségesen elfogadtam és a szobája felé vettük az irány. Beérve mindketten leültünk a már jól ismert ágyra. John még egy ideig a kezeit fixírozta, majd megszólalt.
-Visszajöttél?-kérdezte kerek, csillogó szemekkel.
-Nem.-feleltem-De fogok jönni mindig... Hiányoztál.-jelentettem ki némi habozás után.
  John csak bólintott, de nem szólt semmit. Most idegesített a csend. Közel sem ment minden olyan simán, mint ahogy én azt elképzeltem. Rosszul esett, hogy John igazából semmilyen érdeklődést nem mutat az iránt, hogy itt vagyok.
-Ez nem igaz!-csattant fel egy pillanat múlva.
-Micsoda?
-Kikészítesz Alice, tudod? Igenis érdekel, hogy itt vagy!
-Te megint olvastál a gondolataimban...
-Persze, hogy olvasok! Hogy ne olvasnék, ha egyszer ordítanak a gondolataid.
-Tudod....tudod ez nem igazság. Te minden gondolatommal és érzésemmel tisztában vagy, viszont nekem fogalmam sincs semmiről. Halvány lila gőzöm sincs, hogy mégis hányadán állunk, egyáltalán ...kedvelsz e engem.-dőltek ki belőlem a szavak, de már úgyis biztos mindet kiolvasta előzőleg a gondolataimból. A szövegelésem végénél már alig bírtam visszafojtani a sírást. Nem kellett volna ide jönnöm.
-A-Alice, te bolond vagy.-suttogta és megölelt. Én vagyok bolond? ÉN VAGYOK BOLOND? Erről aztán órákat veszekedhetnénk, de inkább hagytam, hogy a karjaiban vegyem fel a folyékony halmazállapotot. Annyira jó volt végre az ölelésében lenni, de szerettem volna választ kapni a kérdéseimre is.
-Tudom.-válaszolt a gondolataimra.
-Hagyd már abba! Minden gondolatomat ismered! Én is tudni akarom a te gondolataidat!-morogtam a mellkasába fúrva a fejem, de Ő értette.
-Igazad van.-hagyta rám
-Tudom.-zsörtölődtem.
-Mi lenne, ha nem ficánkolnál?
-Túl könnyű dolgod lenne.-feleltem és arcomat még jobban a mellkasába fúrtam.-John....
-Mondd!
-Most akkor mi..mi van?
-Mivel?-kérdezte meglepődve.
-Hát tudod...-magyaráztam roppant érthetően...nem értem mit nem lehet ezen érteni. Jó, hülye vagyok.
-Nem.-értetlenkedett tovább.
-Hát...-gondolkoztam még egy ideig, hogy hogyan is fogalmazzam meg amit mondani akarok, míg egy gondolat ütött szöget a fejemben:
-John! Már rég kiolvastad a fejemből, hogy mit akarok kérdezni!-rivalltam rá, mire kitört belőle a nevetés.
-Csak tudni szerettem volna, hogy kimondod e.-védekezett.
 Felpillantottam rá, mélyen a szemébe néztem, nagy levegőt vettem, és kimondtam az amúgy már teljesen és tökéletesen egyértelmű dolgot.
-Szeretlek!-hadartam el, majd tekintetem kiolvasztottam szemeiből, és belefúrtam a fejem a nyakába. John testén éreztem, hogy sokkal feszültebb. Nekem végem, most szúrtam el mindent. Könyörgöm lőjön le valaki. Még nem sikerült menekülési útvonalat választanom, John végigsimította kezét a nyakamon, ezzel elintézve, hogy lélegzetvételem még az abnormálisnál is abnormálisabb legyen. Az államnál fogva felemelte a fejem és megcsókolt. Ez határozottan olyan volt, hogy " Igen. Én is szeretlek!" Persze lehet, hogy csak így akartam érteni. Hogy agyalhatok ilyeneken egy csók közben? Ez így nem jó. John elszakadt ajkaimtól.
-Alice próbálj már meg észhez térni! Szerinted megcsókolnálak ha nem szeretnélek? Szeretlek!-beszélt, de engem csak az utolsó szava érdekelt. Valami kattant az agyamban és, mint egy kiéhezett kutya, úgy vetettem rá magam John ajkaira. Cseppet sem ellenkezett. Sőt. Miután végképp kifogytam a levegőből, észrevettem, hogy Ő hanyatt fekszik, én pedig rajta vagyok.
-Hamarabb nem szólhattál volna? Az túl egyszerű lett volna, mi?-kezdtem püfölni ahol csak értem, de nem erősen.
-Mit gondoltál, miért csókollak meg?-kérdezte, s fordított az álláson. Most ő volt felül és eszeveszettül visítottam a nevetéstől, mivel csikizett.
-Nem tudom-fuldokoltam még mindig a nevetéstől, pedig már abbahagyta a kínzásom. Egy valag endorfin szabadult fel a szervezetembe. Sokkal szabadabban és vidámabban tudtam Johnnal lenni.
-Itt alszol ma este?-kérdezte sunyin vigyorogva, csillogó szemekkel.
-Viccelsz? Vissza sem megyek Port Charlotte-ba!-vigyorogtam rá és egy csókot nyomtam szájára...

Díj

Sziasztok!
Bocsánat, egy díjat elfelejtettem továbbküldeni múltkor a többivel együtt. Még nagyon régről maradt meg, úgyhogy nem tudom igazán, hogy kitől kaptam, de köszönöm neki!! :D

Küldeném akkor azoknak akiknek az előzőket!! :D

Puszi
Detty

24. Fejezet

Sziasztok!
Nah végül is sikerült meghoznom a 24. fejezetet. Remélem tetszeni fog. Jajj ezt még elmesélem: Tök érdekes dolog történt velem. Még a történet elején a barátnőmmel szó volt John húgáról. Ő adta neki a Cassandra nevet és pedig a jövőbelátó képességet. Tegnap csak úgy kíváncsiságból utána néztem a  név jelentésének. Hát dőltem a nevetéstől. A Cassandra név jelentése: jövőbelátó. :D:D
Nah csak ennyi. Most inkább átadom a fejezetet és remélem, hogy tetszeni fog...ez most nagyon nehézkesen jött össze...:S :)
Puszi
Detty

"Éreznem kell az érintés selymét,
Nem ölel így a Földön más.
És szíve dobban, mélyében lobban
Egy ismerős pillantás."
     /Rúzsa Magdolna/



-Háhh 65 éve tanítok ebben az iskolában. Egyébként valóban 27 éves voltam mikor meghaltam......
-Ahhoz képest jól tartja magát a tanárnő.- csúszott ki a számon az első mondat ami az eszembe jutott.
-Köszönöm! -Húzta széles mosolyra a száját. -Kíváncsiak vagytok a történetemre?-kérdezte kissé vonakodva.
-Igen.-válaszolt az osztály nagy része.
-Okéé, de csak mert az osztályfőnökötök vagyok...1837-ben születtem Dijonban. Pont abban az évben, mikor Elisabeth császárné. Jómódú családból származtam, ezért a szüleim mindenképp egy hasonló rangú férfit akartak nekem választani. Még csak 11 éves voltam, mikor a szüleim felfigyeltek egy igen pénzes családra. Hat gyerekük volt, de csak egy fiú. Te jó ég! Hogy lehet valakinek hat gyereke? Na mindegy. Szóval eltelt pár év, és a 16. születésnapomon bemutatták nekem George-ot. Kiderült, hogy már régen lepaktálták, hogy nekünk össze kell házasodnunk. Hát, mit mondjak...egyikünk sem volt oda az ötletért. Én elszöktem. Egy ismerősöm segített hamis papírokat csináltatni nekem, így mentem Angliába. 25 éves voltam mikor Amerikába utaztam. Itt változtatott át egy szemét démon.
-Démon?-bukott ki a számon a szó. Babett egy démon lenne?
-Nyugalom a démon nem olyan, mint amikről hallani lehet mostanság. Tanulni fogunk arról is. Mint mondtam, 27 voltam ekkor. Ezután 81 évet töltöttem csak azzal, hogy felkutattam a fajtámbelieket, kitanultam minden apró fortéját ennek az életnek. Megtudtam, hogy van ez az iskola, letettem a tanárit, majd 108 évesen ideszegődtem és azóta itt tanítok. Kicsit sem bonyolult nem?-kérdezte nevetve a monológja végén.
-173 éves?
-Igen.-mosolygott.-De most térjünk a tárgyra, mert el fog menni az óra. Most, hogy én elmondtam az életem, ti jöttök. Úgy terveztem, hogy először illene a ti képességeitekkel megismerkednünk. 14-en vagytok plusz én, akkor 15 órát fogunk rászánni, arra, hogy megtanuljuk egymás, és egyáltalán saját magatok képességeit. Ki akar az első lenni?
-Én! - jelentkezett nevetve Zoe.
-Valahogy éreztem.-fintorgott Nita.
  Zoe képességét vettük végig órán, de mivel nekem már bemutatta, hogy mit tud, nem igazán izgatott az óra. Babett feladta, hogy tanuljuk meg a következő órára. Hát ezzel sem lesz sok gond.
  Csengetéskor Babett bemutatta egy másik tanárunkat, Tod-ot.
Ő is nagyon fiatal volt. Persze nem annyira, hogy összejöhessünk vele. Ezt Zoe szóvá is tette.
-Szerintem nagyon helyes.-olvadozott a folyosón a falnak támaszkodva.
-Túl öreg.-figyelmeztettük Nitával.
-Csak huszonnyolc éves.
-Harminc.-javítottuk ki nevetve.
-Akkor harminc. És?
-Te meg tizenhét.-okítottam.
-Tizennyolc!!-vágta rá Zoe.
-Azanyja! Idősebb vagy nálam? Hát nem néztem volna ki?-hökkentem meg.
-Bizony csajszi, úgyhogy ne szemtelenkedj!!-kezdte csikizni az oldalam és én hangosan sikítottam a nevetéstől.
-A lényeg, hogy nem szabad. Amúgy is...milyen hülye név az, hogy Tod?
-Ez nem mérvadó. Láttátok a szemét?
-Jah. A macskámnak is pont ilyen szemei voltak. - merengett Nita és belőlem ismét kitört a nevetés.
-Ünneprontók.-duzzogott Zoe.
-Igyekszünk!-vágtuk rá.
  Csengettek. Bementünk Tod tantermébe, ahol természetesen Zoe a tanári asztalhoz legközelebb fekvő padhoz ült. Nitával mi is leültünk és vártuk, hogy megtudjuk milyen órára is jöttünk.
-Helló! Tod vagyok. Az én óráimon a különleges lények általános tudnivalóikkal fogtok megismerkedni. Ma például arról lesz szó, hogy hogyan különböztethetjük meg az embereket és a magunkfajtákat akár ránézésre is. Van valakinek ötlete? -néma csend.- Senki? Rendben. Hát akkor az első különbség a mozdulatokban rejlik. A mi mozgásunk sokkal kecsesebb, ugyanakkor gyorsabb és határozottabb.-mondta és közben mindenféle mozdulatot mutatott be az osztály előtt pattogva Zoe nagy örömére. Nem szimpi nekem ez a tanár.- A második fontos különbség a szemünk pupilláját övező vöröses árnyalatú vékony csík.-folytatta. Milyen furcsa. Azt hittem, hogy olyana mindenkinek van. Ezek szerint tévedtem. A tanár szavaira mindenki a padtársa szemét kezdte vizslatni. Én is ezt csináltam Nitával. A végére már csak bandzsítottunk, úgyhogy dőltünk a röhögéstől.
   A következő négy órában csak normális gimis óráink voltak. Persze nem normális tanárokkal. Mikor kiszabadultunk a matekteremből, a szekrényünkhöz mentünk, majd a parkolóhoz érve beszálltunk a kocsiba.
-Merre laksz Zoe?
-Most megyek hozzátok.
-Igen? Akkor legalább tudom az utat. Egyébként a másik két lánnyal mi van?
-Elég maguknak valók.-kezdett bele Nita.
-Mondjuk úgy, hogy felsőbbrendűnek érzik magukat.-folytatta Zoe.
-Nem vagytok oda értük.-állapítottam meg.
-Eddig jó volt. Mindig együtt lógtunk, de most megváltoztak. Olyan kis szemetek lettek.
-Hüm-jött a politikust megszégyenítő válaszom, majd elindultunk. Nita háza előtt volt egy hintaágy. Erre ültünk miután lepakoltuk a cuccainkat és ettünk Nita spagettijéből. A nap sugarai lágyan cirógatták a bőrünket. Nem is kívánhattunk volna többet. Cama eközben hazajött és az egyik repkedő pillangót próbálta elkapni...nem túl nagy sikerrel. Leültünk hozzá a fűre és nagy boldogságára dögönyözni kezdtük. Annyira hihetetlen, hogy egy farkaskölyök és mégis szelídebb még egy kiskutyánál is. Annyira szeretem, csak ne jutna róla eszembe folyton John.
-Mi van Alice? Hahóó! -ingatta a kezét az orrom előtt Zoe.
-Jah semmi.
-Mond már el! Legyek a pszichológusod?
-Zoe, neked kéne pszichológus.-szállt be Nita-De azért én is kíváncsi vagyok.
-Van ez a John...-kezdtem bele, merthogy valakinek muszáj elmondanom, bennük meg már amúgy is megtaláltam a barátot. Elmondtam mindent, ami csak kettőnk között történt. Majd a jelenhez értem.-És most eljöttem ide. Azt sem tudom miért...és semmit nem tudok. És ha ennyire sajnálja, hogy nem megyek haza, akkor ő miért nem maradt itt velem? Nem szeret engem. Mi a véleményetek??
-Alice, Alice, Alice. Alice!-emelte meg a hangját az utolsó "Alice"-nél Zoe.
-Mondjad, mondjad, mondjad. Mondjad!-mondtam ugyanolyan hangsúlyban.
-Van megoldás!
-És megosztjátok velem is?
-Igen. Azért érzed, hogy neked itt kell lenned, mert tényleg itt a helyed!-magyarázta Zoe.
-Ah-ha...kössz az infót Zoe.
-Igaza van. Az iskola vonzott ide, mivel különleges vagy. Mindenki idejön aki hasonló, mint mi. Egészen addig fogod érezni ezt a vonzást, amíg meg nem tanulsz mindent.-védte Zoe-t Nita.
-De nekem hiányzik John!-pirultam el és kezeimmel babrálni kezdtem Cama bundáját. Nitát látszólag rosszul érinti mikor Johnról beszélek. Lehet, hogy ő is így járt valakivel??
-Miért nem találkoztok? Itt laktok egymástól pusztán egyetlen egy városra.
-Igen, de mi van ha nagyon megbántottam azzal, hogy nem mentem vele?
-Ha szeret, akkor megérti ezt is. Találkozz vele....mondjuk pénteken, és akkor egy hétvégét otthon is tölthetsz.
-Nem tudom...
-Alice Green! Szereted?
-Igen!
-Akkor meg csináld amit mondok!
-Jó.-mondtam ki végül vonakodva a döntésem, a két lány pedig hanyatt vágódott a fűben. A mintájukat én is követtem és hagytam, hogy Cama a fülemet harapdálja. Pénteken találkozom Johnnal. Gondoltam és elvigyorodtam. Akár ma este is elszökhetnék hozzá....

Díjak

Szió!
Van pár elmaradásom a díjakkal kapcsolatban, de most megköszönöm őket és tovább is küldöm! :D

Köszönöm a következő három díjat Kittynek:

 

A következőt pedig Kittynek, és Krisztinek:

Nagyon-nagyon köszönöm a díjakat és akkor küldeném:

Krisztinek a Twilight - A Történet Folytatódikhoz.
Szaszának a Csábító alkonyathoz.
Zoey-nak a Bubble Dreams-hez.
Bee-nek a Harc a végzet ellenhez. (Az első hármat)

Szeretettel:
Detty

Új blog címe

Sziasztok!
Mint korábban megírtam, Lexi történetéhez létrehoztam egy új blogot. A címet ide írom:
http://detty1997-elete.blogspot.com/ 
Ha rákattintotok, akkor az oldalra juttok és már vár is benneteket a bevezető féle első fejezet!! :)
Várlak Benneteket rendszeres olvasónak!! :)
Puszi
Detty

23. Fejezet

Sziasztok!
Megjött a 23. Fejezet! :) A hangulatához képest nekem jó kedvem van, úgyhogy vigyorogva adom át ezt a fejezetet. Remélem nektek is ilyen jó kedvetek lesz az elolvasása után, mert tetszik. :) Csak, hogy még ne derüljön ki Babett története, most John szemszögét olvashatjátok. Nem igazán tudom a pasik szemszögével látni a világot, ( de hát istenem, ki tudja?! :D ) úgyhogy nem garantálom, hogy nem lett egy kicsit lányos...majd meglátjuk. Jah és kiteszek két szavazást. Tessék rájuk voksolni!! :D Hát akkor íme John szemszöge, és jó olvasást nektek.
Puszi
Detty

<- Munkácsy Mihály-Siralomház ( A művelődés kedvéért.)

 "Vesztettem. Ezúttal vesztette. Rohadtul elcsesztem."
             /Szentivánéji álom: Oberon dala/

[ John szemszög ]

  Miért? Mire volt ez jó? Na jó....elég. Vegyük szépen sorban a történteket. Visszafele. Alice nemet mondott mikor megkérdeztem, hogy velem jön-e. Ez egy abszolút ...ostoba döntés volt. Oké...Miért döntött így? Azt mondta kíváncsi azokra a libákra. Hogy ismerte meg őket? Úgy, hogy idejött. Miért jött ide? Mert megijedt....azt hiszem. Mitől ijedt meg? Lexitől. Akárhogy is számolok, itt a húgom a hunyó. Csak el ne felejtsem kitekerni a nyakát. Nem. Elemezzük tovább. Miért támadta meg Lexi? Mert különleges a vére. Miért különleges a vére? Ez értelmetlen. Azt hiszem itt mégis én vagyok a hülye. Ha nem kerültem volna ilyen kapcsolatba Alice-el, akkor a húgomnak sem lett volna lehetősége rá. Alice undorodik Lexitől. Legalább is a gondolatai alapján. Ezt megértem. Azt hiszem ebben a hármasban ő döntött a legjobban. Úgy ahogy Lexi, én is megtehettem volna, hogy megtámadom. Sőt mi több meg is tettem. Undorodik tőlem. Ezért marad. Na lám meg van a megoldás. Csalódottan mentem tovább utamon.
   Pillanatokon belül kibontakoztak előttem a tenger haragos hullámai. A szél szilajon korbácsolta a sós vizet, ezzel örvényeket és hullámokat szítva, amik végül a kevés számú, ámbár hatalmas sziklákra mérték szörnyű erejüket. A távolban két sirály próbálta kimenteni fiókáját a hullámok karmai közül, de a fióka már nem élt. A két, egyébként hatalmas sirály felhagyott a próbálkozással mikor a víz végleg elnyelte csemetéjüket. Mintha csak egy helyben lebegtek volna. Búcsúztak gyermeküktől, s talán még egy könnycsepp is legördült már amúgy is nedves tollazatukon. Pár perc elteltével üresen repültek tovább. Mintha csak az életem pergett volna le előttem. A tenger a szörnyű eseményeket jelképezte. A kismadár a reményt, melyet talán újjá tudott volna támasztani a két sirály, mely az akaratot ábrázolta. Azonban miután a két madár tovább állt azonmód, mint az akaratom, a remény is lemondhatott arról, hogy majd újra remélhet. Külön tehetségem van elrontani mindent, ezzel elvesztettem Alicet.
  Elnevettem magam. Ez egy keserű nevetés volt. Annyira abszurd, hogy én így gondolkodjak. Homlok ráncolva haladtam tovább, a Green ház felé. Tartottam Michael-től, mivel én voltam az utolsó lehetőség arra, hogy a lányát visszaszerezzem. Még csak három éve változtam vámpírrá, de már akkor profi módon ébresztettem vonzalmat bárkiben, erre itt ez a lány, és még készakarva sem tudom magamhoz édesgetni. A gondolatait ismerem, de tiszteletben tartom a kérését. Ha bár ha még sokáig húzza az idegeim, akkor kénytelen leszek megszegni a megállapodásunkat.
  Megérkeztem A házhoz, és bekopogtam. Szó szerint fülemet, farkamat behúzva hallgattam, amint Michael az ajtóhoz lép, majd kitárja azt.
-Sziaszto...Szia!-Köszöntött csalódottan, mikor rájött, hogy elég egyes számban mondania. - Önző tyúk!
-Tessék?-hökkentem meg. Ezzel a kifejezéssel nem illetnek meg túl sűrűn.
-A lányom. Egy önző liba!
-Michael, mielőtt még felsorakoztatna előttem egy baromfiudvart, had mondjam el mi történt.
-Véded. Szereted. -állapította meg.
-Igen. -vallottam be neki
-Jó fiú vagy John, de a lányomért még számolunk. Mond el mi történt, de csak nagy vonalakban.
-Találkozott négy libával, beléjük szeretett. Beíratták Őt egy különleges lényekkel foglalkozó iskolába és most boldogan élnek, míg meg nem halnak.- Gúnyolódtam.
-Ohh!
-Nekem mondja?
-Őt is elvesztettem. Úgy látom az a végzetem, hogy egyedül éljem az életem.
-Szívesen meghallgatnám.-ajánlottam inkább magamnak.
-Teszek fel kávét. Maradj ott! -mondta miközben a konyhában tevékenykedett és nem sokkal később már meg is kaptam a saját adag gőzölgő kávémat. Egy ideig csak bámultam, majd beleittam. Őszintén próbáltam szörnyűnek érezni az ízét, de be kell valljam, hogy imádom. Pedig nem egészséges, habár az én szervezetemnek nem sokat árt.
-Szóval...-kezdtem bele, de végül elharaptam a mondatot.
-John.-szusszantott- Csak röviden fogom felvázolni. Nem szeretem a hosszú monológokat.
-Azt látom.
-Régen még teljes volt a családunk. Volt egy feleségem, Alice és egy....kisfiam.
-Tessék?-hökkentem meg. Alice sosem mesélt erről.
-Csodás nő volt a feleségem. Boldogok voltunk és ez beteljesülni látszott Alice, majd Tom születésével.-hagyta figyelmen kívül a kérdésem. -Aztán valami megváltozott benne. Fontosabbá váltak az öncélú érdekei, mint mi. Annyit veszekedtünk emiatt, hogy egy nap összepakolt és minden szó nélkül kilépett az ajtón. Azóta nem láttam.
-És Tom? Őt magával vitte? Alice ezt engedte?
-Alice már nem tud az öccse létezéséről. Tom meghalt. -köszörülte ki magából a szavakat.-Nagyon jó fiú volt. - bólogatott mosolyt erőltetve az arcára.
-Mi történt vele? -borzadtam el.
-Nem tudom. Alice-nek teljesen nekem pedig részlegesen tűntek el az emlékeim. Van egy olyan érzésem, hogy a feleségem nem volt ember. Talán innen adódnak Alice képességei.
  A következő pillanatban apu rontott be az ajtón levakarhatatlan vigyorával.
-Helló mindenkinek!!
-Helló!
-Mi ez a siralomház? Ma van születésem 41. évfordulója. Hoztam pizzát. Ünnepeljünk!
-Boldog születésnapot!-köszöntötte fel Michael.
-Kösz haver, de fiam! Te már fel sem köszöntöd az öreged?
-Boldog születésnapot apu!-veregettem vállon.
-Dőlj el a kanapén! Hozok neked sört. - ajánlotta Michael apunak és ő készséggel engedelmeskedett.- John, segítenél?
-Természetesen.
Elindultunk a kamra felé.
-Alice nem kérdezett Claudiáról?-kérdezte
-De kérdezett, de nem tudtam válaszolni a kérdéseire, mert nem követtem a gondolatait így nem tudok róla semmit. Van valami baj?
-A rokonai képtelenek róla gondoskodni. Magamhoz veszem.- mondta miközben a kezembe nyomott 3 sört.
-Miért?
-Mert tényleg van vele némi probléma.
-Mi lenne az?
-Látja a szüleit.
-Az miért baj?-kérdezte apa mivel közben visszaértünk a nappaliba, kezünkben 3-3 sörrel.
-Azért mert a szülei meghaltak.-válaszolta és mindhármunkban egyszerre fagyott meg a vér.