23. Fejezet

Sziasztok!
Megjött a 23. Fejezet! :) A hangulatához képest nekem jó kedvem van, úgyhogy vigyorogva adom át ezt a fejezetet. Remélem nektek is ilyen jó kedvetek lesz az elolvasása után, mert tetszik. :) Csak, hogy még ne derüljön ki Babett története, most John szemszögét olvashatjátok. Nem igazán tudom a pasik szemszögével látni a világot, ( de hát istenem, ki tudja?! :D ) úgyhogy nem garantálom, hogy nem lett egy kicsit lányos...majd meglátjuk. Jah és kiteszek két szavazást. Tessék rájuk voksolni!! :D Hát akkor íme John szemszöge, és jó olvasást nektek.
Puszi
Detty

<- Munkácsy Mihály-Siralomház ( A művelődés kedvéért.)

 "Vesztettem. Ezúttal vesztette. Rohadtul elcsesztem."
             /Szentivánéji álom: Oberon dala/

[ John szemszög ]

  Miért? Mire volt ez jó? Na jó....elég. Vegyük szépen sorban a történteket. Visszafele. Alice nemet mondott mikor megkérdeztem, hogy velem jön-e. Ez egy abszolút ...ostoba döntés volt. Oké...Miért döntött így? Azt mondta kíváncsi azokra a libákra. Hogy ismerte meg őket? Úgy, hogy idejött. Miért jött ide? Mert megijedt....azt hiszem. Mitől ijedt meg? Lexitől. Akárhogy is számolok, itt a húgom a hunyó. Csak el ne felejtsem kitekerni a nyakát. Nem. Elemezzük tovább. Miért támadta meg Lexi? Mert különleges a vére. Miért különleges a vére? Ez értelmetlen. Azt hiszem itt mégis én vagyok a hülye. Ha nem kerültem volna ilyen kapcsolatba Alice-el, akkor a húgomnak sem lett volna lehetősége rá. Alice undorodik Lexitől. Legalább is a gondolatai alapján. Ezt megértem. Azt hiszem ebben a hármasban ő döntött a legjobban. Úgy ahogy Lexi, én is megtehettem volna, hogy megtámadom. Sőt mi több meg is tettem. Undorodik tőlem. Ezért marad. Na lám meg van a megoldás. Csalódottan mentem tovább utamon.
   Pillanatokon belül kibontakoztak előttem a tenger haragos hullámai. A szél szilajon korbácsolta a sós vizet, ezzel örvényeket és hullámokat szítva, amik végül a kevés számú, ámbár hatalmas sziklákra mérték szörnyű erejüket. A távolban két sirály próbálta kimenteni fiókáját a hullámok karmai közül, de a fióka már nem élt. A két, egyébként hatalmas sirály felhagyott a próbálkozással mikor a víz végleg elnyelte csemetéjüket. Mintha csak egy helyben lebegtek volna. Búcsúztak gyermeküktől, s talán még egy könnycsepp is legördült már amúgy is nedves tollazatukon. Pár perc elteltével üresen repültek tovább. Mintha csak az életem pergett volna le előttem. A tenger a szörnyű eseményeket jelképezte. A kismadár a reményt, melyet talán újjá tudott volna támasztani a két sirály, mely az akaratot ábrázolta. Azonban miután a két madár tovább állt azonmód, mint az akaratom, a remény is lemondhatott arról, hogy majd újra remélhet. Külön tehetségem van elrontani mindent, ezzel elvesztettem Alicet.
  Elnevettem magam. Ez egy keserű nevetés volt. Annyira abszurd, hogy én így gondolkodjak. Homlok ráncolva haladtam tovább, a Green ház felé. Tartottam Michael-től, mivel én voltam az utolsó lehetőség arra, hogy a lányát visszaszerezzem. Még csak három éve változtam vámpírrá, de már akkor profi módon ébresztettem vonzalmat bárkiben, erre itt ez a lány, és még készakarva sem tudom magamhoz édesgetni. A gondolatait ismerem, de tiszteletben tartom a kérését. Ha bár ha még sokáig húzza az idegeim, akkor kénytelen leszek megszegni a megállapodásunkat.
  Megérkeztem A házhoz, és bekopogtam. Szó szerint fülemet, farkamat behúzva hallgattam, amint Michael az ajtóhoz lép, majd kitárja azt.
-Sziaszto...Szia!-Köszöntött csalódottan, mikor rájött, hogy elég egyes számban mondania. - Önző tyúk!
-Tessék?-hökkentem meg. Ezzel a kifejezéssel nem illetnek meg túl sűrűn.
-A lányom. Egy önző liba!
-Michael, mielőtt még felsorakoztatna előttem egy baromfiudvart, had mondjam el mi történt.
-Véded. Szereted. -állapította meg.
-Igen. -vallottam be neki
-Jó fiú vagy John, de a lányomért még számolunk. Mond el mi történt, de csak nagy vonalakban.
-Találkozott négy libával, beléjük szeretett. Beíratták Őt egy különleges lényekkel foglalkozó iskolába és most boldogan élnek, míg meg nem halnak.- Gúnyolódtam.
-Ohh!
-Nekem mondja?
-Őt is elvesztettem. Úgy látom az a végzetem, hogy egyedül éljem az életem.
-Szívesen meghallgatnám.-ajánlottam inkább magamnak.
-Teszek fel kávét. Maradj ott! -mondta miközben a konyhában tevékenykedett és nem sokkal később már meg is kaptam a saját adag gőzölgő kávémat. Egy ideig csak bámultam, majd beleittam. Őszintén próbáltam szörnyűnek érezni az ízét, de be kell valljam, hogy imádom. Pedig nem egészséges, habár az én szervezetemnek nem sokat árt.
-Szóval...-kezdtem bele, de végül elharaptam a mondatot.
-John.-szusszantott- Csak röviden fogom felvázolni. Nem szeretem a hosszú monológokat.
-Azt látom.
-Régen még teljes volt a családunk. Volt egy feleségem, Alice és egy....kisfiam.
-Tessék?-hökkentem meg. Alice sosem mesélt erről.
-Csodás nő volt a feleségem. Boldogok voltunk és ez beteljesülni látszott Alice, majd Tom születésével.-hagyta figyelmen kívül a kérdésem. -Aztán valami megváltozott benne. Fontosabbá váltak az öncélú érdekei, mint mi. Annyit veszekedtünk emiatt, hogy egy nap összepakolt és minden szó nélkül kilépett az ajtón. Azóta nem láttam.
-És Tom? Őt magával vitte? Alice ezt engedte?
-Alice már nem tud az öccse létezéséről. Tom meghalt. -köszörülte ki magából a szavakat.-Nagyon jó fiú volt. - bólogatott mosolyt erőltetve az arcára.
-Mi történt vele? -borzadtam el.
-Nem tudom. Alice-nek teljesen nekem pedig részlegesen tűntek el az emlékeim. Van egy olyan érzésem, hogy a feleségem nem volt ember. Talán innen adódnak Alice képességei.
  A következő pillanatban apu rontott be az ajtón levakarhatatlan vigyorával.
-Helló mindenkinek!!
-Helló!
-Mi ez a siralomház? Ma van születésem 41. évfordulója. Hoztam pizzát. Ünnepeljünk!
-Boldog születésnapot!-köszöntötte fel Michael.
-Kösz haver, de fiam! Te már fel sem köszöntöd az öreged?
-Boldog születésnapot apu!-veregettem vállon.
-Dőlj el a kanapén! Hozok neked sört. - ajánlotta Michael apunak és ő készséggel engedelmeskedett.- John, segítenél?
-Természetesen.
Elindultunk a kamra felé.
-Alice nem kérdezett Claudiáról?-kérdezte
-De kérdezett, de nem tudtam válaszolni a kérdéseire, mert nem követtem a gondolatait így nem tudok róla semmit. Van valami baj?
-A rokonai képtelenek róla gondoskodni. Magamhoz veszem.- mondta miközben a kezembe nyomott 3 sört.
-Miért?
-Mert tényleg van vele némi probléma.
-Mi lenne az?
-Látja a szüleit.
-Az miért baj?-kérdezte apa mivel közben visszaértünk a nappaliba, kezünkben 3-3 sörrel.
-Azért mert a szülei meghaltak.-válaszolta és mindhármunkban egyszerre fagyott meg a vér.

22. Fejezet

Sziasztok!!
Úgy tűnik rendszeressé váltak a késéseim, de megjött a 22. Fejezet, és ez a fontos. Nem igazán tudok mit mondani. Kaptam pár díjat, azokat majd valószínüleg kedden fogom továbbküldözgetni, de most megköszönöm mindenkinek akitől kaptam!! :) Jó olvasást! Remélem tetszeni fog!! :)
Puszi
Detty

"

Nincs olyan élethelyzet, aminek ne lenne mesebeli párja."

/Boldizsár Ildikó/

[Alice szemszög]

John elment. Én küldtem el. Miért tettem?
Ilyen, s ezekhez hasonló kérdésekkel bombáztam magam, de egyikre sem tudtam a választ. Inkább átadtam magam saját hülye döntéseim következményének.
 Egyedül ültem szobámban az ágyamon, hátamat a falnak támasztva, térdeimet felhúzva. Előre-hátra ringattam testem, mint egy harang, ami épp most ütött 12-őt. Nem értek semmit. A saját döntéseim miértjével sem vagyok tisztában. Eddig csukott szemeimet, most lassan kinyitottam, és szembetaláltam magam az indiai lánnyal. Látta, hogy látom, de nem szólt semmit. Visszacsuktam szemeimet, ezzel maximális mértékben kizárva a külvilágot. Lassan lecsúsztam a takaróm alá és párnámra helyezve a fejem, az aznapi ruhámban képes lettem volna elaludni, ha - ismétlem HA - Nita nem szólt volna bele álmaim kavalkádjának nyitóünnepébe.
-Tudom, hogy nagyon nehéz megemésztened, azt mi mostanában történt veled, de meg kell próbálnod. Végül is milyen unalmas az emberi élet...örülj, hogy Te más vagy. Most még nyilván kavarog a fejed, és sok mindent nem értesz, de holnap már többet fogsz tudni. Ahhoz viszont fel kell készülnöd a holnapra, mert kezdődik a tanítás. Jegyezd meg jól: Ebben az iskolában nincs sok szabály, de ami van, azt bármi áron be kell tartani.-szónokolt, mintha csak neki fájna ez az egész. Az összes lány közül ő az akit a leginkább kedvelek. A bájos mosoly levakarhatatlan az arcáról, még ha szomorkás is. Nem csak befogadott, de még tartja is bennem a lelket, amiért pokolian hálás vagyok neki.
-Lehet, hogy én mégis inkább az emberek életét választanám...habár végül is ember vagyok nem? Látod..ezt sem tudom. - suttogtam monoton hangon, de hallhatóan.-Várj...azt mondtad kezdődik a tanítás. Eddig nem volt?
-Meg fogod tudni, hogy mi vagy. Nekem sem mondták el csak úgy. Ezt rajtad kívül senki nem tudja.-mondta figyelmen kívül hagyva második kérdésem. Úgy tűnik ez a téma jobban tetszik neki, mint a tanév kezdete.
-Hogy érted, hogy csak én tudom? Hiszen nem tudom.-értetlenkedtem kavargó fejjel.
-Mert eddig éveken keresztül rossz helyen keresgélted a választ. Nincs olyan aki meg tudná mondani, hogy mi vagy. Annyi különböző természetfeletti lény létezik, hogy már nincsenek is nyilvántartásba. Folyamatosan újabbak, és újabbak születnek.
-Akkor mégis hol keressem a válaszokat?
-Magadban.-mondta lágyan.-most pedig pakolj össze...elég egy füzet és egy toll. Fürödj le, aludj, és holnap találkozunk. Nem kell órát beállítanod, ha akarod akkor keltelek.
  Tekintetemet a padlónak szenteltem, úgy kezdtem először ingatni a fejem, hogy nem kell keltenie, majd bólogattam, hogy jól vagyok és nyugodtan mehet. Félve néztem rá, mert nem volt kedvem elmagyarázni, hogy miért csináltam ezt a mozdulatsort. Szerencsémre megértette, és egy vállveregetés kíséretében kilibbent a szobából.

 Szinte művészien tökéletes pókerarcot erőltettem arcizmaimra miközben kifolytam az ágyból. Négykézláb tettem meg az utat a szekrényemig, ahol az egyik polcba kapaszkodva akartam felállni. A polc ugyan nem esett rám, de a ruhák sorban lepotyogtak róla. Miután kikáromkodtam magam, felálltam és a lezuhant ruhakupacba kezdtem keresgélni valami elegánsabb ruhát, ami passzol egy évnyitóhoz. Találtam egy fekete-barna-fehér színátmenetes ruhát és előkaptam cipőgyűjteményemnek egyik csinos darabját. Igen. Szenvedélyem a cipők. Bármire rá lehet venni egy szép lábbeli segítségével. A márkák nem érdekelnek, csak a látvány. Felvettem a ruhadarabokat, majd a tükörben megfelelőnek találtam a látványt, úgyhogy a fürdő felé vettem az irányt. Sminket nem raktam orcámra, teljesen felesleges. Belépve a fürdőszobába, az ajtó bezárása nélkül kezdtem volna fogat mosni. Mivel megint előbb öltöztem, mint mosakodtam, hát le kellett dobnom a ruháimat. Kinyitottam az a szekrényt, amire a tükör is fel volt erősítve. Előkotortam a fogkefémet, majd visszacsuktam. Ijedtemben ugrottam egyet és sikítani kezdtem. A mögöttem lévő székben egy alak formálódott, és tükröződött vissza a tükörből. Megfordultam, hogy teljes életnagyságban is láthassam. Kissé elpirultam. Mégiscsak egy szál fehérneműben lát. Végül is mindegy. Hajdanán a legjobb barátnőmmel együtt fürödtünk. Sosem voltam szégyellős. Szó nélkül folytattam a fogmosást, figyelmen kívül hagyva az illetőt. Miután mindennel végeztem, visszavettem a ruhám, táskámat felkapva szálltam be a kormány elé és mereven bámultam azt, míg Nita szabadjára engedte Camat, és beült az anyósülésre. Miután bekapcsolta az övét, gázt adtam, és az én sajátos pszichopata őrült módomon száguldottam az iskola felé, magamban brummogva ha valaki elém vágott.
-Lazíts!-Parancsolt rám a lány, kinek az ittlétéről meg is feledkeztem. Reggel még teljesen beszámíthatatlan vagyok. Kicsit ijedten markolászta a testét védelmező biztonsági övet, de nyugodt arckifejezést öltött magára.
-Sorry! Elég ideges vagyok. Nagyon remélem, hogy itt nem olyan lesz a csillagok állása, mint Floridában, mert kénytelen leszek bekattanni.
-Hiszel az asztrológiában? - hökkent meg
-A tarot kártyákban és az egyéb abszurd elképzelésekben nem, de egy jól összeállított horoszkóp még jól jöhet-főleg ha az ember, akarom mondani A Valami ismeretségi körében több olyan is van, aki látja a jövőt. Tettem hozzá magamban.
-Hülyeség, ha csak nem olyanról beszélünk, aki látja a jövőt. Nem érdemes ezzel foglalkozni.-szónokolt, majd gondolkodni kezdett valamin. - Az egyik tanárunk például látja a jövőt, így soha nem írunk nála dolgozatot. Mindig csak eldönti, hogy megíratja, de aztán csak beletekint a jövőbe, hogy kinek hányas lenne és nem íratja meg.
-Ez kedves tőle.
-Mondhatni...nem esett le, hogy mit mondtam az előbb??
-Hogy az egyik tanár látja a jövőt.....mit csinál?
-Leesett. - állapította meg.
-Nehezen, de megértettem. Valamiben más ez a suli, mint a többi! Miben?
-Majd meglátod. -mosolygott fölényesen - kuss és vezess! - szólt rám és mindketten nevetve kezdtük énekelni Rihanna, Shut up and drive című számát. Boldogan konstatáltam magamban, hogy nem csak nekem, de neki is átlagon.....aluli a hangja. Nevetve, kornyikálva és erősen gesztikulálva érkeztünk a suli parkolójába, ahol nem piti autók vártak ránk. Fogalmam sincs, hogy melyik milyen fajtájú, de gyönyörűek. Kiszálltunk a kocsiból és Nita elvezetett egy terem felé. Sokan ültek már bent, többek között Nita három kattant barátnője, akik egymáshoz közel állva vihogtak valamin. Őket bámulva ütköztem bele az egyik padba, amelyikbe Nita le is ültetett, majd leült mellém.
-Imádkozz, hogy ne vegyenek észre mielőtt bejönne a tanár. - Adott tanácsot, és én imádkoztam. Tök feleslegesen, mert észrevettek, de kettő lány csak integetett, a hosszú szőke hajú, viszont odajött. Hajamba túrt, úgy köszöntött.
-Sziasztok!
-Szia Zoe!! - nem tudom mitől, de eszembe jutott a neve.
-Vééééégree megjöttetek!!! Azt hittem végem....-sóhajtotta színpadiasan amin Nitával alattomban jót kacarásztunk.
-De hát időben ideértünk.
-Ez valóban helytálló állítás, de én már hamarabb a teremben tartózkodtam.-mondta nagy komolyan, amint muszáj volt tovább nevetnünk.
-És mi ebből a tanulság? - kérdeztem
-Nem tudom.-vágta rá gondolkodás nélkül a lány.
-Az, hogy ezentúl velünk jössz suliba!
-Príma! - kiáltotta vigyorogva és beült a mögöttünk lévő padba.
-Jó reggelt mindenkinek! - hasított a zsivajba egy karakteres női hang.
-Jó reggelt Mrs. Betranche! - köszönt kórusban mindenki, kivéve én. Igazából nem is érettem, hogy pontosan mi a neve...
-Nita! - suttogtam padtársamnak. - Mi a neve?
-Babett Betranche. Francia. Gondolom már eleged van a különböző nemzetiségekből.-vigyorgott
-Picit igen. Ám nagyon tetszik ez a Babett név már többször is halottam, de sosem ismertem olyat, akinek ez a neve...így fogják hívni a lányom...már ha persze lesz gyerekem, aminek igen csekély az esélye.-motyogtam igazából magamnak.
Jobban megfigyeltem a nőt. Magas, átlagos alkatú ..igazából lány, nem is nő. Hosszúkás, szőkés lilás vöröses, - én aztán be nem tudnám határolni, hogy milyen színű - haja a válláig ért. Szeme szürke volt. Telt ajkainak egyik szegletében egy anyajegy bújt meg. Ez tette őt igazán franciássá.
-Mennyi idős?
-Nem tudom...kérdezd meg. - ajánlotta nem túl bölcsen Nita.
-Szólítsatok Babett tanárnőnek. A legtöbben tudjátok, hogy ezt jobban szeretem. Van pár új arc is. Téged például nem ismerlek. - hangzott el a mondat amitől féltem. Halelúja most be kell mutatkoznom.
-Alice Green vagyok. 17 éves. Most Port Charlotteban élek. Nem rég költöztem. Jelentem: totális idegroncs vagyok, és nem értek az égvilágon semmit. Szeretettel várok minden segíteni vágyó kiscserkészt egy felvilágosító órára. - szónoklásom egy kisebb zsivaj követte némi nevetéssel fűszerezve, majd Babett csitította a kedélyeket.
-Mesélj még magadról.
-Öhm...mit?
-Nem kell visszafognod magad. Itt mindenki természetfeletti lény. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy mióta tudsz a képességedről, hogy mi az és az egyéb.
-Jah....mindig is tudtam róla. Mióta világ a világ. Tudok mindenfélét. Teleportálni, gyorsan futni és még majdnem mindent.
-Érdekes. Hát légy üdvözölve az osztályban. Én vagyok az osztályfőnökötök. Mi már a többiekkel egy táborban megismertük egymást. Jól látod, ez nem egy olyan suli, mint a többi, mert itt nincsenek olyanok akik ne bírnának valami természetfeletti erővel. Fogunk rajzot is tanulni, de leginkább a különböző lényeket vesszük majd át. Mintha csak biológián lennénk. A szirénektől kezdve a vérfarkasokon át, az unikornisig mindent át fogunk venni. - dörzsölgette a kezét izgatottan.
-Wow...ezt fel kell dolgoznom.
-Nyugodtan.
-Nyugi cica!! Segítünk! -kiáltott az egyik fiú és a haverjai hangosan röhögtek vele együtt.
-Utálom a pasikat.-  közöltem.
-Jól teszed drágám. - bólogatott az osztályfőnök.
-De hát Babett tanárnő..Mrs..férjnél van.
-Az nem jelent semmit. Amikor én még fiatal voltam, akkor még a szülők választották a lányok jövendőbelijét.
-A tanárnő még most is fiatal. Talán 27 éves lehet?
-Háhh 65 éve tanítok ebben az iskolában. Egyébként valóban 27 éves voltam mikor meghaltam......

Babettnek ilyesmi a haja színe:

Alice ruhája és cipője: