13. Fejezet

[ Alice szemszöge ]
Elmém kitisztult, és lassan felfogtam, hogy mi is történt tulajdonképpen. Furcsa, de nem féltem, sőt mi több még boldog is voltam. Nem tudom mitől...lehet, hogy megőrültem...sőt biztos, hogy megőrültem. Itt vagyok egy szobában egy vérfarkassal, aki ivott a véremből és így a halál kapujába kényszerített, mégsem menekülök fejvesztve, mint bármelyik másik normális élőlény tenné. Habár tény, hogy kicsit sem vagyok normálisnak nevezhető. Szerettem John-t és még azt sem bántam volna ha miatta meg kell halnom. Habár be kell valljam, amikor a fogát a nyakamba mélyesztette, az kicsit fájt, de amikor már itta a vérem, az valami frenetikus élmény volt. Az én véremet itta, az táplálta őt. Egy bizonyos részem már benne él. Erre a gondolatra még boldogabb lettem, de ebbe a boldogságba vegyült valami, ami közel sem nevezhető emberi érzelemnek. Nem tudnám behatárolni, még soha nem éreztem ilyet. Az biztos, hogy nem egészséges, hiszen rettegnem kellet volna, mivel John könnyű szerrel eljegyeztethetett volna engem a halállal. El kezdtem mocorogni, mert nagyon elzsibbadtam.
-John! Ébredezik!-hallottam egy ismerős női hangot tele gyűlölettel és félelemmel.
Most mit csináljak? Mondjam, hogy jó reggelt? Valljuk be, az kicsit furcsán venné ki magát. Mindenesetre abból nem lehet baj ha kinyitom a szemem.
 A szobában sötét volt, csak enyhe fény jutott be a függönyökkel fedett ablakokon. A homály ami a szobára telepedett, kicsit eltántorított. Nem tudtam volna megmondani, hogy tényleg beszélt valaki az imént, vagy csak hallucináltam és igazából egyedül vagyok. Lassan felültem és körbe néztem. A tekintetem megállapodott egy ponton, ahol kettő alakot véltem felfedezni. John-t és Lexit. Úgy meredtek rám, mint akiknek kimondták a halálos ítéletüket. John arcán a félelem és a megbánás uralkodott el. Nem csodálom. Én is ki lennék készülve, ha megtámadnék valakit. Lexi arca sokkal több érzelemmel ajándékozott meg: félelem, düh, kétségbeesés, tehetetlenség és undor. Basszus miért utál engem ennyire ez a lány? Nem csináltam semmi rosszat ellenben velük, pontosabban John-nal szemben. Nem én voltam az aki letámadott egy lányt. Nem mintha haragudnék, de azért mégis! Ahogy John-t néztem, eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Tényleg akar engem, vagy csak a vérem kellett neki. Arra vágytam, hogy jöjjön oda hozzám és csókoljon meg....vagy csak öleljen át. Mindegy, csak éreztessen velem, hogy mellettem áll. Azt sem bántam volna ha még iszik az ereimben csörgedező éltető nedűből, ami immáron nem csak engem éltetett. Bármit megtettem volna, csak, hogy ne tartsa meg azt a távolságot, amit láthatólag nem akart leszűkíteni.
 Még percekig kapkodtam a fejem, hol egyiküket, hol másikukat fürkészve, ők pedig rendíthetetlenül vizslattak engem. Végül szokás szerint John törte meg a csendet.
-Hogy vagy?-kérdezte suttogva a szívemnek kedves hang.
-Pazarul.-jelentettem ki lazaságot színlelve, amire Lexi egy bizonyos "cöhh" hangot adott ki, bátyja pedig hitetlenkedve nézett engem.
-Emlékszel mi történt? Nem lehetsz pazarul! Rengeteg vért veszítettél, mert megtámadtalak! És, hogy lehet az, hogy pontosan oda nézel ahol, mi vagyunk miközben emberi szem nem láthat semmit ebben a sötétben?-fakadt ki teljesen John és húgához hasonlóan ő is egy levegővel, kissé hadarva beszélt. A második kérdésétől megijedtem. Még nem állt szándékomban elmondani neki, hogy mi vagyok. Először én akartam megtudni és szerintem ez logikus is, de akkor most, hogy magyarázzam ki magam? Végül eszembe jutott a világ legkézenfekvőbb dolga.
-A hang irányába nézek. Nem látlak benneteket, de hallom a hangotokat.-hazudtam és őszintén reméltem, hogy nem bukok le, ugyanis hazugságban nem voltam jó.
-Hazudsz.-jelentette ki Lexi
-Honnan veszed?-kérdeztem durcásan
-Nem mindegy? Hazudsz és kész! És én nagyon kíváncsi vagyok, hogy te hogyan lehetsz ilyen jó színben ha egyszer tényleg rengeteg vért veszítettél.
-Nem tudom.-sütöttem le a szemem, mert éreztem, hogy ezt nem úszom meg.
-Nem akarsz mondani valami nekünk?-kérdezte gyengéden John, de a pillantásomat kerülte.
-Hááát...jó. Kezdjük az elején. Igen, emlékszem, hogy mi történt és sajnálom...
-Sajnálod? Én támadtalak meg Alce és nem te önmagadat!
-Jó de te szemmel láthatólag jobban ki vagy készülve, mint én!-érveltem
-Csak tudnám miért...-elmélkedett Lexi, akit rendesen kezdtem megutálni.
-Folytatnám ha nem baj...-emeltem meg egy kicsit a hangom.-Igen rengeteg vért veszítettem, de nem annyit, hogy ne tudjak most ébren lenni és beszélni.
-De igen, pontosan annyit veszítettél, hogy most igenis eszméletlenül kéne feküdnöd.-fakadt ki Lexi is.
-A szervezet állít elő magától is vért, és pótolja a veszteséget.-érveltem megint, de tudtam, hogy ez egy nagyon gyenge próbálkozás.
-Közel sem annyit, amennyire neked lenne szükséged. És ne próbáld bemagyarázni, hogy ennyi vért elő tud állítani a szervezet ennyi idő alatt, ugyanis dokinak készülök és pontosan tudom, hogy ez lehetetlen.-tapintott a lényegre John.
-Jól van na! Ti vérfarkasok vagytok, az én vérem meg gyorsan termelődik, ha veszítek belőle.-hazudtam megint, de most hitelesen, és közben rájöttem, hogy ez nem is hazugság. Pontosan így történt minden.
-Azta!-kiáltottak fel egyszerre
-Állj. John te azt mondtad neki, hogy vérfarkasok vagyunk? Hát még titkokat kifecsegni sem tudsz normálisan?-fűzte hozzá Lexi.
-Félig tényleg vérfarkasok vagyunk...-John habozott.
-Hallgatom.
  John a bátorításomra elmondott mindent, és őszintén remélem, hogy mindent, mert már teljesen belekavarodtam ebbe az egészbe. Egyre furcsább ez a dolog...olvastam már vámpírokról és vérfarkasokról is, de a kettő egyszerre...hát elég hihetetlen és elvadult dolog, de hiszek nekik. Megszólalni még mindig nem bírtam. Felmerült bennem egy újabb kérdés.
-Most akkor ki-micsoda?
-John mindkettő, apa vérfarkas, én meg vámpír. -közölte Lexi, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
-Az egész paletta megtalálható a családotokban.-jegyeztem meg
-Jó akkor most mi kérdezünk. Hogy lehet az, hogy a véred saját magától pótolja a veszteséget?
-Háát....a...Franc!!! Nem fogok tudni kibújni a kérdés elől ugye?
-Nem éppen.-válaszoltak egyszerre
-Nah jó...öhm..hol is kezdjem. Igazából én sem tudom...Nekem is vannak képességeim, de fogalmam sincs róla, hogy mi folytán kerültek ezek a birtokomba.-nyögtem ki
-Pontosan milyen képességeket birtokolsz?-kíváncsiskodott John.
-Magam sem tudom. Képes vagyok a legtöbb dologra amit csak akarok. Folyton bővül a paletta, de már így is rengeteg mindent tudok. Igazából amikor olvastam a naplód valamilyen szinten magamra ismertem.
-Vannak indián rokonaid?-tudakolta Lexi
-Nem igazán tudom. Apu nem indián, anyu pedig kicsi koromban meghalt. Miért?
-Mert az indiánok egy része vérfarkassá változik.-válaszolt Lexi helyett John
-Kizárt, hogy én vérfarkas legyek. Nektek nincsenek külön képességeitek, leszámítva a vérfarkas képességeiteket. Én pedig majdnem mindenre képes vagyok.
-Igaz.- hagyta helyben Lexi
-Nem tudom mi lehetsz, de nagyon kíváncsi vagyok rá.-kontrázta John
-Hát még én!-nyögtem mert iszonyúan álmos voltam.
-Ne álszentkedj már! Tudjuk, hogy csak hazudsz! Még, hogy mindenre képes vagy amit csak akarsz. Nem vagyunk teljes bolondok és örülnék, hogy ha elmondanád az igazat, mert van jobb dolgom is, mint kihallgatni téged.-gúnyolódott Lexi és a téged szót kifejezetten kihangsúlyozta.
-Nem hazudok. Tudom, hogy hihetetlen, de ti sem vagyok éppen földi lények.-világosítottam fel.
-Ez tény, de vámpírokról és vérfarkasokról hall az ember dolgokat, de ......tündérekről nem igazán...-gúnyolódott.
-Tündér???-kaptam fel a vizet. Még, hogy tündér nah mutatok neki olyat, hogy....
-Lexi. Alice igazat mond!-suttogta Ő.
-Honnan veszed?-hitetlenkedett tovább ez a liba. Én is kíváncsi voltam John válaszára, de amint kimondta rögtön kaptam vagy három szívinfarktus egyszerre.
-Egyszerű. Neki is hallom a gondolatait.

Na jó. Remélem érthető és, hogy tetszik. :D Tiszta hulla vagyok, és csak Miattatok írtam meg most ezt a fejezetet, mert nem akartalak cserben hagyni Benneteket azzal, hogy kihagyok egy hetet. Nagyon nincs mostanában időm, mert elég keményen kínoznak a suliban és belefogtam a legjobb barátnőmmel, Szaszával egy új történetbe, ami most egy kicsit lefoglal. Ha gondoljátok oda is bekukkanthattok. Az oldalt az "Oldalaim" menüpont alatt találjátok és a cím az "Ikerlányok". Nah megyek aludni, mert elalszom, pedig holnap ébernek kell lennem, mert elkezdjük díszíteni a házat!! :D Jah és tettem ki egy szavazást, aminek semmi köze nincs a történethez, de nagyon kíváncsi vagyok.:D

Puszi

Detty

12. Fejezet

   Visszafojtott lélegzettel figyeltem John mozdulatait. Éreztem amint fogai egyre többször súrolják a nyakamat. Egyik kezével beletúrt a hajamba és így gyengéden hátra húzta a fejem, amitől könnyebben hozzáférhetett a nyakamhoz. Becsuktam a szemem és próbáltam odafigyelni arra, hogy megtartsam a józan eszem, de ez elég elkeseredett próbálkozás volt. John érintései perzselték a bőrömet, és én többet akartam. Odahúztam magamhoz és mélyen a szemébe néztem. A fiú szeme vad volt és vészjósló. Ösztöneim azt súgták, hogy menekülnöm kéne, de nem értettem miért, ezért engedtem a csábításnak és álltam John tekintetét. Egy hirtelen mozdulattal ismét a nyakamba temette arcát. Éles fájdalom hasított a torkomba. Nem tudtam, hogy John mit csinálhat, de a fájdalom egyre enyhült és egyfajta kábult érzés lett úrrá rajtam,amit akkor érez az ember, ha túl sok vért veszít. Nem értettem mi történik, de egyre gyengébbnek éreztem magam, mígnem minden elsötétült körülöttem.
 

[John szemszöge]

  Tudtam, hogy nem szabadna ezt tennem vele, de nem bírtam uralkodni magamon. Előjött belőlem a ragadozó és minden részem csak Alice vérére vágyott. Vérének édes illata megbénított. Éreztem, hogy ellenállni nem tudok neki, de legalább meg tudom könnyíteni, fájdalommentessé tenni neki ezeket a pillanatokat. Tisztában voltam vele, hogy nem kell megölnöm ahhoz, hogy csábító véréhez jussak, ehhez azonban nagyon-nagy önuralomra volt szükségem.
  Nyakát kezdtem csókolgatni és élvezettel figyeltem Alice reakcióját. Lenyűgözött, hogy nem félt, sőt még élvezte is. Egyre inkább kapkodta a levegőt ami azt váltotta ki belőlem, hogy még inkább akartam nem csak a vérét, hanem magát Alice-t is! A felismerés ostorként csapott le rám. Próbáltam húzni a pillanatot, de pengeéles fogaim önálló életre keltek és finoman kóstolgatni kezdték a lány nyakát, míg a vágy teljesen eluralkodott rajtam és önmagamat meghazudtoló mohósággal bele haraptam a nyakában és megízleltem  bódító vérének ízét. Alice felnyögött. Nem akartam kínozni, ezért gyorsan ittam. Tudtam, hogy nem sokára eljön a pillanat mikor abba kell hagynom, de nem bírtam. Alice teste egyre erőtlenebbé vált, míg a vérveszteségtől el nem ájult. Ez kellett ahhoz, hogy magamhoz térjek, és újra tisztán lássak. Fontos volt nekem ez a lány, és nem tudtam volna a halálba küldeni. Felpattantam az ágyról és a maradék vért lenyaltam a számról. Mivel az én nyálam nem gyógyít, mint bizonyos vámpírfajoké, ezért emberi módon kellett ellátnom a sebeit. Míg elláttam a nyakán lévő harapást, volt időm elgondolkozni a kettőnk kapcsolatán. Fogalmam sem volt arról, hogy Alice mit érez, de biztos voltam benne, hogy többet jelentek számára, mint barátot. Egy dologban lehettem teljesen biztos: a saját érzéseimben. Mivel félig valóban vérfarkas voltam ezért megmaradtak bizonyos vérfarkas képességeim. Többek között egy olyan intenzív érzés, amiről nehéz nem tudomást venni. Ezt az érzést sikerült elfojtanom egészen idáig, de most rá kellett jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ez a bevésődés. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Alice az én lenyomatom. Próbáltam távol maradni tőle, nehogy kárt okozzak benne, de ez nem jött össze.
  Elvarázsolva néztem Alice-t. Olyan sebezhető és én meg is sebeztem. Milyen őrült lény vagyok én? Egy ilyen tündérnek, hogy vehetem vérét? És vérének íze...nem emberi volt, csak angyaloknak lehet ilyen. Még soha nem találkoztam olyan lénnyel, akinek ennyire mámorító lenne az ereiben csörgedező nedű.
  Furcsa hangra lettem figyelmes. A bejárati ajtó nyitódott majd csapódott, két másodperc leforgása alatt Lexi rontott be a szobámba.
-Hogy lehetsz te ekkora barom???? Egészen idáig megtudtuk tartani a titkunkat és most semmibe veszed az erőfeszítéseinket, azzal, hogy elmondtad ennek a lánynak, hogy mik vagyunk! És tudom, megígértem, hogy nem fogok kutakodni a jövődben, de ehhez nem is kellett kutakodnom. Félúton voltam Londonba, mikor látomásom volt, miszerint te szépen kikotyogod a titkunkat. Visszafordultam, hogy mindezt megakadályozzam, és már majdnem itthon voltam mikor újabb látomásom támadt: elkéstem. Idióta! Hülye! Szerencséd, hogy a bátyám vagy, mert különben már rág halott lennél.-sikította húgom egy levegőre, gyilkos tekintetével megspékelve a fenyegetéseit. Ezek szerint annyira dühös, hogy még nem vette észre....
-Mi.....a..???? John nem lehetsz ekkora ... Komolyan megölted? És ilyen nyugodtan ülsz itt?? Nem várj! Még dobog a szíve és lélegzik. Ezek szerint él. Te mit képzelsz magadról? Mit csináltál vele? Szóval akkor csak meg akartad ölni! Hát bátyuskám ezt elcseszted! Még ölni sem tudsz normálisan!-ordított tovább.
-Mi az, hogy meg akartam ölni? Te vagy az aki teljesen megőrült! Egyáltalán nem akartam megölni! Csak.....megharaptam, de odafigyeltem, hogy nem essen komolyabb bántódása! És mint látod elláttam a sebeit.
-Ahha hát akkor ezzel már minden meg is van oldva. Már csak valahogy az emlékeit kell elvenni és mehet az útjára, egy hatalmas harapásnyommal a nyakán, ami soha nem fog eltűnni! Mit fogsz mondani, mi történt vele? Megharapta egy kutya? Végül is igazad lesz!
-Elmondtam Alice-nek, hogy mik vagyunk és soha nem mondaná el senkinek!-mondtam és oda akartam menni Alice-hez, de nővérem elkapott és folytatta.
-De megharaptad!!!! Nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok egy embernek? Egyáltalán miért csináltad? - ordított még mindig és én imádkoztam, hogy rekedjen már be, persze tudtam, hogy úgysem tud, és azt is tudtam, hogy igaza van.
-Mert nem bírtam ellenállni a vérének!-vallottam be gyengeségem.
-És miért nem? Ugyan olyan, mint a többi.
-Szerinted! Csakhogy bennem maradt még a vérfarkas énemből is amihez a bevésődés is járul.
-Hagyd már a vérfarkasozást és válaszd te is a vámpír létet. Nem oké, hogy mind a kettő lény él benned, mert túl nagy az ellentét közöttük, ahhoz, hogy kibírd. Az még rendben van, hogy bevésődés, de ott lakozik benned egy vámpír, így a vérébe vagy bevésődve, nem a lányba.
-Nem igaz!- Mondtam és tényleg nem értettem vele egyet. Bár volt abban is valami amit Lexi mondott.
  Három évvel ezelőtt, mikor már farkas voltam és Lexi is azzá vált, találkoztuk egy csapat vámpírral, akik betolakodtak a területünkre, mi pedig megpróbáltuk kiűzni őket egyedül, segítség nélkül. Nem szóltunk apának, mert úgy gondoltuk el tudunk bánni velük. Hát tévedtünk. Könnyűszerrel megharaptak, otthagytak minket és tovább álltak. Úgy gondolták, hogy ha a mérgük elterjed a testünkben, akkor a vérfarkas vér és a méreg keveredésének hatására a testünk elpusztítja önmagát. Nem így lett, sőt erősebbek lettünk, mivel két lény ereje is bennünk él. Lexi úgy döntött, ő elnyomja vérfarkas énjét és vámpír lesz. Én úgy döntöttem megtartom mindkét énem, így erősebb, gyorsabb vagyok az egész családnál.A hátránya az egésznek az, hogy nagyobb önmegtartóztatásra van szükségem, mivel több dolognak kell ellenállnom.
  Lexi hangja villámcsapásként ért.
-John! Ébredezik!



Kicsit rövid lett, de remélem tetszik...
És azt is remélem, hogy érthetően leírtam  ...:D
Puszi: Detty

11. Fejezet

John magával húzott az ágyához, és leültetett. Szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Fogalmam sem volt arról, hogy micsoda John, de nagyon kíváncsi voltam. A félelmem alábbhagyott hiszen én sem vagyok ember...
-Öhm...Alice tudnod kell, hogy az a napló csak egy 17  éves gyerek kitalációja, nem igaz ...az egész. - kezdett bele John.
-Mi az, hogy nem az egész?- kérdeztem és próbáltam nyugodt hangon megszólalni, de nem sikerült. Csak egy elhaló nyögéshez volt erőm.
-Vannak benne igaz dolgok, mint például, hogy észleltem némi változás magamon...tényleg lettek ilyen...képességeim.- miközben beszélt végig az arcomat fürkészte és a kezemet a kezében tartotta.
-És a vér?- kérdeztem suttogva.
-Nagyon dühös voltam akkor apára, mivel nem  mondta el, hogy mi történik velem, miközben pontosan tudta. Őt akartam megijeszteni még régen ezzel az egésszel, de nem gondoltam volna, hogy évekkel később rátalál valaki. Egyáltalán, hogy kerültél ide Alice? És, hogy került hozzád a naplóm?
-Öhm hát....mindegy! Azt mondtad, hogy mindent elmagyarázol, de nem értek semmit.-kétségbe esve próbáltam kitalálni valami indokot, hogy mégis mit keresek itt.
-Jó elmondok mindent, de aztán te is!
-Jó...
-Szóval 17 éves koromban megváltoztam. Furcsa képességeket birtokoltam. Ezeket elolvashattad a naplóban. Élveztem hiszen ilyeneket csak én tudtam, de nem értettem, hogy miért van ez és Steph nem segített, mondván ezt egyedül kell végigcsinálnom. Dühös lettem rá és írni kezdtem a naplót, direkt olyan helyeken, ahol apám láthatta. Úgy gondoltam biztos el akarja majd olvasni és igazam lett. Tényleg beleolvasott. Egyik nap elvitt egy nagy tisztásra és követelte, hogy mutassam meg neki, hogy mit tudok és, hogy magyarázzam el neki a naplóba írtakat. Így tettem. Elmagyaráztam mindent a hazugságokkal együtt, ám Steph ismert annyira, hogy tudja: nem mondok igazat. Ezen összevesztünk és én olyan dühös lettem rá, hogy...hogy...Alice szereted az állatokat?- megremegett a szája az elfojtott mosolytól, de miért mosolyog??
-Hogy jönnek ide az állatok?? Végre kezdem érteni, erre megint összezavarsz!! Semmi köze az állatoknak ehhez az egészhez! - szóltam teljesen összezavarodva.
-Nagyon sok köze van az állatokhoz! Figyelj. Apa nagyon feldühített, és nem tudtam parancsolni magamnak. Őrjöngeni kezdtem. És ...átváltoztam.- John pár pillanatig a földet nézte én pedig vártam, hogy folytassa, de nem tette. Egyszer csak a szemembe nézett és valószínűleg tükröződtek az arcomon az érzelmeim, mert megint el kezdett beszélni.
-Nem érted igaz?-ezen elgondolkodott, majd ismét az arcomat kezdte fürkészni, és hitetlenség tükröződött szemeiben - Alice te nem félsz?
-Nem.-Mondtam határozottan. Már nem is értettem, hogy mire volt jó az előbbi hisztim, de azt még mindig nem tudtam meg, hogy John micsoda valójában.
-Most én nem értelek.-Értetlenkedett -az előbb még féltél és most..
-Azt akarod, hogy féljek?-szakítottam félbe.
-Dehogy akarom, csak furcsa. Biztosan figyeltél? Alice! Én nem vagyok ember.
-Akkor mi vagy?- egyébként én sem vagyok az. Tettem hozzá magamban, de hangosan még nem szándékoztam elmondani neki.
-Huhh...mint mondtam dühös lettem... leírhatatlan érzés járta át a testem. Elterjedt benne a harag, de egyre izgatottabbá váltam. Éreztem ahogy gerincemtől kiindulva az egész testem megremeg és.....farkassá változtam.
    Farkassá??? Na ne!! Az nem lehet...azt vettem észre, hogy nem félek, sőt még többet akartam tudni, John úgy megbűvölt, hogy igazából akkor is itt maradtam volna vele, ha közli velem, hogy egy gyilkos, bár akkor valószínüleg egy kicsit féltem volna.
-Furcsa - gondolkoztam tovább hangosan - a farkas a kedvenc állatom.
-Tényleg?- Csillant fel a szeme, de újra felöltötte kifejezéstelen arcát.- Többről van itt szó, mint, hogy farkassá változom. Sokkal többről. Akkoriban nagyon veszélyes voltam, és mikor először átváltoztam majdnem megöltem aput, de szerencsére ő is vérfarkas, úgyhogy megállított.
-Vérfarkas??-értetlenkedtem- Akkor ti vérfarkasok vagytok? Azok nem csak teliholdkor változnak át?
-Az csak mese.... Tényleg nem félsz?
-Tényleg!!- biztosítottam és küldtem felé egy mosolyt, amit viszonzott.- Ma már ne vagy veszélyes nem? Akkor minek féljek? Én nem hagyom, hogy a múlt kísértsen! Te se hagyd, mert könnyen felemészt.
-Ezt úgy mondod mintha lenne tapasztalatod e-téren.
-Van is. Azzal az apró különbséggel, hogy én nem vagyok vérfarkas.
-Hát nem. Éppen ezért nem szabadna tudnod rólunk. Csak azért mondtam el, mert nem szeretném ha félnél tőlem. Jól jegyezd meg, hogy soha nem tudnálak bántani!!
-Megjegyzem-mosolyogtam-lehet még pár kérdésem?
-Lehet.-mélyen a szemembe nézett és az arca elkomorult-De aztán nekem lesznek kérdéseim.
-Francba-motyogtam
-Ne félj akármit mondasz nem fogok rád haragudni, de most kérdezz!
-Tényleg vannak vámpírok akik az ellenségeitek?
-Te honnan veszed ezeket?? -nevetett, de a tekintetét elfordította.
-Filmekből és könyvekből.
-Azoknak a nagy része baromság. Szeretnél még kérdezni valami?
-Nee-em- nyögtem, mert rájöttem, hogy most nekem kell válaszolgatnom, mindezt úgy, hogy John ne tudja meg, hogy mi vagyok. Főleg mert még én sem tudom.
-Akkor én kérdezek - kezdett bele Ő - Hogy jutottál be?
-Öhm......Nyitva volt az  ablak. - mondtam neki a fél igazságot.
-És, hogy jutottál el az ablakig? - gyanakvón nézett rám.
-Felmásztam a fára, ami az ablak mellet van.
-Tegyük fel, hogy igazat mondasz, de akkor arra válaszolj, hogy miért?
-Öhm...
-Őszintén - mondta szinte könyörgően
-Jó. Szóval...összevesztünk és én nem akartam, hogy ilyen kapcsolatban legyünk egymással. Így hát eltökéltem, hogy mindenáron tudatom veled...hogy...hogy
-Hogy??-kérdezte elbűvölő hangján John miközben közelebb húzódott hozzám, végigsimította arcomat, ahonnan keze a nyakamra "tévedt" és azt cirógatta tovább. Megborzongtam és ő mosolyogva figyelte, hogy mit váltott ki belőlem az érintése.
-Hogy nem vagy számomra közömbös.- Nem ezt akartam mondani, de nem éreztem úgy, hogy ki tudnám ejteni a számon azokat a szavakat, miszerint szeretem. Több indokból sem tehettem. Egy: Ő biztos nem így érez, akkor meg minek. Kettő: Az ember...vagy akármi is vagyok én, nem szerethet bele ilyen gyorsan valakibe. Furcsa, de nem hoztam fel indokként azt, hogy végtére is John egy vérfarkas.
-Ezt úgy akartad a tudtomra adni, hogy betörsz hozzám?-hitetlenkedett, de izgalom volt a hangjában.
-Igen, de aztán mikor már itt voltam bent, az egész elvesztette értelmét, úgyhogy el akartam menni, de valamiért fogva tartott ez a szoba és nem bírtam mozdulni így hát az egész napot itt töltöttem és hát az az ötletem támadt, hogy...
-Hogy kicsit utána nézel, ki vagyok.-fejezte be.
-Valahogy úgy.- mondtam szégyenkezve.
-Megértem. - Jelentette ki nemes egyszerűséggel, és úgy láttam tényleg megérti.
-Hogy-hogy?
-Én is csináltam már ilyet, de most tisztázzuk inkább az érzéseidet.
-Jajj ..öhm nekem mennem kel-pattantam fel, az ajtóhoz mentem és ki akartam menni, de az zárva volt.
-Erre is gondoltam.-mondta és mutatta, hogy üljek mellé. Leültem.
-De...
-Nincs de...először én kérdezek aztán te,és válaszolj őszintén!-szembefordult velem, a szemebe nézett és ismét játszani kezdett az ujjaimmal.-Mit jelentett számodra az amikor megcsókoltalak?
  Elvörösödtem.
-Hát ezt nem tudom megmagyarázni. A suliban láttalak meg először, és egy csomó ideig azon gondolkodtam, hogy ki lehetsz. Erre mikor igazából csak apa egyik barátját akartuk meglátogatni, egyszer csak ott voltál és ...vonzottál magadhoz..be kell valljam, élveztem, és igazából még csak pár órája ismertük egymást mégis több volt mint valami egyszerű csók.
-Köszönöm, hogy őszinte vagy.
-És te? Neked milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban?
-Ugyan olyanok, mint neked. Nem akartam ennyire elhamarkodni, de nem bírtam magammal. A vérfarkasoknak vannak bizonyos ösztöneik, amik megsúgják, mikor mit kell tennünk. Az is egy ilyen alkalom volt. Nem csókolnék meg csak azért egy lányt, hogy kihasználjam. Bár hozzá kell tennem, akkor egyikünk sem volt önmaga.
-Ezt hogy érted?
-Úgy, hogy Vérfarkas vagyok Alice! Minden porcikám csábít téged, te pedig engedsz a csábításnak és én is.
-Hogy, hogy te is? Téged mi csábít?
-Te - mosolygott rám, közelebb hajolt és nyomott egy puszit a homlokomra.
-Én? - motyogtam és elterültem az ágyon.
-Igen te. Még sosem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire vonzana.
-És miért hajtogattad folyton azt, hogy nem szabadna együtt lennünk?
-Mert tényleg nem szabadna -komorodott el ismét.
-Miért?
-Mert én soha nem bántanálak, de vannak a vérfarkasoknak ellenségei.
-Azt mondtad nem léteznek vámpírok.
-Nem is azok, ezt majd később elmesélem. Most az a fontos, hogy bármikor felhasználhatnak téged, hogy engem elkapjanak. És Alice soha nem mond el senkinek azokat amiket ma hallottál. Nem szabad kiderülnie.
-Nem fogom, ne aggódj! Megbízhatsz bennem. És nem érdekelnek az ellenségeid. Meg tudom védeni magam!
-Bár így lenne.
-Akkor védj meg te! Végül is te kevertél bele ebbe.- Bármit megtettem volna csak, hogy együtt lehessek vele.
-Sajnálom, nem akartalak.-mondta és beletúrt a hajamba ami kissé kócossá vált, főleg mivel feküdtem.
-Nem azért mondtam, csak én engem tényleg nem érdekelnek az ellenségeid.
-Miért lenne neked jó velem maradni?-kérdezte miközben ő is a hátára feküdt és mindketten a plafon néztük.
-Már mondtam. Én sem tudom. Csak vonzol magadhoz.
  John a könyökére támaszkodott és rám nézett.
-Valamit eltitkoltam...és ezt csak azért mondom el, mert te őszinte vagy velem, és hogy érezd a súlyát ennek az egésznek.
-Mit? -Néztem rá kerek szemekkel. Szegénykém ha tudná, hogy mi mindent titkolok előle, de már nem sokáig.
   Közelebb hajolt, ajkát a nyakamra helyezte, és úgy mormolta. Ahogy beszél, ajkai cirógatták a nyakamat, és néha fogait is éreztem, s ettől az édes mozdulattól megremegtem. Ám amikor a mondat végére ért, teljesen más értelmet kapott az egész. 
-Tényleg léteznek vámpírok.

Muhahaha lehet találgatni, hogy John micsoda, vagy Alice micsoda!! Remélem kellőképp felborzoltam az idegeket, és kíváncsivá tettem mindenkit, így elértem azt, hogy várjátok a következőt!!! :D 

Puszi mindenkinek!!

Ui.: Remélem tetszett!!!

10. Fejezet

Mikor felkeltem, biztos voltam benne, hogy a tegnapi nap igazából csak egy szörnyű álom lehetett, de szomorúan vettem tudomásul, hogy nem. Tényleg megtörtént! Csalódottan mentem be a fürdőbe. Amikor megláttam magam a tükörben, megijedtem. Mindkét szemem fel volt duzzadva és piros volt. Csodás-gondoltam-ez nem fog eltűnni estig sem, tehát mindenki látni foglya, hogy sírtam. Gyorsan felkaptam egy farmernadrágot, egy vajszínű pulcsit, és kivételesen egy lapos talpú bokacsizmát. Összepakoltam a cuccaimat és elindultam le a lépcsőn. Apu most egy tál müzlivel várt.
-Jó reggelt!
-Neked is! Apu te ma nem vagy szabadnapos?-néztem rá csodálkozva
-De igen, de még el kell intéznem pár papírt, bonyolult dolog a költözés. Utána pedig be kell mennem a suliba is, mert...
-Be kell menned a suliba?-kaptam fel ijedten a tekintetemet a müzliről, amit közben elkezdtem enni.
-Igen, az igazgatónő behívott. Biztos oda is kell még valami papír. Elvileg kettőre kell oda mennem, úgyhogy haza tudlak hozni.
-Öhm...nem kell köszönöm, úgyis be akartam nézni a pizzázóba, megkérdezni, hogy mikor kezdek.....köszi.
-Aha...jól van, akkor itthon találkozunk, gondolom nem tudod, hogy mikor jössz...Mindegy akkor én meglátogatom Stephent.
-Stephen nem a pizzeriában van?
-Délután 4-ig ott lesz.-közölte gyanakodva.
-Jó, köszi apu.-hálálkodtam.
-Nincs mit. Megyek, ne felejtsd el bezárni az ajtót! Szia!
-Szia!-köszöntem el és teljesen kétségbe estem.
-Jah és Alice!-fordult vissza apu.
-Igeeeeeen?
-A helyedben erősen gondolkozni kezdenék azon, hogy milyen mentségekkel fogok védekezni.....-beszált a kocsijába és elhajtott.
-Basszus!!!!! Ez nem lehet igaz. Na jó, ideje indulni. Késésben voltam, úgyhogy nagyon siettem és 2 perc alatt oda is értem hála képességemnek. Mikor megláttam az iskola parkolóját rögtön John Aston Martinját kezdtem keresni, de nem láttam sehol, azonban elmélkedésemből kizökkentett egy másik gyönyörűség. Egy tűzpiros Porsche. Tény, hogy nem ismertem a járgányokat, de egy Posche-t még én is felismertem. Kié lehet? Lehet, hogy ma ezzel jött John, ki tudja hány kocsija van...Jajj John most mit csináljak? Ahhoz, hogy véghez vihessem a tervem, és még a suliban is bent lehessek meg kéne állítani az időt. De ezt még szerintem én sem tudom...Na jó! Így is bajban vagyok, úgyhogy nem lesz sokkal nagyobb vétség, ha ma sem jövök suliba. Gyorsan kell cselekednem, mielőtt még meggondolom magam. Hátraarcot fordítottam és elindultam John-ék házához. Alice tempóval futottam, ami azt jelentette, hogy röpke 5 percen belül ott voltam az erdő szélén. Nem mertem tovább menni, nehogy észre vegyenek. A biztonság kedvéért még az ösvényről is letértem. Imádom az erdőket, de azért egy kicsit rémisztő volt itt egyedül.
   Kifigyeltem, hogy otthon vannak-e. Csak 1 kocsit láttam a ház előtt és az nem Johnné volt. Kicsit közelebb merészkedtem és kikerestem John hálójának az ablakát. Nem kellett sok idő, megtaláltam, de kicsit féltem. Ugrani már sokszor ugrottan, no de mászni. Meg kell próbálnom.-biztattam magam. Odalopóztam a ház falához és megpróbáltam felmászni a falon. Azt gondoltam nem fog menni, ezért amikor elkezdtem felfele haladni, majd' sokkot kaptam. Beletelt egy kis időbe míg felfogtam, hogy mit csinálok, és ha nem tudtam volna, hogy miért teszem, tuti abbahagyom. Végül is mi vagyok én, Spiderwoman? Hihetetlen, hogy egy ilyen elkeseredett helyzetben jön rám a szarkazmus. Haladtam tovább, míg el nem értem az ablak párkányát. Óvatosan belestem és megkönnyebbülésemre nem találtam senkit a szobában. Sőt résnyire még az ablak is nyitva volt. Fura volt most azon az ablakon bemászni, ahol pár nappal ezelőtt kiugrottam. Mikor beértem, megálltam a szoba közepén és körül néztem. Hirtelen elvesztette értelmét a tervem és gyerekesnek éreztem magam amiért betörök valakihez csak, hogy megüzenjem, hogy szeretem. És egyébként is John nem tudja, hogy milyen képességeim vannak, Stephen pedig nem tud a látogatásomról, tehát elvileg be sem juthattam ide. Maximum azt érném el a levéllel, hogy halálra ijeszteném John-t. Lefeküdtem a francia ágyra és elkezdtem gondolkodni. Csak néztem a plafont és felelevenítettem azt az estét amit először itt töltöttem. Egyszer csak elvetemült ötletem támadt. Végig akartam kutatni a szobát. Erős volt a csábítás, de nem tehettem.
  Kibírtam kutakodás nélkül egy újabb teljes órát, de a kíváncsiságom felülkerekedett, és az ördögi felem győzött. Hol is kezdjem?? Úgy döntöttem célszerű az íróasztalnál, hiszen ott van a legtöbb információ. Az asztal tetején csak pár tankönyv volt, így azt nem vettem figyelembe. Volt továbbá az asztal mindkét oldalán 3-3 fiók.
Kinyitottam bal oldalt a legfelsőt, de ott is csak füzetet és könyvet találtam. Belekukkantottam az alatta lévő fiókba is ügyelve arra, hogy ne nagyon mozdítsak el semmit, nehogy John észrevegyen bármi változást a szobájában ami arra utalhat, hogy itt jártam. Ez a polc már érdekesebbnek bizonyult. Volt benne egy Mp3, és pár -szerintem- állati jó könyv, többek között Anne Rice és Stephenie Meyer művei. Ezeket már mind olvastam, így jobban érdekelt az Mp3 tartalma. Belekukkantottam és meglepődtem, hiszen ebben is egy az ízlésünk. Találtam rajta Muse-t, amit imádok, így illik-nem illik, elkezdtem zenét hallgatni, közben tovább vizslattam a szekrényeket és találtam még egy csomó fényképet, és egy naplót. Kihúztam a fülhallgatót, mert így nem hallottam a külső zajokat, tehát nem tudtam, hogy jön-e valaki. Visszacsúsztattam a helyére a zenelejátszót, és kinyitottam a naplót.
   Az első bejegyzés 15 évesen írta a dátum szerint. Milyen rég írja. Itt lányokról írt, ami nem különösebben derített jókedvre, ezért lapoztam, bár örömmel tudakoltam, hogy inkább a lányok érdeklődtek iránta, és nem ő a lányok iránt. Lapoztam pár oldalt. Nem voltak valami érdekes bejegyzések.
   Elérkeztem azokhoz a bejegyzésekhez, amiket 17 éves korában írt. Ekkor halt meg az anyukája. Lexi mondta, hogy meghalt, de azt nem, hogy mikor. Szegény John. Pont a születésnapja környékén vesztette el. Ez még rosszabb, mint az én esetem, hiszen én még nagyon kicsi voltam, mikor anyu meghalt, így nem is emlékszem rá, de ők emlékeznek és ez az egészben a legrosszabb. Nem csodálom, hogy Lexi azóta nem heverte ki.
   Lapoztam még pár oldalt. Kezdtek érdekessé válni a dolgok. Azt írta, hogy különös dolgok történtek vele. Egyre jobban érzékelte a hangokat, élesebben kezdett látni és a szaglása is feltűnően kifinomulttá vált. Furcsa. A végén még kiderül, hogy olyan mint én. Próbáltam viccesre venni a dolgot, de azért kissé megijedtem. Félve ugyan, de tovább olvastam. Az új tulajdonságok között például ott volt a hihetetlen erő, és a villámgyors mozgás. Egyre inkább megijedtem és kint sötétedni is kezdett, úgyhogy még rémesebb volt ez az egész. Nem akartam tovább olvasni. El akartam menekülni, de valami természetfeletti erő kényszerített arra, hogy tovább olvassam. John írt továbbá a naplóban arról, hogy közben mindig olyan forró volt a testhőmérséklete, mintha lázas lett volna, de ő jobban érezte magát, mit bármikor. A hangulata is változó volt. Néha már önmagától is megrémült. Amikor pedig segítséget kért apjától, Stephentől ő csak annyit mondott, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnia, és, nemsokára jobb lesz.
  Hogy lehet egy apa ilyen? Ha tudta, hogy miért van ez, akkor miért nem mondta el Johnnak?? Szegénykém, mennyit szenvedhetett...Annyira azért nem ijedtem meg a képességein hiszen nekem is vannak hasonlók, de mégis rémisztő volt. A következő bejegyzése azonban rémisztőbb volt, mint a többi. Azt írta, hogy egy újabb dologgal került különös kapcsolatba, ami vonzotta őt.
  A vér!
-Úristen-nyögtem hangosan

  El akartam rohanni, de elestem.

  Kattant a zár.

  Sikerült felállnom.

  Az ajtó résnyire tárult.

  Reflexemnek köszönhetően még sikerült bebújnom a ruhásszekrénybe, de ki már nem jutottam.
  Hallottam amint John belép, és lepakolja a cuccait az ágyra. Ebben a pillanatban eszembe jutott valami.
  A napló! A naplót nem tudtam elrakni, így az még mindig a földön hevert!
  El kell menekülnöm! De hogyan? Teleportálás! Én tudok teleportálni! De ahhoz koncentrálni kell, nekem az most nem megy! Meg kell próbálnom! Ebben a pillanatban meghallottam John hangját.
-Mi ..a? A naplóm....Nem..nem! Alice te vagy az? Félre érted! Tudom, hogy itt vagy hallom a szíved!!
  Hangosan felnyögtem. És elkezdtem sírni.
  John közelített a szekrény felé és kitárta azt.
  Sikítani akartam, és menekülni, de ő gyorsabb volt és egyik kezével a kezemet fogta meg, hogy ne tudjak menekülni, a másikkal gyengéden végigsimított könnyes arcomon, amitől nem, hogy sikítani nem tudtam, de még levegőt sem kaptam. Féltem tőle, de még mindig szerettem.
-Ha nem sikítasz és nem rohansz el, elengedlek.-Suttogta lágy hangján. Én pedig elkezdtem bólogatni.
-Mindent elmagyarázok, csak ne sírj!-csitítgatott fájdalommal a szemében.
    






                                                          Alice ruhája

9. Fejezet

John odavezetett a kocsijához. Nem hittem a szememnek. Itt mindenkinek jó kocsija van, de ez mindegyiknél jobb. Ez az autó gyönyörű. Egy fekete álom, bár fogalmam sincs, hogy milyen, de tudtam, hogy nagyon drága lehetett. Nem fél, hogy ellopják?
-A kis felvágós!-Mosolyogtam rá, és ő is rám.
-Tetszik?
-Nagyon! De mi ez?
-Egy autó!- vigyorgott- Aston Martin Vanquish S!!
-Aztaaa.-hihetetlen
-Na gyere ülj be-mondta és kinyitotta az ajtót, hogy beülhessek. Ő is beült és szó nélkül elindultunk. Még a hangja is elképesztő ennek a kocsinak. Egy ideig még kellemes volt a csönd de aztán ideges lettem. Vajon mit akar mondani? Remélem nem azt, hogy hagyjam őt békén, bár kinézném belőle. Olyan jó volt mellette ülni. Éreztem, hogy hevesen ver a szívem. Nem értem magam. Más vagyok mióta megismertem Johnt.
-Mi az?-kérdezte egyszer csak John vigyorogva, egy lepillantva az útról, aminek nem örültem.
-Mi lenne?-kérdeztem vissza meghökkenve
-Hát úgy nézel, mint aki nem hisz a szemének.
Basszus, észre sem vettem, hogy nézem. Ráadásul így. Fülig vörösödtem.
-Nem leszidásként mondtam. -lágyult el a hangja
-Uhm....Mit az amit elakarsz mondani?- kérdeztem félénken
-Nem a kocsiban kéne...
-De..
-Ss. Mindjárt ott vagyunk.-csitítgatott
És igaza lett. Nem telt bele két perc, már valóban ott voltunk. Kiszálltunk a kocsiból és bementünk a házba.
-Stephen nem fog haragudni, amiért lógunk?
-Nincs itthon....- mosolygott- Nem akarsz inni valamit? Teát, kávét..
-Teát-vágtam közbe- és köszönöm. Szóval?
-Ehm... Gondolom észrevetted, hogy furcsán viselkedem veled.
-Őszintén szólva nem volt nehéz.
-Sajnálom-mondta bűnbánóan-de amikor megláttalak, ott a suliban....Nem tudom elmagyarázni...Csak arra tudtam gondolni, hogy ki az a lány?- mondta egy levegővel és odahozta a teákat és leült mellém. Nagyon zaklatottnak tűnt és én is kezdtem az lenni.
-Nem értem.- és tényleg nem értettem.
-Gyorsan összeszedtem a dolgaimat és hazajöttem. Meséltem Stephennek erről és, hogy ....köhm ...mindegy.  Azt mondta, hogy valószínűleg te vagy Michael lánya, aki látogatóba jön hozzánk. Javasolta, hogy menjek el addig és Lexit se engedjem haza...de aztán...kíváncsi lettem, úgyhogy hazajöttünk és amikor megláttalak...éreztem, hogy végre megtörtént...ühm.
-Micsoda?
-Nem mondhatok el mindent-nézett a szemembe olyan gyötörten, hogy legszívesebben átöleltem volna.
-De miért?
-Vannak dolgok amiket nem mondhatok el senkinek. Nem én nem akarom csak egyszerűen nem lehet.
-De..
-Nem fog sokáig tartani megígérem- nyugtatgatott, mert egyre ijedtebb lettem.- De ne haragudj rám jó?-kérlelt olyan hangon aminek nem tudtam ellenállni.
-Jól van-mosolyogtam rá és Ő átölelt.
   Végre a karjaiba zárt. Isteni illata volt és éreztem, hogy igenis érzek iránta valamit. Szorosan ölelt, de mégsem eléggé. Egyszer csak elengedett és a szemembe nézett. Nekem hirtelen ennyi sem lett elég. Még én magam sem fogtam fel, hogy mit csinálok, már beletúrtam a hajában, közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. Azonnal viszonozta. Először lágyan csókolt, de egyre követelőzőbb lett. Már alig kaptam levegőt, mikor egyszer csak hirtelen elengedett, lehámozta a kezeimet magáról és felpattant.
-Sajnálom.
-Ne sajnáld!!!-néztem rá értetlenül.
-Mit gondolsz mit érzel irántam Alice?-tette fel a kérdést zaklatottan, amire a válasz szerintem elég egyértelmű volt, mégsem tudtam azonnal válaszolni. Nem. Igazából egyáltalán nem tudtam válaszolni. Még magamban sem tisztáztam le teljesen az érzéseimet John iránt. Egyértelmű, hogy szeretem, de ezt még magamban is csak suttogva mertem kimondani. És egyáltalán miért kéne kimondani? Lehetetlen, hogy John nem látja az érzéseket a tettek mögött. És mi az, hogy mit gondolok? Nem gondolom, hanem tudom.
-Alice....-sürgetett, lágy hangján.
-Nem tudom!-csattantam fel. Eddig biztos voltam benne, hogy John is....érez irántam valamit, de egyre bizonytalanabbá váltam. Félve ráemeltem a tekintetem. Ő holtra sápadt képpel meredt rám. Nem értettem még mindig semmit, csak jobban össze lettem zavarodva. Nem tudom, hogy mi folytán, de megijedtem.
-Jó-suttogta. Rájöttem, hogy nem tudok tovább itt maradni.
-Mennem kell!-pattantam fel
-Rendben-nyögte John elhaló hangon-nyitom az ajtót.- Szörnyű volt így látni.
Előkotorta a kulcsot és elkezdett babrálni vele. Egy pillanatra rám nézett és látszott, hogy akar mondani valamit, mégsem tette. Kitárta nekem az ajtót. Tettem egy lépést az ajtó irányába, de aztán visszafordultam.
-Köszönöm a teát.-John válaszképp csak bólogatott.
Elindultam le a lépcsőn. Nem hallottam ajtó záródást, tehát valószínűleg még ott áll. Nem mertem visszanézni, inkább mentem tovább. Mikor leléptem a tornácról, idegesen konstatáltam, hogy zuhog az eső. A john-nal való történtek után, és az esőre való tekintettel legszívesebben zokogtam volna, de nem engedhettem meg magamnak. Nagy nehezen legyűrtem a sírást.
   Saját magam megnyugtatása végett elképzeltem, amit hazaérek, benyitok a házba és apu tálalja nekem a vacsit, ami kizárt, mégis egyre élénkebben éltek bennem a képek, és egyszer csak olyan valósághűvé vállt, hogy kinyitottam a szemem, és a házunkban találtam magam.
-Áááááááááááááá apuuu!
-Mi a baj?-rohant hozzám rémülten.
-Az, az....az
-..ssss ülj le és mesélj el mindent.
Nem tudtam, hogy hol kezdjem és, hogy mit merjek elmondani, úgyhogy igyekeztem lenyugodni és körül néztem. Örömmel vettem észre, hogy apu rendelt pizzát. 4 sajtosan, a kedvencemet.
-Mondj már valami Alice!! Mi történt?-idegeskedett
-Igazából semmi...csak azt hiszem, hogy megint van egy új képességem.
-Tényleg? Micsoda?-apu izgatottan, kerek szemekkel bámult rám. Nagy érdeklődéssel volt a képességeim iránt.
-Öhm, hát én sem értem. Egyszerűen elképzeltem, hogy itthon akarok lenni, erre itt lettem....
-Baromi jó!-Istenem, milyen könnyű apának, hogy nem szerelmes...
-Apu...-Olyan édesen örült ennek a "teleportálosósdinak", hogy nekem is muszáj volt mosolyognom, bár nem sok okom volt rá. A délután további részét néma csendben töltöttük el, a pizzát majszolgatva. Nagyon hamar eljött az este 8 óra, úgyhogy alig volt időm bepakolni keddre. A leckét el sem kezdtem, mert a fél napot úgyis ellógtam. Csak apu meg ne tudja. Gyorsan lefürödtem, hajat mostam, fogat mostam és felkaptam a pizsim, ami egy short-ból és egy top-ból állt. Mikor kijöttem a fürdőszobából, apu hitetlenkedve nézett rám.
-Kicsim, nem fázol?
-Dehogy is! Nagyon meleg van.-apa megfogta a homlokom.
-Neked lázad van.
-Nincs lázam, ez is egy olyan fura Alice-s dolog, mint a többi.
-Ohh, akkor jó éjt!!!
-Neked is!!
Gyorsan bebújtam az ágyba, de nem tudtam elaludni. Johnra gondoltam. Legördült az arcomon az első könnycsepp, mióta ideköltöztünk. Minden pillanatot visszajátszottam a gondolataimban és rájöttem, hogy tennem kell valamit, mert nem maradhatok ilyen kapcsolatba vele!!!
  Már meg volt a tervem.
  Elaludtam.



                                                                     John kocsija: 

8. Fejezet

Lehet ilyen unalmas egy matek óra?
Nem hiszem.
Olyan szörnyű, mert egyébként érdekelt a matek, de most jobban foglalkoztatott, hogy itt ül mellettem Ő és mégis a matekra kell figyelnem.
Néha lopva ránéztem, de mindig észrevette.
Ránéztem az órára. Még van hátra tizenöt perc. Elkezdtem firkálni az addig üres füzetemet. Egészen jól rajzoltam, úgyhogy gondoltam lerajzolom az előttem ülőt. Egészen belemélyedtem, de ekkor a tanár hangját hallom, amint az én nevemet mondja.
-Alice?-nézett rám unottan
-Tessék?-kérdeztem félénken
-Tudja mi a megoldás?
-Milyen megoldás?-ennél hülyébb kérdést már fel sem tehettem volna...
-A feladat megoldást.-válaszolta és nagyon úgy nézett ki, hogy nehezére esik visszatartani a röhögését.
-Óóóóóóó-jött az újabb értelmes válaszom.
-Rossz válasz, valaki ide figyel egyáltalán az óráimra?
-Tanár úr!-szólítottam fel, mire a tanár elnézett a másik irányba.
-Őő itt vagyok!-integettem, mire az egész osztály elkezdett vihogni, Robert tanár úr pedig óhajtott idenézni.
-Ez az első óránk önnel!
-Tényl...
Csengettek. Ha jobban belegondolok gyorsan eltelt ez az óra, de normális ez a tanár?...még házit sem adott fel, pedig itt kilencedig végén vizsgák lesznek. Mindegy. Igyekeztem minél előbb kirohanni a teremből. John odaért mellém.
-Ne aggódj csak a tanárok is nehezen kezdik a sulit-mosolygott rám, és ezen nekem is muszáj volt nevetnem.
-Milyen óránk lesz?
-Tesi.
-Nem lehet!!! Ilyen nincs! Itt még van tesi? Nálunk kilencediktől már nem lett volna kötelező tesizni!-nyafogtam.
-Milyen suliba jártál ? Valami tündér iskolába?-vigyorgott, de mégis olyan fejet vágott, mint aki elszólta magát.
-Nem hiszem, bár hasonlított rá.-ezen elgondolkodtam.
-Menjünk! El fogunk késni! 
-Bár így lenne...
Átöltöztem egy cicanaciba és egy hosszú, bő, fehér felsőt vettem rá. Éppen a tükörhöz készültem, és mikor odaértem, majd' elájultam. A póló nagyon átlátszó volt, még szerencse, hogy fehér melltartót vettem fel. Kimentem a tornaterembe, közölték velem, hogy késtem és ezért csináljak 100 felülést. Nagyon jó, azt hiszem ennek a tanárnak sem kell bemutatkoznia. Ez az a tipikus szadista hajlamú őrült tesitanár. Belekezdtem, a tanár erre kiment, az osztály nagy része pedig úgy nézett rám, mintha hülye lennék. A másik felének pedig csorgott a nyála.
-Mit csinálsz? -szólt oda egy lány, akin még tesi alatt is......magassarkú (?) volt. Úristen hova kerültem? Itt mindenki megőrült?
-Csinálom a felüléseket, mert ha nem vetted volna észre, akkor majdnem az óra felét az öltözőben töltöttem, és mikor ideértem a tanár leordította a fejem. Elég szembetűnő jelenet volt, úgyhogy szerintem áramszünet lehetett  a kis agyféleségedben.-jó, ez csúnya volt, de nem bírom az ilyen lányokat. Nagy meglepetésemre a lányok tapsviharban törtek ki!! Itt tényleg mindenki bekattant. És hol a tanár?
  Abbahagytam a felüléseket, és odalopóztam John-hoz aki éppen a kispadon ült és nézte amint közeledem felé. Elpirultam. Leültem mellé, egy szót sem szóltam, de sejthette, hogy milyen kérdések voltak a fejembe, mert elkezdett beszélni.
-A tesitanár sem szereti a sulit. A tesiórák nagy részét a tesitanáriban tölti a barátnőjével.
-Aha. Álmos vagyok!-jött a számból a teljesen nem odaillő nyavalygásom.
-Tudom-mosolygott-hajtsd ide a fejed és pihenj, az óra végéig nem fog visszajönni a tanár.
Fogtam magam és gondolkodás nélkül az ölébe hajtottam a fejem.Azonnal elaludtam.
-SORAKOZÓ.-ordította Daniel "tanár úr".
-Mi a..?
-Ssss-nyugatott John és beállított maga mellé a sorba, szinte ő tartotta az egész testemet, miközben én próbáltam, nem visszaaludni . Ezt sajnos észrevette a tanár is.
-Mi az Diák, tán unalmas az órám? Mondja meg nekem őszintén, mi a véleménye rólam, ide a szemembe?
Egy idióta rálépett a lábamra és fájdalmamban felkiáltottam:
-Barom állat !!!
-Micsodaaa? Menjen azonnal az igazgatói irodába!
-DE...
-Nincs de!
-De igen, van de! -szállt be John-Nem magának mondta, hanem..
-Maga is menjen vele!-Ordította a tanár.
John elkapta a kezem és kihúzott a tesiteremből és betuszkolt a női öltözőbe, hogy öltözzek át, addig ő is átöltözik.
 Mire sikerült átvennem a ruháimat, addigra John már rég végzett, de megvárt. Megfogta a kezem és úgy húzott tovább az igazgatói irodától az ellenkező irányba.
-Hova megyünk?-kérdeztem
-Én ma már nem maradok itt több órára az biztos, legalább kipihenjük magunkat. Úgy látom te sem aludtál valami sokat.-mondta kissé szomorúan.
-Miért te sem tudtál aludni?-kérdeztem meglepődve, mert nem gondoltam volna, hogy őt is bántja ez a dolog.
-Nem éppen. Gyere hazaviszlek hozzánk, ott alszol egy picit, utána megmutatom a várost.
-És mi van ha nem akarok hozzátok átmenni? A múltkori látogatásunkból sem sült ki semmi jó! Fájt ezt mondani, mert nagyon akartam átmenni hozzá, de féltem is.
-Akkor mit akarsz? Szépen visszamész a Biológia közepére, mintha nem történt volna semmi? Mit fogsz mondani miért késtél?
-Már a biosz fele el is telt? Majd azt mondom elraboltak, végül is igaz. Mosolyogtam rá.
Ő is rám mosolygott.
-Gyere velem kérlek! -Hirtelen elkomorodott az arca és majdnem könyörgően beszélt. Megijedtem.
-Mi a baj?-aggódtam
-Csak gyere velem!! Muszáj mondanom neked valamit, nem bírom nem el mondani...