27. Fejezet

Sziasztok!!
Nem is szaporítanám itt feleslegesen a szót!! Annyi érdekességet azért megosztok veletek, hogy pont húsvét hétfőre esett a szülinapom, tehát most jelentkezem fiatalkorúan, de nem kiskorúan!! :D Boldog húsvétot mindenkinek!!:D
Puszi
Detty



Amint meghallottam Clau sikítását, rögtön kiugrottam John öléből, és szélsebesen vágtattam fel a lépcsőn. John szorosan mögöttem jött, apu pedig hátul szedte a lábát. Kivágtam a szoba ajtaját és rögtön megpillantottam Claudiát. Teste verejtékben úszott, csapzott haja pont úgy állt, mint akit most téptek meg. A szeme tömény félelmet tükrözött. Arca piros volt, még hozzá képest is, és sikításra torzult.
-Ale!-nyüszített fel és abban a pillanatban kitört belőle a sírás. Odarohantam hozzá az ágyba, szorosan magamhoz öleltem és igyekeztem megnyugtatni. Egész testében remegett, úgyhogy ez nem volt egyszerű feladat. Ide-oda dülöngélve ringattam, ami egy kicsit megnyugtatta, de közel sem annyira, amennyire kellett volna. Nyomtam pár puszit az arcára, és homlokára, utána már csak reménykedni tudtam, hogy kicsit megnyugszik. Apa és John-akik eddig az ajtóban álltak-beljebb léptek felkapcsolva a villanyt. Erre a kislány remegése alábbhagyott, de még mindig erősen szorított. Szegénykém...Hogy történhet ez meg vele? Annyira kicsi még.
-Mi történt Clau? Kicsim, hahó!-szólongattam, de fejét továbbra is a nyakamba fúrta. -Hozzatok valami hideg borogatást!-kérleltem a fiúkat. Volt bennem valami félsz, ami nem viseltem jól ezt az egész helyzetet. Szabadulni akartam a szobától, ami hirtelenjében mintha megváltozott volna. Gyűlöltem, hogy este van. Legalább világos lenne. Clau rémületét ahelyett, hogy elkergettem volna, most átragasztottam magamra. A lányt átvittem a saját szobámba, és ott ráraktam a borogatást, amit közben apu meghozott. Mindannyian a szobában ülve néztük, ahogy egyre laposabbakat pislog szegénykém, majd elaludt.
  Utána még vagy egy óránk keresztül cserélgettem a borogatását, hogy kellőképpen hideg legyen. A hatodik cserénél kicsit megnyugodott a bőre is, és visszanyerte eredeti hőmérsékletét. Félve néztem rá az órára, ami immáron negyed ötöt mutatott. Ideje lenne már lefeküdnünk.
-Maradj itt kérlek!-könyörögtem szerelmemnek.
-Persze, hogy maradok.-felelte komolyan. Engedélyeztünk még egy utolsó csókot magunknak, befeküdtünk Clau két oldalára, és elaludtunk.

Reggel...öhm Délben, mikor felkeltünk apu már nem volt otthon, Clau pedig még aludt. Kikászálódtunk az ágyból, és ha Clau nem lett volna ott egymásnak is estünk volna. Bementem a fürdőszobába, levedlettem a pizsamámat, és beálltam a forró zuhany alá. Fel sem fogtam mi történik, már John is ott állt a kabinban.
-John! Basszus! Clau!-nyökögtem. Többre sajnos nem futott tőlem a meglepetéstől. John egy szót sem szólt, csak- olyan gyengéden, mint még soha - magához húzott, és egyszerűen csak öleltük egymást, míg a víz folyt le a testünkön. Kedvesemet a tarkójánál fogva húztam magamhoz, hogy ismét csókban forrjunk össze. Kínzó lassúsággal csókoltuk egymást, míg John keze többször bejárta a csípőm és vállam közötti távot. Hihetetlenül szerencsés vagyok amiért John szeret. Melyik pasi az, amelyik nem használ ki egy olyan kínálkozó helyzetet, mint ez. És Ő mégsem tesz semmi olyat amit én külön ne kérnék.
-Jó anya lennél. -mondta hirtelen. Én nem nagyon tudtam mit felelni rá, mert nem igazán értettem mire gondol. -Claura.-felelte a gondolataimnak. Hát igen, nagyon szeretem Claudiát...de az istenért...17 éves vagyok. Rövid beszélgetésünk után csak álltunk. Teljesen elvesztettem időérzékem, fogalmam sincs, hogy mennyit állhattunk ölelkezve a zuhany alatt, de az biztos, hogy életem eddigi legmeghittebb pillanata volt. John mászott ki először, addig én élveztem tovább a víz melegét. Mikor végre felöltözött, engem is bebugyolált egy törölközőbe és bevitt a szobámba, ahol Clau még mindig békésen szunyókált. Komolyan, mintha egy kisbaba lennék, aki még törölközi sem tud egyedül. Persze nem, mint ha nem élvezném, csak nem akarom, hogy kihasználva érezze magát.
-John!-ordítottam suttogva. Ez kifejezetten egy rám jellemző tulajdonság.
-Hmmm?
-Köszönöm!-néztem rá sokatmondóan, jelezve, hogy Őt köszönöm.
-Én köszönöm.-mondta, s a jelenet kifejezetten beleillett egy brazil szappanoperába. A továbbiakban lementünk reggelit készíteni, ami bruschettából állt. Valószínűleg ennek az ételnek a mámorító illata csalta le Claudia Brown hasát. Másra nem tudok gondolni. Clau kómásan dörzsölgette a szemét, nagyokat ásított és éppen csak sikerült esés nélkül lebotorkálnia a lépcsőn. Szerintem simán kijelenthetem, hogy egyikünk sem aludta ki magát. Pedig nem ártott volna, mert most nem egy szívderítő beszélgetés fog következni. Először is szépen csendben megettük a reggelinket, elmosogattam, majd Johnnal leültünk Clauval szembe.
-Elmondod, hogy mit láttál este?-kérdeztem a kezét simogatva.
-M-m-motyogott egy nemet, miközben vadul ingatta a fejét.
-Édesem, tegyél föl egy kávét légy szíves!- fordultam Johnhoz. "És közben figyeld, hogy mit mond, hátha kettesben nyilatkozik valamit" Üzentem továbbá gondolatban és csak remélni tudtam, hogy meghallotta. John kiment, így hát kettesben maradtunk Clauval. Reménykedtem, hogy nekem többet mond, így hát megint rákérdeztem.
-Mit láttál az este, kicsim?
-Minden este látom.-felelte suttogva, kifejezéstelen arccal maga elé meredve. Ez megrémített. Egy kislánynak ne legyen, nem lehet ilyen a tekintete.
-Mit látsz minden este?-kérdeztem ismét türelmesen. Mindenki tudhatta, hogy a türelem nem igazán az erősségem, de a gyerekekkel más a helyzet. Velük végtelenül türelmes tudok lenni ha akarok. És akarok.
-A szüleimet.-felelte.
-Mit...Hogy jutnak be?
-Nem tudom...egyszer csak ott lesznek.
-Mit csinálnak?
-Először csak álltak és néztek, de ijesztő volt. Nem önmaguk voltak...csak önmaguk mása.-motyogta. Annyira kicsi és mégis úgy beszél, mint egy felnőtt. Min mehetett keresztül...
-Utána...-nógattam tovább.
-Már beszéltek is. El akartak vinni. Mikor mondtam, hogy nem megyek, megharaptak.
-Mit csináltak?-emelkedett jó pár oktávval feljebb a hangom.
-Megharaptak, de nem tudom miért.
-Meg van még a seb?
-Nem. Abban a pillanatban beforrt, amint anya elvált a kezemtől.
-Mi....ma...tegnap...tegnap harapott meg?
-Ühüm.
  Ezt nem hiszem el. Itt vagyunk hárman a házban, a háromból kettőnk szervezete fel van szerelve extrákkal, és mégis belopództak azok a ...uhm.
-Ale..suliba kell mennem.
-Mi??? Nem tudtam, már 1 óra is elmúlt...
-Igen, de délutániba járok.
  A következő órákban elvittem Claut a suliba, és egyszerűen nem tudtam másra gondolni, mint a félbeszakított beszélgetésünkre. Próbáltam elemezgetni a helyzetet, de nem volt egyszerű. Nem vagyok az a fajta aki megkérdőjelezi egy gyermek szavát, főleg nem azok után, amilyen természetfeletti dolgok velem történtek...mégsem tudtam mit gondoljak. Elég hihetetlen a történet...ráadásul bizonyíték sincs. Clau azt mondja eltűnt a seb, tehát ezt sem lehet bizonyítéknak nevezni. Mindazonáltal valóban különös, hogy a testek csak úgy eltűntek. Megkérdeztem Johnt, hogy szerinte mi tévők legyünk, de csak annyit mondott, hogy Clau őszintén beszél és a valódi gondolatait mondja ki. Ami nem jelent semmit. Végül is lehet, hogy sokkot kapott és hallucinál, vagy ilyesmi.
  Csengettek.
  John ajtót nyitott, és az a négy pasi lépett be rajta, akik végignézték a bunyónkat. Mind a négyükkel kezet fogtam, és sikerült megállapítanom, hogy itt mindenkinek forró a bőre. Az egyikőjük ez meg is jegyezte.
-Csak nem vágyat ébresztette benned a vérem hőmérséklete?-kacsintott.
-Mi? Az, hogy forróvérű vagy?-húztam fel az egyik szemöldököm.-Várjunk csak! John, kikre mondják, hogy  forróvérű?
-A szenvedélyes, hirtelen hangulatú és cselekedetű emberekre.-felelte.
-Oh haver, akkor te simán csak meleg vagy.-osztottam ki a tőlem telhető legjobb módon, amin a többiek jót nevettek.
  Az ezután következő órákban John elmesélte a haverjainak Clau történetét, így most már ők is ráálltak a dologra, aztán elhajtottuk őket. Végre élhettünk volna a pillanattal, hogy kettesben vagyunk, erre autómotor hangja ütötte meg fülünket, így kénytelenek voltunk ismét elválni egymástól. Ajtót nyitva három alakot pillantottam meg. Az első alak alacsony volt, husis és bozontos hajú. Egyértelműn Claudia. A második magas és vékony. Tehát apa. A harmadik.........

Díjak

Sziasztok!!
Nagyon szépen köszönöm a díjakat Krisztinek, Adele-nek és Szaszának! Ha valakit kihagytam, akkor az nyugodtan írjon panaszlevelet és én kárpótlásul kihúzóval fogom kiemelni a nevét a köszönetnyilvánítós résznél! :)

Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Tehát a logók:

Akkor a hét dolog magamról:

• Nos, kiismerhetetlen vagyok, ezt bárki tanúsítja.
• Rosszul vagyok a közhelyektől és nagy a szám.
• Több bennem az energia és a feszültség, mint amit ki tudok engedni magamból.
• Kóros szabadságvágyban szenvedem.
• Télen rendszeresen vannak olyan álmaim, hogy trópusi helyeken élek.
• Idegbeteg módon tudok sikítozni ha nem ég minimum egy lámpa a házban esténként...:D
• Tegnap, azaz április 25-én átéltem a pillanatot: Nem vagyok többé kiskorú....

Igazából akiknek küldeném, azok mind megkapták, így hát bocsi, de még egyszer megkapják tőlem...:D

Tehát küldeném:

• Krisztinek, a Twilight - A Történet Folytatódik című remekművéhez és az azon beül lévő mesterművekhez!
• Adele-nek, a Ha a kőszív újra feldobban című eredeti és különleges történetéhez!
• Zoey-nak, a Bubble Dreams című történetéhez, aminek már nagyon várom a folytatását!
• Nyinykének, a Just Emmet's Lover című istenkirály irományához!
• Bee-nek a Harc a végzet ellen című szuper sztorijához!
• Szaszának a Csábító alkonyat című remekművéhez!
• Kittnek, a Wizard and Werewolf, és a You belong to me című nagyon szuper irományaihoz, és emellett még gratulálok Neki, mert felvették abba a suliba amelyikbe szeretne menni!! :D

Puszillak Benneteket
Detty
P.S.: Happy Easter!!!!!!!!!! <3

26. Fejezet

Sziasztok!!

Díjat kaphatnék a folyamatos késéseim miatt, ezt tudom, és bocsánat, de meghoztam. Sőt, ha minden jól megy, akkor még este is hozok egy fejezetet!! :D Persze csak ha nem csukódnak le szemeim idő előtt. Nem lett valami nagy szám a fejezet....de azért remélem pár komit megérdemel..:)

A fejezetet ezúttal Szaszának ajánlanám, mert a "Clau és a szülei" témánál, jobban félre sem gondolhatta volna a terveimet, ezért remélem nagy meglepetéssel szolgál majd neki a fejezet.:D

Tehát ajánlom Szaszának, és Jó olvasást Mindenkinek!! :)

Ölel Benneteket:

Detty

"Vágyom, úgy vágyom két karodban hamvadni el angyalom, Gábriel,
Az álom szárnyat bont bennem és égig emel,
A hajnal ne jöjjön el.
Csókolj még, kérlek. Csókod eléget!
Tüzében új életre kel testem és lelkem."
             / Rúzsa Magdi: Gabriel/



  Most, hogy végre "hivatalosan" is együtt voltunk, sokkal gondtalanabb volt a légkör. Azt a kijelentésemet viszont, hogy nem térek vissza Port Charlotte-ba, kissé elhamarkodtam. Hiányzott az a hely, és ezért senki sem ítélhet el. Ott más minden, ott tudom, hogy ki vagyok. Érezni lehet a levegőben azt a varázslatot ami velem is történik.
  A hátamon feküdtem, míg John a hajamat babrálta, és néha egy -egy csókot nyomott az arcomra. Jóval régebben le kellett volna már feküdnöm, de jobban izgultam még annál. Otthon éreztem magam. Sokkal inkább tudatában voltam az otthon fogalmának, mint eddig életemben bármikor. Egy régi emlék tört tudatomba: Kicsi voltam még. Csak ültem a szobámban és valakinek a haját babráltam, pont úgy, mint ahogy most John teszi ezt velem. A lány-mert úgy rémlik lány lehetett-nevetett az egész helyzeten. Furcsa érzés volt. Ki lehetett a lány? Az emlékből látszólag közeli volt a kapcsolatunk, de nem emlékszem. Johnra tekintettem, aki csak haloványan mosolygott.
-Nem jössz velem Port Charlotte-ba?-bukott ki belőlem hirtelen az értelmetlen kérdés.
 Már azt hittem nem válaszol a kérdésemre. Pont mikor már ejtettem az ügyet, töprengő fejjel meredt maga elé és úgy válaszolt.
-Édesem...nem hiszem, hogy ez megoldható. -mondta és nekem hatalmas vigyor terült el a képemen. Láthatólag nem ezt a reakciót várta, és nem akartam, hogy félreértse viselkedésem, ezért gyorsan magyarázkodni kezdtem.
-Édesemnek szólítottál.-szóltam látszólag levakarhatatlan vigyorral a képemen, mire ő egyre közelebb és közelebb hajolt, míg ajkunk eggyé nem olvadt. Mikor elszakadtunk egymástól, már folytatta is a mondanivalóját.
-Nem hagyhatom el Floridát, itt születtem.
-Ohh.-most rajtam volt a sor. Meghökkentem. Nem is kicsit.-Szóval ragaszkodsz a törzsgyökerekhez. Megértem.
  Johnból keserű nevetés tört ki.
-Alice-nyökögte, de ezúttal egy valódi nevetés tört fel a torkából. Annyira nevetett, hogy én is becsatlakoztam, és együtt fetrengtünk az ágyon. Alig kaptam levegőt, a hasam fájt, könnyem kiszökött és a lepedőt markolásztam. A nevetés a bal oldalamra kényszerített. Hangos sikítás közepette kerültem volna a leszállópályámra, ha John el nem kap.
-Gyorsan tanulsz, már el tudsz kapni.-ugrattam könnyeimet törölve-..De min is nevetünk?
-Rajtad.-bökött rám. Na kössz.
-Szóval végig magamon röhögtem. Jellemző.
-Nem azért nem megyek veled, mert ragaszkodom Floridához, hanem mert meg vagyok kötve. Hiába lettem félig vámpír, ha egyszer a farkas énemre jellemző törvények, még mindig egy nagy és széles póznához kötnek, a nyakamnál fogva.
  Az említett testrészre apró csókot nyomtam, majd elkezdtem gondolkozni.
-Egészen pontosan....-taperoltam a sötétben.
-Nem hagyhatom el Floridát 21 éves koromig.
-Húsz éves vagy és már amúgy is voltál Port Charlotte-ban.-értetlenkedtem.
-De nem éltem.-felelte titokzatosan, és inkább felhozott egy sokkal kellemesebb "témát".
  Gyengéd csókban forrtunk össze. Szorosan átölelt, majd ajka átvándorolt a nyakamra, és bőröm is randevúzott a nyelvével. Megremegtem érintésére, és ismét rám tört az az érzés, ami rendszerint rám tör ha vele vagyok. Szívem hevesen vert, hirtelen szűk lett a hely a mellkasomban, kitörni készülő szívem miatt. Hasam alja kellemesen, ugyanakkor türelmetlenül bizsergett, tudatva velem, hogy nem csak a szívem és lelkem, de testem is szörnyen vágyott John-ra.
  Nyelve és ajka felváltva édesgette bőrömet. Néha még a fogait is bevetette egy-egy őrjítő harapás erejéig. Ismét a lepedőt markolásztam, de nem a nevetéstől. Igyekeztem normálisan lélegezni, de ezzel fel is hagytam abban a pillanatban, mikor John áttért nyakamról a hasamra, és a csípőmtől kezdve egyre feljebb haladva borított be csókokkal, miközben a felsőmet szépen lassan lehámozgatta rólam. Lélegzetem úgy nem volt szabályos, ahogy az meg van írva. John véglegesen kibújtatott a felsőmből. Mivel nem mondhatnám, hogy volt rajtam melltartó, a helyzet elég ... sorsdöntő volt számomra. Fülig pirultam, de az én farkasom tett róla, hogy még a nevemet is elfelejtsem. A nememet is csak abból sejtettem, hogy Johnon láttam, hogy....fiú. Nem is kicsit. (:D) A szeme tele volt vággyal. Ez beindította a fantáziámat, és végre leesett, hogy milyen élvezetes dolog sülhet ki ebből. Szörnyen vágytam rá. Arcán aljas vigyor terült szét. Levette a pólóját, majd lassan...iszonyatosan lassan a hasamtól kezdve ugyan azt az utat járta be, mint az előbb, de most nem állt meg a bordáimnál. Tovább haladt a melleim felé, amitől én teljesen kikelve viszonylag visszafogott mivoltomból, odarántottam magamhoz és érzéki csókba kezdtünk és...
-Helló, remélem zavarok!-kiáltott Lexi kivágva az ajtót. Szemei dühös tűzben égtek, ajkait viszont kárörvendő vigyor borította el. Szégyenemben a takaró alá bújtam.
    Miért? Miért? Miért? Miért? Miért?
-Csak értesítelek benneteket, hogy Michael most érkezett meg. Felhívtam, hogy a lánya hazajött.-beszélt, mint aki most hajtott végre valami világmegváltó jóságot.-Azt mondta hazavisz. Úgy hallom most jön fel.-mutatott a lépcső felé nagy kerek szemekkel.
-Basszus!-motyogtam a pólómat keresve. Fejemet kidugtam a takaró alól, észre se vettem mi történik, John már rám is húzta a ruhadarabot.
-Itt vagyunk!-kiabálta le Lexi elégedetten, az ajtófélfának dőlve. Az utolsó pillanatban sikerült kikászálódnom az ágyból, és igyekeztem úgy tenni, mintha már egy ideje járkálnék a szobában. Apa belépett a hálószoba ajtaján.
-Alice!-terült szét egy boldog mosoly az arcán. John még mindig az ágyon ült holtra vált képpel, bár apa örömére kissé felengedett. Még mindig meztelen volt a felsőteste. Integettem neki, hogy vegye fel a felsőjét, de teljesen lehibernálódott. Apu odarohant hozzám és átölet. Szörnyű bűntudat tört rám. Az előbb még Johnnal...nem tudom minek lehet azt minősíteni...Most meg apuval ölelkezem. Hogy nem sülne le a bőr a képemről.-Miért nem hozzám jöttél? Pasizol mi? -kacsintgatott.
-Apa, ha azt tudnád...-motyogtam miközben Lexire egy gyűlölködő pillantást vetettem.
-Hazaköltözöl?-reménykedett a szentem.
-Öööö-jött a roppant szellemes válaszom.
-Gyere, mesélek neked!-mosolygott rám kacsintva, és annyi atyai szeretett csengett hangjában, hogy majdnem elsírtam magam amiért képes voltam elhagyni. Amikor még kicsi voltam, naphosszakat képes volt nekem mesélni. Nem feltétlenül királyfikról és hercegnőkről, hanem a saját életéről. Egy idő után ez megszűnt. Csak emlék maradt. Úgy tűnik ez az emlékek éjszakája. Apu beleborzolt a hajamba, és elindultunk le a lépcsőn.
-John ez nem jött össze. Vedd föl a felsőd!-szólt Lexi még egy utolsó próbálkozás keretében. Felkészültem, hogy Apa kinyír, de nem történt semmi ilyesmi. Helyette alaposabban végigmért. Szinte láttam magam kívülről. Hajam kócos, arcom kipirult. Johnon nincs felső és elég mozdulatlan ahhoz, hogy az gyanúsnak hasson. Meglepetésemre apa arcán megjelent egy számomra ismeretlen mosoly.
-Kicsim, legalább a felsődet vetted volna fel normálisan.-szólt apa. És valóban. A felsőmet kifordítva adta rám John. Nem tehettem róla, elnevettem magam. A helyzet kezdett annyira kínossá válni, hogy ezt csak viccel lehetett megoldani.
-Pedig John adta rám.-beszéltem miközben apa arcát fürkésztem. Nem láttam rajta rosszallást. Rávigyorogtam Lexire, majd apa után indultam, aki közben lement a lépcsőn. Nevetését köhögésnek álcázta, ami valami furcsa okból kifolyólag nagyon hasonlított egy "itt volt az ideje" mondatra.
-John, te is jöhetsz.-kiáltotta a földszintről.
-Kössz, Lexi nélküled ez nem jöhetett volna össze!-nyújtottam a kezem vigyorogva a lánynak, akit láthatóan bosszantott, hogy nem jött össze a terve. Nem igazán lepte meg a "veszekedés" kimenetele. Inkább csalódott fejet vágott.
  Apu kocsijába beszállva hazamentünk. Hazaérve mindhármunknak töltöttem némi sangriát. John néha vetett egy egy mindent tudó pillantást apura, aki viszonozta a nézést. Letelepedtünk a kanapékra. Az óra már hajnali hármat mutatott. Apa szemben ült velünk. Én John mellé ültem és a fejemet a mellkasára hajtottam. Figyeltem apu reakcióját: mosolygott.
-Áldásom rátok, csak ne tudjam meg mit csináltatok mikor megérkeztem.
-Apa, nem történt semmi.-nyugtatgattam.
-Én is voltam 17.
-Tényleg nem...AZ nem!
-Oké,oké!
-Ti cinkostársak vagytok!-tört rám az érzés.-Ha ez mással csinálnám, azt nem néznéd így.
-Mással mi?-kérdezte gyengéden belém csípve John.
-Jól ismerem Johnt és rábízlak. De inkább Clauról szeretnék beszélni veled.-tért vissza komoly énjéhez apu.
-Mi van vele? Jól van? Tud a szülei haláláról? Hol van?-élénkültem fel, mintha nem is hajnali három lenne.
-Hallgatag. Nincs jól. Tud a szülei haláláról. Itt van.
-Itt?
-Az emeleten alszik.
-Már alszik egyedül?-csodálkoztam.-Megnézhetem.
-Most inkább hagyd. Öööö Ale ...látja a szüleit.-fogalmazott elég furán apu, amit ő is észrevett, mert egy pillanatra elmosolyodott.
-Ahaaa... ezt most nem értem. Képeken vagy mi??
-Nem. Azt állítja, hogy esténként meglátogatják őt a szülei. Eddig én nem láttam őket.
-MIIIII???? A szülei meghaltak! Úristen....nem fél?
-Retteg. Nyugtatókkal alszik. Az a legijesztőbb...köhöm az a legijesztőbb, hogy a testek eltűntek. A kórházból...egyszerűen eltűntek. -dadogta apa.
  Elképedésemben belevájtam körmeimet John izmos hasába. Nem úgy nézett ki, mint akinek nagyon fájt, de azért lefejtette görcsben álló kezemet magáról.
-Mit csinálnak vele a ....a....szülei?
-Nem mondja e......-apa nem tudta befejezni a mondatot, mert az emeletről hangos sikítás tört utat magának a lépcsőn át a nappaliba, felborzolva minden idegszálat...