26. Fejezet

Sziasztok!!

Díjat kaphatnék a folyamatos késéseim miatt, ezt tudom, és bocsánat, de meghoztam. Sőt, ha minden jól megy, akkor még este is hozok egy fejezetet!! :D Persze csak ha nem csukódnak le szemeim idő előtt. Nem lett valami nagy szám a fejezet....de azért remélem pár komit megérdemel..:)

A fejezetet ezúttal Szaszának ajánlanám, mert a "Clau és a szülei" témánál, jobban félre sem gondolhatta volna a terveimet, ezért remélem nagy meglepetéssel szolgál majd neki a fejezet.:D

Tehát ajánlom Szaszának, és Jó olvasást Mindenkinek!! :)

Ölel Benneteket:

Detty

"Vágyom, úgy vágyom két karodban hamvadni el angyalom, Gábriel,
Az álom szárnyat bont bennem és égig emel,
A hajnal ne jöjjön el.
Csókolj még, kérlek. Csókod eléget!
Tüzében új életre kel testem és lelkem."
             / Rúzsa Magdi: Gabriel/



  Most, hogy végre "hivatalosan" is együtt voltunk, sokkal gondtalanabb volt a légkör. Azt a kijelentésemet viszont, hogy nem térek vissza Port Charlotte-ba, kissé elhamarkodtam. Hiányzott az a hely, és ezért senki sem ítélhet el. Ott más minden, ott tudom, hogy ki vagyok. Érezni lehet a levegőben azt a varázslatot ami velem is történik.
  A hátamon feküdtem, míg John a hajamat babrálta, és néha egy -egy csókot nyomott az arcomra. Jóval régebben le kellett volna már feküdnöm, de jobban izgultam még annál. Otthon éreztem magam. Sokkal inkább tudatában voltam az otthon fogalmának, mint eddig életemben bármikor. Egy régi emlék tört tudatomba: Kicsi voltam még. Csak ültem a szobámban és valakinek a haját babráltam, pont úgy, mint ahogy most John teszi ezt velem. A lány-mert úgy rémlik lány lehetett-nevetett az egész helyzeten. Furcsa érzés volt. Ki lehetett a lány? Az emlékből látszólag közeli volt a kapcsolatunk, de nem emlékszem. Johnra tekintettem, aki csak haloványan mosolygott.
-Nem jössz velem Port Charlotte-ba?-bukott ki belőlem hirtelen az értelmetlen kérdés.
 Már azt hittem nem válaszol a kérdésemre. Pont mikor már ejtettem az ügyet, töprengő fejjel meredt maga elé és úgy válaszolt.
-Édesem...nem hiszem, hogy ez megoldható. -mondta és nekem hatalmas vigyor terült el a képemen. Láthatólag nem ezt a reakciót várta, és nem akartam, hogy félreértse viselkedésem, ezért gyorsan magyarázkodni kezdtem.
-Édesemnek szólítottál.-szóltam látszólag levakarhatatlan vigyorral a képemen, mire ő egyre közelebb és közelebb hajolt, míg ajkunk eggyé nem olvadt. Mikor elszakadtunk egymástól, már folytatta is a mondanivalóját.
-Nem hagyhatom el Floridát, itt születtem.
-Ohh.-most rajtam volt a sor. Meghökkentem. Nem is kicsit.-Szóval ragaszkodsz a törzsgyökerekhez. Megértem.
  Johnból keserű nevetés tört ki.
-Alice-nyökögte, de ezúttal egy valódi nevetés tört fel a torkából. Annyira nevetett, hogy én is becsatlakoztam, és együtt fetrengtünk az ágyon. Alig kaptam levegőt, a hasam fájt, könnyem kiszökött és a lepedőt markolásztam. A nevetés a bal oldalamra kényszerített. Hangos sikítás közepette kerültem volna a leszállópályámra, ha John el nem kap.
-Gyorsan tanulsz, már el tudsz kapni.-ugrattam könnyeimet törölve-..De min is nevetünk?
-Rajtad.-bökött rám. Na kössz.
-Szóval végig magamon röhögtem. Jellemző.
-Nem azért nem megyek veled, mert ragaszkodom Floridához, hanem mert meg vagyok kötve. Hiába lettem félig vámpír, ha egyszer a farkas énemre jellemző törvények, még mindig egy nagy és széles póznához kötnek, a nyakamnál fogva.
  Az említett testrészre apró csókot nyomtam, majd elkezdtem gondolkozni.
-Egészen pontosan....-taperoltam a sötétben.
-Nem hagyhatom el Floridát 21 éves koromig.
-Húsz éves vagy és már amúgy is voltál Port Charlotte-ban.-értetlenkedtem.
-De nem éltem.-felelte titokzatosan, és inkább felhozott egy sokkal kellemesebb "témát".
  Gyengéd csókban forrtunk össze. Szorosan átölelt, majd ajka átvándorolt a nyakamra, és bőröm is randevúzott a nyelvével. Megremegtem érintésére, és ismét rám tört az az érzés, ami rendszerint rám tör ha vele vagyok. Szívem hevesen vert, hirtelen szűk lett a hely a mellkasomban, kitörni készülő szívem miatt. Hasam alja kellemesen, ugyanakkor türelmetlenül bizsergett, tudatva velem, hogy nem csak a szívem és lelkem, de testem is szörnyen vágyott John-ra.
  Nyelve és ajka felváltva édesgette bőrömet. Néha még a fogait is bevetette egy-egy őrjítő harapás erejéig. Ismét a lepedőt markolásztam, de nem a nevetéstől. Igyekeztem normálisan lélegezni, de ezzel fel is hagytam abban a pillanatban, mikor John áttért nyakamról a hasamra, és a csípőmtől kezdve egyre feljebb haladva borított be csókokkal, miközben a felsőmet szépen lassan lehámozgatta rólam. Lélegzetem úgy nem volt szabályos, ahogy az meg van írva. John véglegesen kibújtatott a felsőmből. Mivel nem mondhatnám, hogy volt rajtam melltartó, a helyzet elég ... sorsdöntő volt számomra. Fülig pirultam, de az én farkasom tett róla, hogy még a nevemet is elfelejtsem. A nememet is csak abból sejtettem, hogy Johnon láttam, hogy....fiú. Nem is kicsit. (:D) A szeme tele volt vággyal. Ez beindította a fantáziámat, és végre leesett, hogy milyen élvezetes dolog sülhet ki ebből. Szörnyen vágytam rá. Arcán aljas vigyor terült szét. Levette a pólóját, majd lassan...iszonyatosan lassan a hasamtól kezdve ugyan azt az utat járta be, mint az előbb, de most nem állt meg a bordáimnál. Tovább haladt a melleim felé, amitől én teljesen kikelve viszonylag visszafogott mivoltomból, odarántottam magamhoz és érzéki csókba kezdtünk és...
-Helló, remélem zavarok!-kiáltott Lexi kivágva az ajtót. Szemei dühös tűzben égtek, ajkait viszont kárörvendő vigyor borította el. Szégyenemben a takaró alá bújtam.
    Miért? Miért? Miért? Miért? Miért?
-Csak értesítelek benneteket, hogy Michael most érkezett meg. Felhívtam, hogy a lánya hazajött.-beszélt, mint aki most hajtott végre valami világmegváltó jóságot.-Azt mondta hazavisz. Úgy hallom most jön fel.-mutatott a lépcső felé nagy kerek szemekkel.
-Basszus!-motyogtam a pólómat keresve. Fejemet kidugtam a takaró alól, észre se vettem mi történik, John már rám is húzta a ruhadarabot.
-Itt vagyunk!-kiabálta le Lexi elégedetten, az ajtófélfának dőlve. Az utolsó pillanatban sikerült kikászálódnom az ágyból, és igyekeztem úgy tenni, mintha már egy ideje járkálnék a szobában. Apa belépett a hálószoba ajtaján.
-Alice!-terült szét egy boldog mosoly az arcán. John még mindig az ágyon ült holtra vált képpel, bár apa örömére kissé felengedett. Még mindig meztelen volt a felsőteste. Integettem neki, hogy vegye fel a felsőjét, de teljesen lehibernálódott. Apu odarohant hozzám és átölet. Szörnyű bűntudat tört rám. Az előbb még Johnnal...nem tudom minek lehet azt minősíteni...Most meg apuval ölelkezem. Hogy nem sülne le a bőr a képemről.-Miért nem hozzám jöttél? Pasizol mi? -kacsintgatott.
-Apa, ha azt tudnád...-motyogtam miközben Lexire egy gyűlölködő pillantást vetettem.
-Hazaköltözöl?-reménykedett a szentem.
-Öööö-jött a roppant szellemes válaszom.
-Gyere, mesélek neked!-mosolygott rám kacsintva, és annyi atyai szeretett csengett hangjában, hogy majdnem elsírtam magam amiért képes voltam elhagyni. Amikor még kicsi voltam, naphosszakat képes volt nekem mesélni. Nem feltétlenül királyfikról és hercegnőkről, hanem a saját életéről. Egy idő után ez megszűnt. Csak emlék maradt. Úgy tűnik ez az emlékek éjszakája. Apu beleborzolt a hajamba, és elindultunk le a lépcsőn.
-John ez nem jött össze. Vedd föl a felsőd!-szólt Lexi még egy utolsó próbálkozás keretében. Felkészültem, hogy Apa kinyír, de nem történt semmi ilyesmi. Helyette alaposabban végigmért. Szinte láttam magam kívülről. Hajam kócos, arcom kipirult. Johnon nincs felső és elég mozdulatlan ahhoz, hogy az gyanúsnak hasson. Meglepetésemre apa arcán megjelent egy számomra ismeretlen mosoly.
-Kicsim, legalább a felsődet vetted volna fel normálisan.-szólt apa. És valóban. A felsőmet kifordítva adta rám John. Nem tehettem róla, elnevettem magam. A helyzet kezdett annyira kínossá válni, hogy ezt csak viccel lehetett megoldani.
-Pedig John adta rám.-beszéltem miközben apa arcát fürkésztem. Nem láttam rajta rosszallást. Rávigyorogtam Lexire, majd apa után indultam, aki közben lement a lépcsőn. Nevetését köhögésnek álcázta, ami valami furcsa okból kifolyólag nagyon hasonlított egy "itt volt az ideje" mondatra.
-John, te is jöhetsz.-kiáltotta a földszintről.
-Kössz, Lexi nélküled ez nem jöhetett volna össze!-nyújtottam a kezem vigyorogva a lánynak, akit láthatóan bosszantott, hogy nem jött össze a terve. Nem igazán lepte meg a "veszekedés" kimenetele. Inkább csalódott fejet vágott.
  Apu kocsijába beszállva hazamentünk. Hazaérve mindhármunknak töltöttem némi sangriát. John néha vetett egy egy mindent tudó pillantást apura, aki viszonozta a nézést. Letelepedtünk a kanapékra. Az óra már hajnali hármat mutatott. Apa szemben ült velünk. Én John mellé ültem és a fejemet a mellkasára hajtottam. Figyeltem apu reakcióját: mosolygott.
-Áldásom rátok, csak ne tudjam meg mit csináltatok mikor megérkeztem.
-Apa, nem történt semmi.-nyugtatgattam.
-Én is voltam 17.
-Tényleg nem...AZ nem!
-Oké,oké!
-Ti cinkostársak vagytok!-tört rám az érzés.-Ha ez mással csinálnám, azt nem néznéd így.
-Mással mi?-kérdezte gyengéden belém csípve John.
-Jól ismerem Johnt és rábízlak. De inkább Clauról szeretnék beszélni veled.-tért vissza komoly énjéhez apu.
-Mi van vele? Jól van? Tud a szülei haláláról? Hol van?-élénkültem fel, mintha nem is hajnali három lenne.
-Hallgatag. Nincs jól. Tud a szülei haláláról. Itt van.
-Itt?
-Az emeleten alszik.
-Már alszik egyedül?-csodálkoztam.-Megnézhetem.
-Most inkább hagyd. Öööö Ale ...látja a szüleit.-fogalmazott elég furán apu, amit ő is észrevett, mert egy pillanatra elmosolyodott.
-Ahaaa... ezt most nem értem. Képeken vagy mi??
-Nem. Azt állítja, hogy esténként meglátogatják őt a szülei. Eddig én nem láttam őket.
-MIIIII???? A szülei meghaltak! Úristen....nem fél?
-Retteg. Nyugtatókkal alszik. Az a legijesztőbb...köhöm az a legijesztőbb, hogy a testek eltűntek. A kórházból...egyszerűen eltűntek. -dadogta apa.
  Elképedésemben belevájtam körmeimet John izmos hasába. Nem úgy nézett ki, mint akinek nagyon fájt, de azért lefejtette görcsben álló kezemet magáról.
-Mit csinálnak vele a ....a....szülei?
-Nem mondja e......-apa nem tudta befejezni a mondatot, mert az emeletről hangos sikítás tört utat magának a lépcsőn át a nappaliba, felborzolva minden idegszálat...