21. Fejezet ( tényleg fent van )

Sziasztok!

Megérkezett a 21. Fejezet. Tudom, hogy késett, de hosszú lett. Mivel tulajdonképpen semmi köze sincs a valósághoz, mielőtt elolvassátok, egy perces csenddel álljatok át valami teljesen más dimenzióra. Kivéve persze, ha amúgy is kattant zsenik vagytok, mint én, akkor ez elhanyagolható. Hehe csak viccelek. Csak a kattant jelző illet meg engem :D Na mindegy. Remélem tetszeni fog. 

 A fejezetet Krisztinek ajánlom, mert ő ihletett meg. Pontosabban az egyik kommentje. :)

Jó olvasást mindenkinek, és örüljetek, mert így legalább egymás után kaptok két fejezetet. :) 

A karácsonyi ajándékról annyit, hogy mint azt észre vehettétek, nem karácsonykor kapjátok meg. :P Folyamatban van annak is az írása, de nem nagyon van időm. Ennek azonban örüljetek, mert így legalább több fejezetet kell megírnom Lexi szemszögéből, mivel ugye jönnek a frissek....:D

Na puszi mindenkinek!

Detty ( újra ipszilonnal ) :D

Íme a fejezet:

Tudod, én nem értek a szóból,
Tudod, én fejjel megyek a falnak,
Én akkor is ugrom, hogyha az előttem ugrók
Egymás után halnak.
/the grenma/

  A villany lekapcsolásával elsötétült minden, és John....
Elaludtam. Mi tagadás igen jó kis alvókám van.

  Reggel, a szinte idegesítően tündöklő, ablakon át a szobámat beragyogó nap fényére ébredtem. Utálom ezt. Úgy aludtam volna még. Persze soha nincs annyi eszem, hogy még elalvás előtt behúzzam a függönyt, ezért mindig reggel szívok. Minden áldott napot ezzel a csodálatos, ám de roppant bosszantó jelenséggel kezdek, ami még csukott szemmel is igen intenzíven érzékelhető. Még nem volt lélekjelenlétem kinyitni a szemem, még nem. Élveztem a puha, és meleg ágyban való reggeli fetrengést, ami életem egy elhanyagolhatatlan része. Hiszen ha már egyszer felkeltett a nap-ezzel a totális idegroham szélére sodorva engem-akkor legalább töltsön fel némi energiával. Csendben feküdtem nem gondolva semmire. Se múltra, se jelenre, se jövőre. Talán így eshetett meg, hogy mikor rászántam magam arra a sorsdöntő lépésre, miszerint kinyitom a szemem, érdekes felfedezésre leltem. Reggeli elhomályosult látásomon keresztül csak derengett, mit szemem az agyam elé tárt: Az ágy szélén fekszem. Ez nagyon nem jellemző rám. Úgy döntöttem, hogy végtére is lényegtelen, inkább behúzom a függönyt és alszom még egy picit, tényleg csak kicsit.
  Hunyorogva törtem magamnak utat az ágyon, s mivel az ablak a másik oldalon volt, kénytelen voltam átmászni mindenen. Elém került egy nagy takarókupac, de nem különösebben foglalkoztam vele. Célom a saját testem nyugalmi állapotba helyezése. Ingadozva álltam fel, és közben próbáltam nem leesni az ágyról. A tervem a kupac átugrása volt, de nem számoltam azzal, hogy még a szervezetemnek is reggel van. Elhibázva az ugrást átestem a takarókon, magammal rántva azokat is. Mit ne mondjak fájdalmas volt a földre térés, de még különösebb volt mikor a takarókupac életre kelt a hátamon. Értetlenül fordultam a hátamra és megdöbbenve tapasztaltam, hogy kiment a fejemből John ittléte. Hogy lehetek ekkora barom?? Hogy felejthetek el ilyen dolgokat? Nem vagyok normális. Ez most már biztos.
 Az említett két másodpercen belül lekászálódott hasamról és felállt. Azonnal a segítségemre sietett és derekamat átfogva, a fenekem alá nyúlva szedett fel ismét a földről. Álmosan, aggódva, de kissé dorgálva szólt rám.
-Alice vigyázhatnál jobban is magadra. Nem leszek mindig melletted. Nem fáj semmid? - magyarázott, de én valahogy jobban el voltam foglalva azzal, hogy milyen jól néz ki még ébredés után is, nem is beszélve arról, hogy hát fiúból van és a nadrágja érdekes szögben állt....
-Jó reggelt.- erőltettem ki végül magamból a szavakat.- Már megbocsáss, de eddig is ilyen voltam, és megúsztam mindenféle csonttörés nélkül. Egyébként kettőből kétszer nem sikerült elkapnod.-mosolyogtam rá bájosan, mire édes ajkain remegés futott át az elfojtott mosolytól.
-Kezdem látni már, hogy ide nem lesz elég farkasképességem. Biztos nem fáj semmid?
-Nem, doktor út tökéletesen jól vagyok, főleg mikor ilyen lélegzetelállítóan mosolyog. - te és a nagy szád. Ezt megcsináltad Alice- olyan mintha az agyamba megszülető gondolatok reflexből kinyitnák a számat, és automatikus szómenésre kényszerítenének.- folytattam tovább az agyalást immáron hangosan.
-Örülök, hogy ezt a titulust is megkaptam kegyedtől, de be kell valljam még nekem sem volt soha ilyen fantasztikus páciensem.
 És igen, megint elérte, hogy fülig vörösödtem.
-Akkor ezentúl vámpír is leszel?-tértem át egy más témára
-Azt hiszem szükség lesz rá.
-Kezd összeállni a kép. Mikor farkas vagy, forró a bőröd és a szemed rozsdabarna, amikor pedig vámpír vagy, akkor hideg a bőröd...mondjuk annyira nem...és a szemed teljes fekete. Viszont farkasnak kicsit lassabb vagy, mint vámpírnak. - gúnyolódtam játékosan, mire egy vigyort kaptam. Nem lehet felbosszantani...
-Pontosan. Együnk valamit, aztán térjünk rá a témánkra.
-Oké, együnk valamit, de Cama marad. - viccelődtem.
-Nem eszem fajtám bélit. Amúgy is ha már itt tartunk, akkor inkább belőled kérnék reggelire.-mondta olyan komolysággal, s csak egy halvány mosollyal a száján, hogy már majdnem elhittem. Ha ezt szeretné...Hajamat elsöpörtem az egyik oldalamról, így láthatóvá téve nyakam, vállam és karom vonalát.
  Meglepett mikor John elsötétült szemekkel elindult felém. Nem volt időm menekülni. A falhoz szorított, de nem nagy erővel. Kifejezetten gyengéden. Lehajolt hozzám és ajka vészesen közelített a nyakamhoz. Ekkor nagy erőt véve magamon, "ha harc, hát legyen harc" alapon kibújtam karjai közül. Az ablak felé vettem az irányt és egy jól irányzott mozdulattal kiugrottam rajta. Komolyan mondom, ez a specialitásom.
  John nem habozott. Nem sokkal később ő is követett az ablakon át, csak hogy én már messze jártam. Próbáltam nagyon halkan lépkedni, hogy ne szúrjon ki azonnal, de az illatom úgyis vonzotta. A part homokos ugyan, de van egy sziklás része is, ami menedékül szolgált a számomra. Mint az oviban. Bújócskázom a fiúval, akibe fülig szerelmes vagyok, és közben azért könyörgök, hogy minél hamarabb találjon meg, hogy megadhassam neki jutalmát.
  John észre vett, és egy vigyorral a száján, rohanni kezdett felém. Nem volt más választásom, beugrottam a vízbe. A hőmérséklete lesokkolta egész testem, de jól vettem az akadályt. El kezdtem beljebb úszni, de valami megragadta a lábam, s visszarántva az egyik sziklának nyomott.
-Megvagy.-jelentette ki boldogan az én csurom vizes Johnom. Végigmértem testét és szemem akaratlanul is megállapodott mellkasán, amire rá volt tapadva a pólója, és a víz ráadásul még átlátszóvá is tette a felsőt. Jó ideje méregethettem testét, mikor észrevettem, hogy nem csak én viselkedek így. John engem nézett ugyan úgy, mint én Őt. Azt nem nagyon értettem, hogy miért teszi. Ezen eltöprengtem, de úgy döntöttem ha végignézek magamon, akkor megtudom. Lepillantottam és leesett...Reggel van és én még mindig az egy szál topból álló, pizsama gyanánt használt göncöt viseltem. Semmi melltartó vagy ilyesmi...és hát a hideg víz megtette hatását az imént említett testrészemre. Szégyenkeze fordultam el, és belekapaszkodtam az egyik sziklába. Megpróbáltam felmászni rajta, de nagyon csúszott. Egyik pillanatról a másikra John termett előttem és könnyűszerrel kiszedett a vízből. Most már egész testére rálátásom nyílt, és biztos voltam benne, hogy egy pasi fantáziálgatásait is verném ebben a pillanatban. John is nézett még mindig, így inkább összekulcsoltam karom a mellem előtt.
-Öltözzünk fel. - dideregtem. Az ilyen kalandokhoz nem vagyok hozzászokva.
-Ki...tűnő ötlet. - szólt akadozva John. Szótlanul mentünk a ház felé, kínosan ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se nézzünk egymásra. Hazaérve felkaptam egy egyszerű, kissé szakadt rövidnadrágot, egy sima felsőt. A változatosság kedvéért egy sima talpú cipőt vettem fel. Sima, de gyönyörű. Narancsos árnyalatú, és kövek ékesítik. John addig a szobámban öltözködött. Fogalmam sincs, hogy honnan szerzett ruhát. Mikor szólt, hogy kész van, kiléptem az ajtón és egyenesen a konyhába mentem. Olyan éhes voltam, mint a farkas...vagyis mint John. Hihi, de vicces vagyok. Na jó valószínüleg ezen is csak én nevetek. Valószínűleg ő is észrevette, hogy nem vagyok már az emeleten, mert utánam jött.
-Lehet egy indiszkrét kérdésem? -kérdeztem háttal neki. Mivel nem válaszolt, folytattam. - Mégis mit eszel? -fordultam szembe vele.
-Perpillanat az emberi étel is befogadható számomra. - mosolygott rám. Teljesen végignéztem rajta. Az ajtófélfának dőlt, karjait keresztbe fonta és úgy figyelt engem. Amúgy sem jók a térdeim, és ezen John sem segít túl sokat.
-Van itthon vér is...úgy értem az enyémen kívül. - makogtam végül össze egy mondatot.

[John szemszöge]


 Alice mérhetetlenül jól nézett ki. Semmi kihívó ruha nem volt rajta, de a rövidnadrágja megmutatta formás lábait, ami csak tovább fokozta az előbbi vizes jelenetünk utáni ingatag állapotom. Legalább felvetette a reggelinek az ötletét, ami talán lefoglalja a gondolataim. Természetesen a vér a kedvencem, de perpillanat bármit megettem volna. És ezt meg is osztottam Alice-al.
-Van itthon vér is...úgy értem az enyémen kívül is...vagyis az enyém...de már nincs a bőröm alatt. - válaszolt és teljesen ledöbbentem.
-Micsoda?
-Öhm hát igazából ki akartam vizsgáltatni a vérem, hogy megtudjam van-e benne valami amitől ilyen gyorsan termelődik. De ha gondolod odaadom. Így utólag már nem hangzik túl jó ötletnek...ha kiderülne a dokik számára, hogy nem vagyok ember...vagyis csak ...háát igazából...nem tudom. - Beszélt szaggatottan, és közben fülig pirult.
-Ale figyelj, a vámpíroknak...köhöm a magamfajta vámpíroknak nem a sima vér a fontos, hanem az ahogyan megszerezzük.-magyaráztam és figyeltem amint fokozatosan kikerekedett a szeme. Olyan ilyenkor, mint egy kislány. Utálom, hogy nem lehet az enyém.
-Hogy érted ezt?
-Érzelmek nélkül semmit nem ér a vér...legalábbis évekkel az átváltozás után. Fontos a testi érintkezés. Ezalatt nem feltétlenül azt értem. És mivel igen büszke teremtmények vagyunk, nem érintkezünk olyannak aki nem fontos igazán. - Hadartam el, de úristen, ez mekkora öngól. Konkrétan bevallottam neki az érzéseim.
  Alice nevetésben tört ki.
-Köszönöm, igazán kedves vagy.-Szerintem ez nem olyan vicces. Én sem nevettem ki őt.
-Emlékezz vissza, hogy milyen emlékeket mutattam arról a bizonyos Lexis esetről.-nevetett tovább. Ne sértődj meg.
-A húgom az más. Neki fontosabb a saját erejének fitogtatása, mint a büszkesége.
-Értem. Szóval azt mondtad, hogy az érzelmek fontosak...az én véremet már vetted párszor.-somolygott rám, és közben egyre közelebb, s közelebb jött hozzám végül az ölembe ült. Azt hiszem lemondhatok a csábító szerepéről. Neki sokkal nagyobb a tehetsége. Küzdöttem az ellen, hogy megérintsem, de nem bírtam magammal. Csábosan mosolygott rám. Pontosan tudta, hogy mit érzek iránta. Egymás arcát fürkésztük, és nem tehetek róla, de kezemet a tarkójára tettem és közelebb húztam magamhoz. Ajkunk csak pár centire volt a másikétól. Éreztem leheletét a számon, mikor kicsapódott az ajtó és négy ficánkoló lány rontott be rajta.
-Ohh bocsi.-vihogtak egyszerre. Közelebb jöttek és Alicet kiráncigálták az ölemből.
-Héj! -nyafogtunk egyszerre.
-Bocsi, de ez elhanyagolhatatlan
-Szerintem nem. - nyafogott az én javamra Alice.
-Szerintem is itt marad. - kontráztam rá.
-Nem.-mondta határozottan az egyik lány, akitől megfagyott a levegő, de semmiképp sem jó értelemben.-Most velünk jössz. Tegnap is végig vele voltál. Ma viszont beavatunk.
-Nem megyek sehova! Amúgy is már tudom, hogy nem vagytok emberek.-fölényeskedett Alice, de ha csak sejtené, hogy mit akarnak igazából ezek a szipirtyók.
-Menjetek szépen el!-álltam Alice és a lányok közé.
-Ugyan már Sparks. Mindent tudunk rólad, úgyhogy ne próbálj meg minket akadályozni. Gyere Alice.
-John is jöhet?-kérdezte megadva magát Alice. A kontyolt hajú olyan képeket vetített elém, amiket élőben nem szívesen láttam volna. Hacsak nem Ale-ről van szó...Verd ki a fejedből John. Parancsoltam magamra.
-Menjetek csak. Nem lesz semmi baj. Itt várlak. - morogtam végül és mindenki elképedve meredt rám. Mindenre számítottak csak erre nem. -Gyerünk! Mielőtt még meggondolnám magam. - Komolyan...mint valami apuka, akinek először megy randevúzni a lánya.
  Mire felocsúdtam sehol sem láttam őket. Ennyit a páratlan figyelmemről.
  Jobb ha addig én is elmegyek. Át kell gondolnom a dolgokat. Majd este visszajövök.
  Kiléptem a ház ajtaján, majd gondosan bezártam azt. Bevetettem magam a fák sűrűjébe, és az erdő talaját már a farkasmancsaimmal érintettem. Azóta nem változtam át, mióta megismerte Alicet, és most régi ismerősként köszöntöttem ezt az alakot.
Céltalanul bolyongtam az erdőben, és figyelmemmel leginkább a nap vándorlását tüntettem ki, mikor megfogalmazódott benne egy kérdés, ami tudat alatt már rég piszkálta a csőröm...akarom mondani állkapcsom: Alice engedte volna, hogy megcsókoljam? Tudom, hogy máskor már volt rá példa, de az más volt. Akkor "csak" a vad énem tombolt, benne és minden áron birtokolni akartam őt, minden téren....Most...Most viszont be kell lássam....Beleszerettem, és nem tehetek ellene semmit. Hiába tudom, hogy mik a következményei. A viselkedésemmel becsapom mindkettőnket, de ez az álomkép minden szempontból szebb a valóságnál. Ráadásul Alice nem is sejti, hogy mi folyik körülötte.



[ Újra Alice szemszöge. Ez onnan kezdődik, ahonnan az előző Alice szemszöget abbahagytam.)


-Hagyjatok már! Meddig megyünk  még?
-Itt is vagyunk! - vigyorogták egyszerre és én kezdtem félni tőlük. Egy kis öbölhöz hoztak, amit fák vettek körül.- Bemutatjuk a képességeinket, mert holnap már tanítás, szóval jobb ha nagyjából tisztában vagy a helyzettel.
-Hajrá...-baromira nem érdekelt ez az egész, de had örüljenek.
-Kezdem én. -vált ki közülük a csupa meleg színt hordó lány. Ő biztos valami természetanya lesz. Vagy nagy tehetséggel ültet fákat...vagy trágyáz....na mindegy.
-Figyelj!-förmedt rám, mivel én érdekesebbnek találtam a fa törzsén mászó apró pici bogárkát.
-Figye...a...u...azta!-kiáltottam fel.- Ezt, hogyan csináltad?
Előbb még teljes barnában állt, most pedig mintha a ruhása, sőt mi több, még a bőre is jégből lenne.
-Fantasztikus!-ámuldoztam.-Megérinthetlek?- Kérdeztem, de nem vártam választ, mivel a jégtömbök nem igen beszélne. Annál is inkább megijedtem, mikor bájos hangon válaszolt.
-Csak nyugodtan, de vigyázz! Fagyasztok. - figyelmeztetett, és ugyan úgy volt mimikája, és ugyan úgy mozgott, mintha nem jégpáncél fedné. Nem igazán vettem figyelembe amit mondott, éppen ezért mikor hozzáértem, visítva ugrottam hátra. Az ujjaim jéggé fagytak.

-Mit csináltál?-vijjogtam tovább.
-Ne hisztizz! Nem nagy ügy, velünk is folyton ezt csinálja.-szólalt meg a gazdag lány hangján egy tűzben égő nő. A haja....mintha csak lángcsóvák csapnának ki a fejéből. A ruhája körbeborította testét, így a lángok fogságába rejtve azt. Közelebb jött hozzám, így kiolvasztva ujjaim.
-Nah látod csak ennyi. Így legalább már csak ketten maradtunk akiknek be kell mutatnunk a képességünket. Gyertek.-intett a víz felé.
-Menjünk a vízbe?
-Igen csak ott tudom megmutatni.-magyarázkodott, majd mikor látta, hogy habozok, folytatta.-Nem fogjátok érezni a hideget és azonnal szárazak lesztek, amint kijövünk...persze csak ha velem vagyok.-vigyorgott a szőke, kattant lány.
  Mindannyian a víz alá buktunk, és mint kiderült, tényleg igaza volt.
 Először csak egy kör alakban bámultuk egymást, majd egyszer csak a három lány a szőke lány felé mutatott. Döbbenetes látvány tárult elém. Semmi ruha nem fedte a lány tökéletes testét, csak valami furcsa, de gyönyörű tetoválás féle tarkította bőrét. Eltakarva melleit, a hasát...és a furcsa hosszú kinövést, ahol a lábának kellett volna lennie. Te jó ég! Egy sellő?
  Fuldokolva emelkedtem ki a vízből. Hova kerültem? Én sem vagyok százas, de ez azért mégiscsak sok.
-Ez nem az amire gondolsz!-kiáltották utánam, mivel újra a parton jártam és egyre csak távolodtam a víztől. Visszafordultam és mindannyian normális külsővel fogadták pillantásom. - Alakváltó sziréta vagyok, nem sellő. Amit láttál, az csak az egyik alak amit fel tudok venni. Ez a legjobb alak amit eddig elsajátítottam, úgyhogy ezt mutattam.
-Baró...-morogtam egykedvűen. Nagyon idegesítettek már, másrészt pedig nem egykönnyen hittem el ezt az egészet.
-Jó-jó, már csak én vagyok. Nekem úgysem valami nagy szám a képességem. Figyeld a bokrot! - mutatta. Már szinte meg sem lepődtem, mikor a növény tekeregve nőni kezdett.
-Miért nem ültetsz fákat? Hamar meg tudod növeszteni!- szidtam le. Tudom, hogy elég abszurd a viselkedésem, de ha egyszer ilyen képessége van, akkor mi a francért hagyja, hogy tönkremenjen a környezetünk?
-Nekem is vannak határaim.- mosolygott, de kissé durcás volt.
-Én mentem.- jelentettem ki. Nem tudom honnan jött a hirtelen haragom. Valószínűleg onnan, hogy egyszerűen túlságosan intenzív érzelmek árasztottak el a képességeik láttán. Komolyan mondom, ha még sokszor csinálják ezt, akkor valamelyiknek leepilálom a haját. Ahogy egyszerre mozognak, beszélnek, gondolkodnak...áhh van bennük valami ami nem e-világ. És a szemük...ibolya színű volt. Jó, hogy leesik. Na jó, zenére van szükségem. Méghozzá rockra. Jobb híján énekelni kezdtem magamnak, és egyenesen az erdőbe tartottam. Mozgást láttam és meg akartam nézni mi az. Bolyongtam egy ideig, de nem találtam semmit. Besötétedett, legalábbis napot nem láttam, mivel a fák lombjai határozottan takarták a fényt. Valami megmozdult a növények sűrűjében, úgyhogy jobbnak láttam távozni. Sarkon fordultam és rohanni akartam, de valamibe beleütköztem.
-Megmondtam, hogy ne mászkálj egyedül az erdőben! Főleg ne este! - fogta meg a két vállam John és szinte láttam, amint villámokat szórnak a szemei.
-Ne nézz már így rám! - vontam össze szemem, és igyekeztem minél csúnyábban nézni. John felnevetett. Tudtam, hogy ezzel elérem a kívánt hatást.
-Édes vagy!
-Igyekszem.-próbáltam lazán beszélni, de sokkal jobban tetszett ez az "édes" jelző, mint ahogy egyébként mutattam
 Visszamentünk a házba, s miután végre ettünk valamit, John felhozta azt a témát amitől egész nap rettegtem. Nem azért, mert nem tudtam a választ, hanem mert még soha nem hoztam ennyire önző döntést. De többet akartam tudni ezekről a lényekről, és egyáltalán magamról.
-Velem jössz? - kérdezte utoljára.
-Nem.- szavam vízhangja vészjóslóan zengett újra és újra az éjszakában. Én nem értek a szóból.

Díj!

  Új díj kopogtatott be történetem ablakán és én ajtót nyitva neki beengedtem, mire ő utat törve magának eljutott e bejegyzésig, hogy tovább küldhessem mindazoknak kik igazán megérdemlik!!!

Szeretném megköszönni Kittynek a díjat! :D Nem gondoltam volna, hogy Ő előbb fog díjat adni nekem, mint én Neki. :)Nagyon nagy megtiszteltetés ért ezzel!!

Akkor tovább küldeném...

Krisztinek, a Twilight - A Történet Folytatódik című történetéhez, mert félelmetesen frenetikusan fantasztikus fantáziával felruházott lányról van szó. És persze eszméletlen eseményeket előtérbe elhelyező, eltökélt egy az egyben elképzelhetetlenül jó író! :D ( Ez de jó! :D Remélem érthető is:D )

Zoey-nak, ( nekem már csak dreamworks marad :) ) a  Meet The Gossips történetéhez, mert véletlenül sem vesztegel vagányság terén, és mert a menő manó mini woMenjei mindig meglepő maradási merényletet merészelnek megvalósítani maradásom miatt. ( Magyarul: mindig eléri, hogy vagy fél órán keresztül böngésszem a blogját :D )

Szaszának, a Csábító Alkonyathoz és a Csábító éjhez, mert összes ötletét örömmel összegzem összetett ökörségével és mert akarva-akaratlanul agyament atompercenként arra akadok amerre az az aszott asszony akarata atombombaként agyonüt. ( Űgy tűnik agyam felhagyott a szolgálatával :D )

Nah remélem feldobtam a napotokat, de most rohanok, mert holnap nyelvtan, és angol témazárót írok! Szurkoljatok nekem! :D
Puszi
Detty

20. Fejezet

Ollállá!!! És lám megérkezett a 20. fejezet. Amiért elérkeztünk egy ilyen szép kerek számhoz, ami tudom, hogy nem olyan nagy, de öt hónappal ezelőtt még azt sem gondoltam volna, hogy lesz egyáltalán első...:P Nah szóval amiért ilyen szép számhoz érkeztünk, egy jóval hosszabb fejezetet kaptok, mint egyébként, s nem tagadom, ezzel késésem büntetését is enyhíteni akarom..:)

Plusz egy köszönetnyilvánítás!!

Köszönöm Szaszikámnak (!), amiért rávett, hogy kezdjek el írni. Nélküle nem jött volna össze ez az egész...Inspiráló lénye, támogatása és segítsége nélkül tényleg nem tudom mit csinálnék....:P Őszinte, és legtöbbször pozitív véleménye a fejezetekkel kapcsolatban mindig nagyon jól esik....főleg mikor hosszúúúú :D

Köszönöm Krisztinek (!), amiért mindig ír kommentárokat a fejezeteim alá, pedig még csak nem is találkoztam vele élőben. :P Vele olyan hűséges olvasót - és mondhatnám, hogy már szinte barátnőt - nyertem itt blogspoton, amilyenre minden író irigykedhet!!! :) Lehet, hogy ő ezt nem tudja, de mindig nagyon jó ötleteket ad a komijaival. :D

Köszönöm Dreamworksnek (!), amiért ő is midig ír komit, és ebből kifolyólag bővült az általam olvasott blogok listája. :) Róla is elmondhatom, hogy egy igazán szimpatikus embert ismertem meg!!!

Ebben a fejezetben nagyon sok a párbeszéd, de legalább sok minden kiderül.....ahhoz képest, hogy egyébként mennyit akartam elárulni. :P

Hát akkor jöjjön a fejezet! 

"De a sorsunk úgy van írva, néked jönni kell,
nékem meg várni rád."
     /Michael Kunze: Elisabeth/

Elindultam ki a házból, hogy szembenézzek Johnnal. Azon gondolkoztam, hogy mit mondjak neki, mikor valamelyik lány elkapta a karom és megfordított a tengelyem körül.
-Mivel az az érzésem, hogy ebből nem lesz vásárlás, és inkább a pasival mész, mint velünk, ezért tényleg muszáj kicsípnünk egy kicsit.
-Ugyan. Beszélek vele, aztán mehetünk. - nyugtatgattam őket, mert még csak az hiányzik, hogy bemázoljanak.
-Á-Á ez a beszélgetés egész nap tartani fog, úgyhogy ülj le ide. Hamarabb végzünk, mint gondolnád. - parancsolt rám a gazdag lány.
 Engedelmeskedtem, mert láttam, hogy nem fognak engedni, és őszintén szólva kíváncsi is voltam rá, hogy mit hoznak ki belőlem.
-Mi lesz addig Johnnal? Addig kint fog állni? 
-Tényleg nagyon hamar végzünk. Persze csak ha nyugton maradsz.
-És mi lesz addig Cama-val?
-Majd mi vigyázunk rá.- pattogott mosolyogva a dinka lány.
  Először a sminkem készült el, ami szerencsémre natúr lett. Na jó annál egy hangyányit erősebb. A hajam következett, amit kontyba fogtak. Imádom kontyban hordani a hajam, de utcára csak ritkán megyek így. Utolsó lépésként a kezembe nyomtak egy gyönyörű magassarkút, és egy narancssárga ruhát. A méret pont jó volt. Szinte kiugrottan a székből mikor azt mondták, hogy kész vagyok.
-Jó lett! - mondta elismerően az indiai lány.
-Köszönöm! Mehetek?
-Hm, de izgatott itt valaki! - hát ha ők ezt tudnák...
Elindultam ki a házból, és ezúttal ki is értem onnan. Az ajtóban megálltam és szememmel megkerestem Őt. Ott állt az autója mellett, amit az enyém mellé parkolt le. Engem nézett. Vágyakozó pillantásokkal mérte végig egész testem, és én teljesen leblokkoltam. Nem vagyok kész erre a találkozásra. Azon gondolkoztam, hogy inkább visszafordulok és bemegyek a házba, de John maradásra bírt.
-Ne menj. Gyere. - nyújtotta felém a kezét, és én engedelmeskedtem neki. Mikor odaértem hozzá megfogtam felém nyújtott kezét. Még egy ideig a cipőmet vizslattam, majd kinyögtem az egyetlen értelmes dolgot ami az eszembe jutott.
-Szia!
-Szia! - köszönt vissza, de némi türelmetlenség volt a hangjában. - Persze, hogy türelmetlen vagyok! Az egyik pillanatban még ott vagy velem és cs..öhm..ott vagy velem, a másikban pedig egyszerűen eltűnsz. - fogott bele John.
-Te, te, te...de hát tudod, hogy eljöttem...te adtad nekem a kocsit, hogy legyen is mivel eljönnöm. - Törtek ki belőlem a vádpontok.
-Tessék? Milyen kocsit?
-Nem te adtad nekem a...
-Nem értem! - tört ki mindkettőnkből.
-Menjünk, sétáljunk! - ajánlotta fel.
-Menjünk.
Szótlanul sétáltunk egymás mellett, míg a tengerparthoz nem értünk. Ott leültünk a földre és John feltette az első kérdését, miközben mindketten a vizet néztük.
-Menjünk szépen sorrendben. Mi történt a pizzeriában?
-Tudod nem?
-Ale semmit nem tudok. Kiugrottam egy pillanatra, erre mire visszajövök, te bejelented, hogy elmész. Hol kéne ezt értenem? Szóval? - csattant fel, de olyan lágyan mondta ki a nevem, hogy az sem érdekelt volna, ha ordítani kezd.
-Biztos, hogy ezt itt kell megbeszélnünk?
-Igen, nincs itt senki.
-Hogy lehet az, hogy te nem hallottad akkor a gondolataimat?
-Hallottam őket, de nem volt köztük semmi olyan ami szokatlan lett volna...legalábbis tőled nem szokatlan. - mondta és csibészesen elmosolyodott.
-Pedig történtek dolgok.
-Lexinek van köze hozzá?
-De még mennyire.
John két keze közé rejtette arcát és percekig meg sem mozdult. Csak heves lélegzésén látszott, hogy még él. Mikor már azon gondolkoztam, hogy orvost hívok, gyorsan magyarázni kezdett.
-Casandranak megvan az a képessége, hogy korrigálni tudja a hozzám eljutó gondolatokat. Hozzám más gondolat jut el a te hangoddal, mint amit egyébként gondolsz. Nagyon rég nem használta ezt a képességét. Eszembe sem jutott, hogy most ez történik. - hadarta zaklatottan.
-A...-kezdtem volna bele, de nem jött több hang ki a számon. Rögtön gondoltam, hogy Lexi nem normális, de ezt nem gondoltam volna.
-Alice, megteszel nekem egy "szívességet"? - lágyult el John hangja, és mélyen a szemembe nézett. Szervezetem összeomlani látszódott, ezúttal fekete szemeinek láttán. Valamilyen oknál fogva tudtam, hogy most azért ilyen a szeme, mert vámpír énjének adta át magát. Gondolataimra csak finoman bólintott.
-Igen. - vettem rá magam végül a válaszadásra.
 Szavaim hallatán John finoman hanyatt fektetett a fűben, amire mondnom sem kell érdekes dolgok jutottak az eszembe, mire Ő csak forgatta a szemeit. Rám nehezedett, de nem teljes súlyával.
-Ale ez nem szép dolog tőlem, de meg kell tennem. Ha egyszerűen csak megkérdezném, akkor úgyis elsötétítenéd egy kicsit a történteket...amit egyszer Lex leblokkolt, azt már többet nem látom. Maradj mozdulatlan, még akkor is, ha mást tennél...-lehelte ajkaimnak, és kezeimet magam mellé a földre szorította. Valamiért az az érzésem támadt, hogy az "elkábításom" is a terv része.
-Te mindent tudsz. -suttogta a nyakamnak, majd beleharapott abba. Egyáltalán nem fájt, sőt mi több, még élveztem is, és gátlástalanul nyögtem fel. Beletúrtam John hajába, mire ő a nyakamtól elszakadva rekedten mordult fel. A csípőmnél fogva még közelebb húzott magához, ami már amúgy lehetetlennek tűnt. Ajkait az enyémre tapasztotta és megéreztem ajkára tapadt vérem ízét. Ezt soha senkinek nem vallanám be, de még ezt is élveztem. Ajkaim elnyíltak és utat engedtem nyelveinknek. Ennél a pillanatnál John ajkai elváltak az enyémektől.
-Ezt nem egészen így képzeltem. - suttogta levegő után kapkodva, kábultan. - maradj nyugton.
 Száját visszatapasztotta a nyakamon lévő sebre és nagyon igyekeztem megtartani józan eszem. Egyik pillanatról a másikra rám törtek a Lexivel történt események, és az amúgy csodás pillanat átcsapott a poklok poklává. Újra átéltem mindent. Mintha John a véremmel együtt szívná ki belőlem az emlékeket. Ő egyre keményebben szorította csípőm, ahogy egyre durvábbak lettek az események.
-Elég! -nyögtem, és annyira kétségbeesetten kezdtem kapálózni, hogy John is észhez tért.
-Sajnálom....sajnálom. - szakadt el a nyakamtól és homlokunkat egymásnak támasztva kapkodtunk levegő után.
 Lekászálódott rólam, és mellém feküdt, aminek az lett a vége, hogy most én feküdtem rajta.
-Sajnálom, soha nem gondoltam, hogy ilyenre képes lehet. - sajnálkozott, és átkarolta a derekam.
-Nem értem....miért te sajnálod? És mire volt jó, hogy nekitámadtál a torkomnak, ezzel a totális őrületbe kergetve engem? No nem mintha ellenemre lett volna, de nekem egészen más jutott az eszembe...-hadartam, de megint későn kapcsoltam, hogy már megint túl sokat mondtam.
-Azért sajnálom, mert nem vigyáztam rád eléggé. A támadásomnak az volt a lényege, hogy ha eléggé "elkábítalak", akkor kevésbé érzed a fájdalmat. Azt hiszem ez sikerült. És ismét jól gondoltad, a vérrel együtt a gondolataidat is megkaptam.
-Hmm Lex tudja, hogy itt vagy?
-Nem.
A beszélgetésünk elérkezett egy hosszabb szünethez, és csak egymás szívdobbanásait hallhattuk. John szíve valami hiperlassúsággal dobogott. Ezek szerint nem érzi jól magát. Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy nem engedi, hogy lekászálódjak róla, de meg sem szólalt. Melléfeküdtem.
-Általában kétszer lassabb tempóban ver a szívem. - közölte végül. Csak tudnám miért nem mondta hamarabb.
-És az, hogy szállíthat elég vért?
-Fogalmam sincs.-nevette el magát, és nekem is muszáj volt vele nevetnem. A feszültség ilyen formában tört fel belőlünk.
Nagy nehezen ugyan, de felkeltünk. Visszamentünk a lakásomba, és megterveztük a hátra lévő napot. Johnnak is voltak még kérdései, és nekem is. Kikönyörögtem, hogy az új kocsimmal menjünk, amit nem tudom, hogy akkor kitől kaphattam...Beszálltunk, és csak bolyongtunk, míg végül egy félreeső kávézóba tértünk be. Letelepedtünk egy sarokhelyre, majd leadtuk a rendelésünket, ami mindkettőnk részéről tea volt.
-Van még valami képességetek amiről nem tudok? Vagy egyáltalán hogyan használjátok? - kérdeztem rá arra, amire a leginkább kíváncsi voltam, miközben belekortyoltam forró teámba.
-Apám befolyásolni tudja a döntéseket. Ez egy veszélyes képesség. Csak ritkán használja...-kezdett bele vonakodva, szigorúan csak a teáját bámulva. - Lexi valamilyen szinten látja a jövőt.
-Hogy, hogy valamilyen szinten? - kérdeztem közbe, de már folytatta is.
-Csak azoknak látja, akikhez nagyon erős érzelmek kötik. Ez lehet szeretet, de gyűlölet is. E mellett a gondolatmódosítás.
-És neked? -kérdeztem átnyúlva az asztalon, hogy megemelhessem állát, így rákényszerítve arra, hogy rám nézzen.
-Nekem...a gondolatolvasás. Csak annak az elméje nyitott számomra, akire rákoncentrálok. Nem hallom mindenki gondolatát. Ha pedig engedélyt kapok, akkor még a régebbi gondolataidat is látom.-mosolyodott el.
-Igen, ma tapasztaltam...-vigyorogtam rá
-Ezt hogy csinálod? Úgy értem olyan dolgok történtek veled, amitől egy átlag ember már...megőrült volna.
-Csak, hogy én nem vagyok átlag ember..
-Akkor mi vagy?
-Már elmondtam mindent.-hazudtam. Általában jól megy, de amikor Johnnak kell hazudnom....hát az nem megy.
-Előbb-utóbb úgyis kiolvasom a gondolataidból.-figyelmeztetett. - Van olyan vétked amivel nap, mint nap szembesülsz, de mégis mindig elköveted?
-What? Oh ja értem. - mutattam az ujjammal, hogy hajoljon közelebb, és mikor ajkaim már súrolták a fülét, csak akkor suttogtam el neki. - Rendszeresen nem veszek jegyet a tömegközlekedési eszközökre.
 Erre mindkettőnkből kitört a nevetés.
-Az a ciki ha jön a kalauz...-folytattam
-Miért? Csak valami hihető választ kell adni neki. Például...Nevem Potya U. Tas. Nagypapám a híres Potya Kutya törzsfőnök a bliccelők törzsében....- válaszolt nevetve.
-Milyen találó!
-Alice, gyere haza! - komolyodott el. - Ezek a lányok be akarnak hálózni. Még most gyere, utána már nem fogsz tudni.
-Azt akarod, hogy hazamenjek? És miért ne tudnék később menni?? Honnan ismered te ezeket a lányokat? - értetlenkedtem kissé hisztisen.
-Igen, akarom. Azért nem tudnál később, mert ők sem emberek! És csak a gondolataikat ismerem.
-Nem...emberek...-köhögtem -Vannak egyáltalán emberek a földön?
-Vannak.-forgatta a szemeit.
-És, hogy akarnak behálózni? Hiszen most is vigyáznak Ca....Jesszusom Cama! - teljesen kiment a fejemből, hogy a lányok azt mondták 2-kor viszik haza. Már 5 óra...szegénykém.
-Cama?
-Cama a farkaskölyköm. Ezek szerint őt sem tőled kaptam. - vontam le a következtetést.
-Egyébként de, de még nem akartam odaadni. - kössz, ez kedves, gondoltam magamban.-Úgy értem, hogy egyszer csak eltűnt. Ha ezt is Lexi csinálta, én megfojtom. Gondolom ezért hitted, hogy tőlem kaptad a kocsit, mert ott volt Camarin.
-Ez gonosz...de milyen mesteri...-ámuldoztam. Nem tartozik éppen a kedvenceim közé ez a Lexi, de azt be kell látni, hogy nagyon okos.
-Dicsérd még! - gúnyolódott. - Egyébként tudod, hogy mit jelent a Camarin?
-Nem...mondd el!
-Nem-nem!-incselkedett
-Kééééérleeeek!
-Hüm a nyávogás már megvan, no de mikor fogsz dorombolni? -kérdezte mélyen a szemembe nézve, és így elérte, hogy csöppet sem tudok rá haragudni. Sőt eszembe jutott egy-két dolog, hogy mitől tudnék dorombolni...
-Alice! -szakított ki gondolataimból kikerekedett szemmel, de mosolyogva, és esküszöm azt hiszem, hogy ha még sokszor csinálja ezt, én eldobom a kanalat.
-Az nem lenne jó.-mondta komolyan miközben felállt, majd felém nyújtotta a kezét.
-Hova megyünk? Amúgy meg én addig nem állok  fel innen, míg meg nem ígéred, hogy csak engedéllyel olvasgatsz a gondolataimban. - makacskodtam.
-Jó megígérem. -egyezett bele vonakodva.- Camahoz megyünk.
-Tényleg! - kiáltottam és John kezét figyelmen kívül hagyva, kipattantam székemből, és olyan hirtelen, olyan gyorsasággal zanyáltam el, hogy még Ő sem tudott megfogni. Immáron a földön fekve nevettem ki saját magam. John segíteni akart, de én olyan nevetőrohamot kaptam ott a földön, hogy nem igazán sikerült neki felkaparnia. Ezt pár perc után, velem nevetve ugyan, de megelégelte, és két kezével emelt fel a földről, így a karjaiban találtam magam, szorosan a mellkasához simulva. Kezemmel a nyakába kapaszkodtam, és még a nevetést is abbahagytam, sőt a lélegzést is.
-Alice lélegezz!
-A sürgősségin fogok kikötni.-mondtam egy nagy levegővétellel.
  Fizettünk, -pontosabban John fizetett-majd beszálltunk a kocsimba, és  örült sebességgel hajtottam Cama-hoz. John-nak meg sem kottyant a tempóm. Legalábbis nem mondta. Se perc alatt hazaértünk. A kocsiból kipattanva a bejárati ajtóhoz érve feltéptem azt és berohantam a nappaliba, de sehol nem találtam. Felrohantam a lépcsőn és az emeletet is átkutattam, de sehol senki.
-Cama!-kiáltottam el magam.
-Alice!-kiáltotta John. Lebaktattam a lépcsőn, és szó szerint kiestem az ajtón, John karjaiba.
-Köhöm, mi az? - kérdeztem kilépve védelmező karjaiból.
-Itt van.-mutatott mosolyogva a lába előtt heverő farkasomra.
-Szia kicsim!-guggoltam le hozzá, és azonnal a nyakamba ugrott. Ez nagyon furcsa...tudom, hogy még kölyök, de akkor sem lehet ennyire szelíd. Olyan, mint egy kiskutya. Mit jelenthet a neve? Majd utánanézek. Mindenről elfeledkezve, Camaval a kezemben mentem be a házba. Mit eszik vajon?
-John. - szólítottam meg és hátrafordultam. Vigyorogva figyelt engem. - Mi az??
-Te hívtál engem.
-Gyanús vagy nekem....na mindegy. Mit eszik egy farkas?
-Húst.
-Mondd, hogy hús alatt rántott csirkét értesz...
-Nem éppen. Engedd el és szerez magának enni.
-Ha elengedem, akkor nem fog..
-...de vissza fog jönni. - nyugtatgatott.
-Te eddig is ilyen magas voltál? - Hökkentem meg.
-Igen, csak most nincs rajtad magassarkú. Egyébként mondtam már, hogy nagyon jól nézel ki? - kérdezte a ruhám pántját birizgálva.
-I-igen..ö nem. De köszönöm. - Komolyan...ha folyton ez csinálja én bekattanok. Camat letettem és ő boldogan szaladt be az erdőbe. - Tudsz valamit apuról? - kérdeztem miközben leültem az ebédlőasztalhoz.
-Összetört. Otthagytad és bele sem gondoltál, hogy mennyi gondja, és baja van. Ha miattam nem, legalább miatta gyere vissza!
-Én azt kérdeztem, hogy tudsz-e róla valamit. Ne mondd meg légy szíves, hogy mit csináljak! Nem megyek vissza, és kész!-pattantam ki a székemből.
-Alice...mi az a dolog amiért vissza jönnél? - kérdezte még mindig higgadtan, amit nem tudom, hogy csinált.
-Semmi...nem tudom miért, én ..ide húz valami és kész.
-Én megyek. -mondta csalódottan.
-Mi?? Ne!
-Gyere velem!
-Ezen még gondolkoznom kell. Maradj itt reggelig és akkor ígérem egyenes választ adok. -adtam be a derekam. - És sajnálom, hogy így beszéltem veled. Nem akartam...tényleg! - kértem bocsánatot és tényleg nagyon szégyelltem magam. Ráadásul pont Johnnal beszéltem így, akiért egyébként bármit megtettem volna. Már amúgy is őrültnek tartottam magam, de most...álmaim pasija arra kér, hogy menjek vissza vele, de nem megyek. Miért? Hogy mi a válasz azt még magam sem tudom.
-Jó. - érkezett a tömör válasz.
-Sajnálom.
-Semmi baj. Úgyis beszélni akartam még veled pár dologról. - válaszolt, de annyira hidegen, hogy teljesen kétségbe estem. Miért szúrok el mindent?
-Látom, hogy haragszol! Kérlek ne! -kérleltem.
-Rendben. Amúgy sem tudok rád haragudni...-mosolyodott el és azonnal megnyugodtam.
-Mit akarsz még mondani? - Mond, hogy szeretsz, és én veled megyek! Mondd, hogy szeretsz! Kérlek! Gondoltam magamban.
-Claut is figyeltem. Legalábbis a gondolatait. De ezt csak akkor mondom el ha végleg úgy döntesz, hogy nem jössz. -nah ezt bebuktam.
-Ne már!
  A beszélgetés itt abbamaradt. Ezután félpercenként nyitogattam ki a bejárati ajtót, hátha Cama óhajt hazajönni. Olyan vagyok, mint egy agyonaggódott anyuka...Végül kilenc óra fele hazajött. Megágyaztam neki is egy kis kosárkába, végül elmentem fürdeni, majd Johnt is betuszkoltam, és az ágyban fekve vártam, hogy végezzen. Mániám, hogy nem alszom el addig, míg el nem köszönök mindenkitől aki csak a házban tartózkodik. Végtére is minden este álmunkban messzebbre utazunk, mint életünkben bármikor. John visszaérkezett, és befeküdt a francia ágyam másik felébe. Megtartva a távolságot, mindketten elhelyezkedtünk.
-De ez az éjszaka nem olyan lesz, mint amikor utoljára aludtunk egy ágyba....-kérdeztem, de közben imádkoztam, hogy olyan legyen.
-Miért talán nem élvezted? - incselkedett.
-De igen, de ....mi?? Úristen John! Kérlek....-kezdtem el dadogni és fülig vörösödtem.
-Nem olyan lesz. - vigyorgott.
-Akkor lekapcsolod légy szíves a villanyt?
-Persze.
-Jó éjszakát!
-Neked is!
A villany lekapcsolásával minden elsötétül és........

19. Fejezet

Sziasztok!! 
Tudom, hogy rengeteget késte, de azt sem tudom, hogy hol a fejem. Még csak most fejeződtek be a rokonlátogatások és fogadások, s már készülni is kell a sulikezdésre. Teljesen kikészültem. Ez a fejezeten is meglátszik. Kicsit szétszórt és hangyányit értelmetlen lett, de legalább van. Azért remélem tetszik és örültök, hogy meghoztam. :P
Boldog Újévet Nektek!!!
Puszi
Dett

Hátra kaptam a fejem, de először nem láttam semmit. Alaposabban megvizsgáltam a hátsóülést, és megláttam egy kék takarót, ami alatt mocorgott valami. Lehúzódtam az útról, és kiszálltam. Kinyitottam a hátsó ülést, s le akartam rántani a takarót, de az a valami elkezdett morogni. De olyan aranyos hangon, hogy még rosszkedvem ellenére is nevetnem kellett. Óvatosan mégis csak leszedtem róla a takarót, s kikerekedett szemekkel tekintettem le a két, rám meredő éjfekete szempárra. Végig futtattam tekintetem az állaton és beletelt pár percbe míg rájöttem, hogy a takaróban megbúvó dolog, egy farkaskölyök. Első látásra beleszerettem, és úgy láttam ő is így volt ezzel. Mit sem törődve azzal, hogy éppen utam közepén járok, beültem a hátsó ülésre a jövevény mellé. Ő boldogan ugrott az ölembe és ugrálva próbálta végignyalni arcom. Furcsa viselkedés ez egy farkastól. Próbálkozását felhagyva békésen kuporodott az ölembe és az egyik ujjamat rágcsálta tűhegyes babafarkas fogaival. A szabad kezemmel a hátát cirógattam és figyeltem elégedettségét. Felkaptam pokrócát, hogy újra betakarjam és folytathassam utam. Egy apró cetli pottyant az ölembe. Ez ma már a második. Egy név állt rajta.
 "Camarin"
Milyen szép. Még soha nem hallottam ezt a nevet, de nagyon tetszett. Visszacsomagoltam Camarint és becsukva a hátsó ajtót, előre ültem. Visszafordulva még hivatalosan is bemutatkoztam a farkasnak.
-Szia Cama! Én Alice Green vagyok, az új gazdád. Halovány lila gőzöm sincs arról, hogy hogy kell téged tartani, úgyhogy amint kerestünk egy szállást és beköltözünk, elmegyünk egy....öhm....biológia tanárhoz? - az utolsó két szót már kérdeztem. Ötletem sem volt, hogy ki segíthetne, de örültem ennek a szőrgolyónak. Felvidított, és annyira szeretni való.
  Ismét elindultam, és egészen Port Charlotte-ig meg sem álltunk.
Mikor a városba értünk, rögtön az iskolához mentünk. Itt már közel sem volt olyan anyáskodó a recepciós. Kb 24 éves lehetett, és teljes feketébe öltözött. Kitöltöttem a papírokat, és elindultam keresni valami szállásfélét. A suli kapuján kiérve belebotlottam valakibe. Mindkettőn száját egy hangos sikoltás hagyta el, amit egy esés követett. Konkrétan én rajta kötöttem ki. Zavaromban nevetve álltam fel, és ő is nevetett.
-Bocsi, igazán nem akartam. - sajnálkoztam.
-Semmi baj. Legalább jobb lett a kedvem! - vigyorgott rám, egy termetre akkora lány, mint én. Haja hosszú és barna, szemöldöke közt egy kis kövecske volt. Indiai lehetett, de nem nagyon értettem, hogy mit keres itt.
-Akkor jó. Segíthetek? - kérdeztem bár elég értelmetlen az ötlet, hogy én segítek neki.
-Szerintem ezt én kérdezhetném. Még nem láttalak itt.
-Új vagyok itt. Most jelentkeztem be a suliba.
-Ide? Én is ide járok. - mosolygott mindent tudóan.
-De jó! Akkor egy ismerős legalább lesz. Most keresek valami szállóhelyet. Nem tudsz kiadó lakásról, vagy ilyesmi?
-Történetesen tudok. A mi telkünkön két ház van. Az egyikben én lakom, a másikat pedig szeretném kiadni. Az árban megegyezhetünk. - kacsintott
-Rendben!! - ujjongtam. - Akkor megnézhetném?
-Persze, gyere.
-Oké, de ne indulj el gyalog. Kocsival vagyok.-kaptam el a karját, mivel elindult.
-Jah, jó.
Kinyitottam neki az ajtót, és mindketten meghökkenve meredtünk a hátsó ülésen ülő gombolyagra.
-Oh, hogy is felejthettem el.- kaptam a fejemhez. - Ő itt Cama! Egy...husky kölyök. Ne félj nem bánt. Az anyós ülésre amúgy sem tud előre mászni.
-Dehogy félek! Egyébként ez egy farkas ...öhm..hogy is hívnak? - hadarta nevetve
-Alice Green. Ale
-Dayanita Russo. Nita.
-Váo! Milyen származású vagy?
-Indiai. - nevetett. - a nevemmel mindenkit sikerül kiakasztanom.
-Nem azért kérdeztem. Szép neved van, csak szokatlan.
-Igen. Nah indulunk?
-Jah Persze.- Beszálltunk és figyelmesen hallgattam Nita navigálását. Oda is értünk, és miután Cama-t is karjaimba zártam, kiszálltunk.
-Jó a kocsid! Honnan van? - kérdezte menet közben Nita. A kérdésével akaratlanul is arcon vágott. A tüdőm "bezárult". A levegő se ki, se be nem tudott áramlani. Fuldokoltam, és hirtelen vissza akartam menni, ahhoz az illetőhöz, akitől a kocsi van. Johnhoz.
-Egy régi ismerősömtől kaptam szülinapomra. - hazudtam, amit ő is észre vett, de nem tett hozzá megjegyzést, amiért nagyon hálás voltam. Először megmutatta a saját házukat, ami indiai stílusúan volt berendezve. Miután végigcsodáltam ezzel az ismeretlen kultúrával körülvett teret, átmentünk a " saját házamhoz ", ami már teljesen átlagos volt.
-Mi az ára?-kérdeztem lemondóan, mert biztos, hogy nem tudnám megfizetni.
-Korrepetálsz rajzból! - somolygott.
-Ne viccelődj!
-Nem viccelek! Nem kell fizetned. Nincs szükségem a pénzre.Viszont művészettörténetből nulla vagyok.
-Téged az Isten küldött! - meredtem rá meghökkenve.- Természetesen korrepetállak, de tényleg csak ennyi?
-Igen. Na rendezkedj be kedved szerint, aztán gyere át hozzám. Jön pár barátnőm a suliból. Összeismerkedhetnél velük.
-Meglesz, és köszönöm!! Jut eszembe..te milyen tagozatra jársz?
-Tagozat? Ohh...hát persze. Te még nem tudod. - titokzatoskodott, és minden magyarázat nélkül kiment.
 Kipakoltam ruháimat a szekrénybe, és apró mütyürkéimet az asztalra. A ház nagyon kicsi volt, de gyönyörű és nekem pont elég. Lefeküdtem az ágyra miután fölvettem egy normális ruhát ez első benyomás kedvéért, és hagytam, hogy az emlékek elborítsák az elmém.
 John édes ajka, amint ajkaimat becézgeti. Gyengéd érintése. Védelmező, szerető tekintete. Bármennyire is volt védelmező, attól nem tudott megóvni, hogy a húga megtámadjon, mert istentudja hol volt. Akkor jobbnak láttam, ha eljövök, de most igazából azt sem tudom, hogy miért tettem. Máris hazavágyódtam. Igazából egész utamon azt vártam, hogy valaki utánam jön és hazavisz, nem pedig még ad is egy kocsit, hogy még gyorsabban tudjak távozni. Hát ez fájt. Persze az én döntésem volt, hogy eljövök, de akkor is.
 Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mikorra kéne átmennem Nita-hoz, úgyhogy feltápászkodtam az ágyról és kilépve a házból átbaktattam a házához, majd becsöngettem. Pár másodperc múlva már teljes díszben állt előttem és jókedvűen invitált be. Leültetett az egyik kanapéra, és hozott inni egy pohár narancslevet. Egy teljes órát azzal töltöttünk, hogy Nita bemutatta minden egyes szent figuráját. Miután végeztünk, szinte végszóra érkeztek meg a vendégek. Három teljesen különböző lány lépett be az ajtón. Az elsőben nem volt semmi különleges. Barna haj, barna szem, barna bőr, mindene barna. A második már szórakoztatóbb volt. Elkalandozott tekintet, könnyed, szinte már túl lebegésszerű léptek, szőke haj, élénk öltözet. A harmadik nagyon ....szokatlan. Igen ez a megfelelő szó. Szőke, felkontyolt haj, vörös rúzs, pasztell színű ruha és ékszer. Mint valami régi nemes lánya. Különböztek, de a mosoly mindannyiuk száján ott volt.
-Hellóóóóóó! - köszöntek kórusba.
-Szia! Olivia Geller vagyok! Szólíts nyugodtan Vianak! - pattogott oda hozzám a teljes barna lány. Nagyon szimpatikus volt, bár a neve kicsit furcsa.
-Hali! Én meg Zoe Newton vagyok! - lebegett hozzám a vicces lány, aki nem mellesleg a többiekkel együtt nagyon szép volt.
-Hello! Veronica Wattson vagyok. Hívj nyugodtan Veronak. Tudom furcsa, de így szoktam meg.-köszön végül a nemesi lány is, aki tényleg valami gazdag családból származhat.
  Órákon keresztül beszélgettünk. Mindenki elmondta a saját élettörténetét, és én is. Persze Johnt és ....Casandrat kihagytam. Miután mindenki kellőképpen lefáradt, aludni tértünk. A lányok Nita-val aludtak, de én visszamentem a házamhoz. Nem volt kedvem tovább csacsogni. Átvedlettem pizsamába miután lezuhanyoztam és égő szemekkel feküdtem be a frissen megágyazott ágyamba. Azonnal elaludtam.
 Álmomban ismét otthon voltam. Reggel volt. Éppen akkor keltem ki az ágyból, s Clau is mellettem ébredezett. Mikor mindketten lementünk a konyhába, apu frissen készített reggelivel várt bennünket. Miután megettük, ruháimat gyorsan felkapva kiléptem az ajtón, hol John fogadott és a karjaiba zárt. Ez volt az utolsó képkocka mielőtt álom nélküli alvásba merültem. Reggelig aludtam. Ismét otthon éreztem magam. Mielőtt még kinyitottam volna a szemem, egy kéz cirógatta meg a hajam.
-John...-nyögtem.
-John?? Ki az a John mesélj!! - kíváncsiskodtak a lányok.
-A pasija.- jelentette ki fölényeskedve az egyik.
-Honnan veszed? - védekeztem rögtön.
-Hát onnan drágám, hogy...
-Ssst még nem tudja!-rivallt az egyik a másikra. Szégyen, nem szégyen, nem emlékszem egyikük nevére sem, kivéve Natiére.
-Kelj fel! Szerzünk neked könyveket, meg ruhákat, meg mindenfélét ami csak a sulihoz kell!! - ugrált örömében....azt hiszem Olivia.
-Találkánk is van ám!! - tette hozzá Veronica.- Választunk neked ruhát, megcsináljuk a hajad meg a sminked, és magunkat is kicsípjük! Nem mindennap vásárol be az ember a suliba!!- ujjongott, de kezdtem megijedni tőle!! A tanszereinket akarjuk csak megvenni, ezek meg bálkirálynőt akarnak faragni belőlem.
-Amúgy Alice...-somolygott talán...Zoe?-valami John vár rád a ház előtt!!
Mindannyian jót szórakoztak a "hódolómon", de én nem értettem semmit. John? Mit keres itt? Rettegtem attól, hogy találkoznom kell vele. Vágytam rá, de rettegtem....


                                              Cama:

Meet The Gossips

Sziasztok!
Eljött a reklámozás ideje!! :P
Ajánlani szeretnék Nektek egy nem rég indult oldalt, mert szerintem jó nagyon.
A szerző írta:

Sziasztok!

Íme az új blog, amelyet egy barátnőmmel, Adéllal fogok szerkeszteni, és a történet a Gossip Girl szereplőiről, valamint egyéb emberekről fog szólni! Remélem tetszeni fog! :)
 
Hát nekem tetszett!!
Semmi misztikum nincs benne, de jól esik egy kis ilyet is olvasni.
Mindenképp nézzetek be, aztán majd elválik, hogy megszeretitek-e!!
Puszi
Dett

Ui.: Nemsokára jön a friss!!! :D