20. Fejezet

Ollállá!!! És lám megérkezett a 20. fejezet. Amiért elérkeztünk egy ilyen szép kerek számhoz, ami tudom, hogy nem olyan nagy, de öt hónappal ezelőtt még azt sem gondoltam volna, hogy lesz egyáltalán első...:P Nah szóval amiért ilyen szép számhoz érkeztünk, egy jóval hosszabb fejezetet kaptok, mint egyébként, s nem tagadom, ezzel késésem büntetését is enyhíteni akarom..:)

Plusz egy köszönetnyilvánítás!!

Köszönöm Szaszikámnak (!), amiért rávett, hogy kezdjek el írni. Nélküle nem jött volna össze ez az egész...Inspiráló lénye, támogatása és segítsége nélkül tényleg nem tudom mit csinálnék....:P Őszinte, és legtöbbször pozitív véleménye a fejezetekkel kapcsolatban mindig nagyon jól esik....főleg mikor hosszúúúú :D

Köszönöm Krisztinek (!), amiért mindig ír kommentárokat a fejezeteim alá, pedig még csak nem is találkoztam vele élőben. :P Vele olyan hűséges olvasót - és mondhatnám, hogy már szinte barátnőt - nyertem itt blogspoton, amilyenre minden író irigykedhet!!! :) Lehet, hogy ő ezt nem tudja, de mindig nagyon jó ötleteket ad a komijaival. :D

Köszönöm Dreamworksnek (!), amiért ő is midig ír komit, és ebből kifolyólag bővült az általam olvasott blogok listája. :) Róla is elmondhatom, hogy egy igazán szimpatikus embert ismertem meg!!!

Ebben a fejezetben nagyon sok a párbeszéd, de legalább sok minden kiderül.....ahhoz képest, hogy egyébként mennyit akartam elárulni. :P

Hát akkor jöjjön a fejezet! 

"De a sorsunk úgy van írva, néked jönni kell,
nékem meg várni rád."
     /Michael Kunze: Elisabeth/

Elindultam ki a házból, hogy szembenézzek Johnnal. Azon gondolkoztam, hogy mit mondjak neki, mikor valamelyik lány elkapta a karom és megfordított a tengelyem körül.
-Mivel az az érzésem, hogy ebből nem lesz vásárlás, és inkább a pasival mész, mint velünk, ezért tényleg muszáj kicsípnünk egy kicsit.
-Ugyan. Beszélek vele, aztán mehetünk. - nyugtatgattam őket, mert még csak az hiányzik, hogy bemázoljanak.
-Á-Á ez a beszélgetés egész nap tartani fog, úgyhogy ülj le ide. Hamarabb végzünk, mint gondolnád. - parancsolt rám a gazdag lány.
 Engedelmeskedtem, mert láttam, hogy nem fognak engedni, és őszintén szólva kíváncsi is voltam rá, hogy mit hoznak ki belőlem.
-Mi lesz addig Johnnal? Addig kint fog állni? 
-Tényleg nagyon hamar végzünk. Persze csak ha nyugton maradsz.
-És mi lesz addig Cama-val?
-Majd mi vigyázunk rá.- pattogott mosolyogva a dinka lány.
  Először a sminkem készült el, ami szerencsémre natúr lett. Na jó annál egy hangyányit erősebb. A hajam következett, amit kontyba fogtak. Imádom kontyban hordani a hajam, de utcára csak ritkán megyek így. Utolsó lépésként a kezembe nyomtak egy gyönyörű magassarkút, és egy narancssárga ruhát. A méret pont jó volt. Szinte kiugrottan a székből mikor azt mondták, hogy kész vagyok.
-Jó lett! - mondta elismerően az indiai lány.
-Köszönöm! Mehetek?
-Hm, de izgatott itt valaki! - hát ha ők ezt tudnák...
Elindultam ki a házból, és ezúttal ki is értem onnan. Az ajtóban megálltam és szememmel megkerestem Őt. Ott állt az autója mellett, amit az enyém mellé parkolt le. Engem nézett. Vágyakozó pillantásokkal mérte végig egész testem, és én teljesen leblokkoltam. Nem vagyok kész erre a találkozásra. Azon gondolkoztam, hogy inkább visszafordulok és bemegyek a házba, de John maradásra bírt.
-Ne menj. Gyere. - nyújtotta felém a kezét, és én engedelmeskedtem neki. Mikor odaértem hozzá megfogtam felém nyújtott kezét. Még egy ideig a cipőmet vizslattam, majd kinyögtem az egyetlen értelmes dolgot ami az eszembe jutott.
-Szia!
-Szia! - köszönt vissza, de némi türelmetlenség volt a hangjában. - Persze, hogy türelmetlen vagyok! Az egyik pillanatban még ott vagy velem és cs..öhm..ott vagy velem, a másikban pedig egyszerűen eltűnsz. - fogott bele John.
-Te, te, te...de hát tudod, hogy eljöttem...te adtad nekem a kocsit, hogy legyen is mivel eljönnöm. - Törtek ki belőlem a vádpontok.
-Tessék? Milyen kocsit?
-Nem te adtad nekem a...
-Nem értem! - tört ki mindkettőnkből.
-Menjünk, sétáljunk! - ajánlotta fel.
-Menjünk.
Szótlanul sétáltunk egymás mellett, míg a tengerparthoz nem értünk. Ott leültünk a földre és John feltette az első kérdését, miközben mindketten a vizet néztük.
-Menjünk szépen sorrendben. Mi történt a pizzeriában?
-Tudod nem?
-Ale semmit nem tudok. Kiugrottam egy pillanatra, erre mire visszajövök, te bejelented, hogy elmész. Hol kéne ezt értenem? Szóval? - csattant fel, de olyan lágyan mondta ki a nevem, hogy az sem érdekelt volna, ha ordítani kezd.
-Biztos, hogy ezt itt kell megbeszélnünk?
-Igen, nincs itt senki.
-Hogy lehet az, hogy te nem hallottad akkor a gondolataimat?
-Hallottam őket, de nem volt köztük semmi olyan ami szokatlan lett volna...legalábbis tőled nem szokatlan. - mondta és csibészesen elmosolyodott.
-Pedig történtek dolgok.
-Lexinek van köze hozzá?
-De még mennyire.
John két keze közé rejtette arcát és percekig meg sem mozdult. Csak heves lélegzésén látszott, hogy még él. Mikor már azon gondolkoztam, hogy orvost hívok, gyorsan magyarázni kezdett.
-Casandranak megvan az a képessége, hogy korrigálni tudja a hozzám eljutó gondolatokat. Hozzám más gondolat jut el a te hangoddal, mint amit egyébként gondolsz. Nagyon rég nem használta ezt a képességét. Eszembe sem jutott, hogy most ez történik. - hadarta zaklatottan.
-A...-kezdtem volna bele, de nem jött több hang ki a számon. Rögtön gondoltam, hogy Lexi nem normális, de ezt nem gondoltam volna.
-Alice, megteszel nekem egy "szívességet"? - lágyult el John hangja, és mélyen a szemembe nézett. Szervezetem összeomlani látszódott, ezúttal fekete szemeinek láttán. Valamilyen oknál fogva tudtam, hogy most azért ilyen a szeme, mert vámpír énjének adta át magát. Gondolataimra csak finoman bólintott.
-Igen. - vettem rá magam végül a válaszadásra.
 Szavaim hallatán John finoman hanyatt fektetett a fűben, amire mondnom sem kell érdekes dolgok jutottak az eszembe, mire Ő csak forgatta a szemeit. Rám nehezedett, de nem teljes súlyával.
-Ale ez nem szép dolog tőlem, de meg kell tennem. Ha egyszerűen csak megkérdezném, akkor úgyis elsötétítenéd egy kicsit a történteket...amit egyszer Lex leblokkolt, azt már többet nem látom. Maradj mozdulatlan, még akkor is, ha mást tennél...-lehelte ajkaimnak, és kezeimet magam mellé a földre szorította. Valamiért az az érzésem támadt, hogy az "elkábításom" is a terv része.
-Te mindent tudsz. -suttogta a nyakamnak, majd beleharapott abba. Egyáltalán nem fájt, sőt mi több, még élveztem is, és gátlástalanul nyögtem fel. Beletúrtam John hajába, mire ő a nyakamtól elszakadva rekedten mordult fel. A csípőmnél fogva még közelebb húzott magához, ami már amúgy lehetetlennek tűnt. Ajkait az enyémre tapasztotta és megéreztem ajkára tapadt vérem ízét. Ezt soha senkinek nem vallanám be, de még ezt is élveztem. Ajkaim elnyíltak és utat engedtem nyelveinknek. Ennél a pillanatnál John ajkai elváltak az enyémektől.
-Ezt nem egészen így képzeltem. - suttogta levegő után kapkodva, kábultan. - maradj nyugton.
 Száját visszatapasztotta a nyakamon lévő sebre és nagyon igyekeztem megtartani józan eszem. Egyik pillanatról a másikra rám törtek a Lexivel történt események, és az amúgy csodás pillanat átcsapott a poklok poklává. Újra átéltem mindent. Mintha John a véremmel együtt szívná ki belőlem az emlékeket. Ő egyre keményebben szorította csípőm, ahogy egyre durvábbak lettek az események.
-Elég! -nyögtem, és annyira kétségbeesetten kezdtem kapálózni, hogy John is észhez tért.
-Sajnálom....sajnálom. - szakadt el a nyakamtól és homlokunkat egymásnak támasztva kapkodtunk levegő után.
 Lekászálódott rólam, és mellém feküdt, aminek az lett a vége, hogy most én feküdtem rajta.
-Sajnálom, soha nem gondoltam, hogy ilyenre képes lehet. - sajnálkozott, és átkarolta a derekam.
-Nem értem....miért te sajnálod? És mire volt jó, hogy nekitámadtál a torkomnak, ezzel a totális őrületbe kergetve engem? No nem mintha ellenemre lett volna, de nekem egészen más jutott az eszembe...-hadartam, de megint későn kapcsoltam, hogy már megint túl sokat mondtam.
-Azért sajnálom, mert nem vigyáztam rád eléggé. A támadásomnak az volt a lényege, hogy ha eléggé "elkábítalak", akkor kevésbé érzed a fájdalmat. Azt hiszem ez sikerült. És ismét jól gondoltad, a vérrel együtt a gondolataidat is megkaptam.
-Hmm Lex tudja, hogy itt vagy?
-Nem.
A beszélgetésünk elérkezett egy hosszabb szünethez, és csak egymás szívdobbanásait hallhattuk. John szíve valami hiperlassúsággal dobogott. Ezek szerint nem érzi jól magát. Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy nem engedi, hogy lekászálódjak róla, de meg sem szólalt. Melléfeküdtem.
-Általában kétszer lassabb tempóban ver a szívem. - közölte végül. Csak tudnám miért nem mondta hamarabb.
-És az, hogy szállíthat elég vért?
-Fogalmam sincs.-nevette el magát, és nekem is muszáj volt vele nevetnem. A feszültség ilyen formában tört fel belőlünk.
Nagy nehezen ugyan, de felkeltünk. Visszamentünk a lakásomba, és megterveztük a hátra lévő napot. Johnnak is voltak még kérdései, és nekem is. Kikönyörögtem, hogy az új kocsimmal menjünk, amit nem tudom, hogy akkor kitől kaphattam...Beszálltunk, és csak bolyongtunk, míg végül egy félreeső kávézóba tértünk be. Letelepedtünk egy sarokhelyre, majd leadtuk a rendelésünket, ami mindkettőnk részéről tea volt.
-Van még valami képességetek amiről nem tudok? Vagy egyáltalán hogyan használjátok? - kérdeztem rá arra, amire a leginkább kíváncsi voltam, miközben belekortyoltam forró teámba.
-Apám befolyásolni tudja a döntéseket. Ez egy veszélyes képesség. Csak ritkán használja...-kezdett bele vonakodva, szigorúan csak a teáját bámulva. - Lexi valamilyen szinten látja a jövőt.
-Hogy, hogy valamilyen szinten? - kérdeztem közbe, de már folytatta is.
-Csak azoknak látja, akikhez nagyon erős érzelmek kötik. Ez lehet szeretet, de gyűlölet is. E mellett a gondolatmódosítás.
-És neked? -kérdeztem átnyúlva az asztalon, hogy megemelhessem állát, így rákényszerítve arra, hogy rám nézzen.
-Nekem...a gondolatolvasás. Csak annak az elméje nyitott számomra, akire rákoncentrálok. Nem hallom mindenki gondolatát. Ha pedig engedélyt kapok, akkor még a régebbi gondolataidat is látom.-mosolyodott el.
-Igen, ma tapasztaltam...-vigyorogtam rá
-Ezt hogy csinálod? Úgy értem olyan dolgok történtek veled, amitől egy átlag ember már...megőrült volna.
-Csak, hogy én nem vagyok átlag ember..
-Akkor mi vagy?
-Már elmondtam mindent.-hazudtam. Általában jól megy, de amikor Johnnak kell hazudnom....hát az nem megy.
-Előbb-utóbb úgyis kiolvasom a gondolataidból.-figyelmeztetett. - Van olyan vétked amivel nap, mint nap szembesülsz, de mégis mindig elköveted?
-What? Oh ja értem. - mutattam az ujjammal, hogy hajoljon közelebb, és mikor ajkaim már súrolták a fülét, csak akkor suttogtam el neki. - Rendszeresen nem veszek jegyet a tömegközlekedési eszközökre.
 Erre mindkettőnkből kitört a nevetés.
-Az a ciki ha jön a kalauz...-folytattam
-Miért? Csak valami hihető választ kell adni neki. Például...Nevem Potya U. Tas. Nagypapám a híres Potya Kutya törzsfőnök a bliccelők törzsében....- válaszolt nevetve.
-Milyen találó!
-Alice, gyere haza! - komolyodott el. - Ezek a lányok be akarnak hálózni. Még most gyere, utána már nem fogsz tudni.
-Azt akarod, hogy hazamenjek? És miért ne tudnék később menni?? Honnan ismered te ezeket a lányokat? - értetlenkedtem kissé hisztisen.
-Igen, akarom. Azért nem tudnál később, mert ők sem emberek! És csak a gondolataikat ismerem.
-Nem...emberek...-köhögtem -Vannak egyáltalán emberek a földön?
-Vannak.-forgatta a szemeit.
-És, hogy akarnak behálózni? Hiszen most is vigyáznak Ca....Jesszusom Cama! - teljesen kiment a fejemből, hogy a lányok azt mondták 2-kor viszik haza. Már 5 óra...szegénykém.
-Cama?
-Cama a farkaskölyköm. Ezek szerint őt sem tőled kaptam. - vontam le a következtetést.
-Egyébként de, de még nem akartam odaadni. - kössz, ez kedves, gondoltam magamban.-Úgy értem, hogy egyszer csak eltűnt. Ha ezt is Lexi csinálta, én megfojtom. Gondolom ezért hitted, hogy tőlem kaptad a kocsit, mert ott volt Camarin.
-Ez gonosz...de milyen mesteri...-ámuldoztam. Nem tartozik éppen a kedvenceim közé ez a Lexi, de azt be kell látni, hogy nagyon okos.
-Dicsérd még! - gúnyolódott. - Egyébként tudod, hogy mit jelent a Camarin?
-Nem...mondd el!
-Nem-nem!-incselkedett
-Kééééérleeeek!
-Hüm a nyávogás már megvan, no de mikor fogsz dorombolni? -kérdezte mélyen a szemembe nézve, és így elérte, hogy csöppet sem tudok rá haragudni. Sőt eszembe jutott egy-két dolog, hogy mitől tudnék dorombolni...
-Alice! -szakított ki gondolataimból kikerekedett szemmel, de mosolyogva, és esküszöm azt hiszem, hogy ha még sokszor csinálja ezt, én eldobom a kanalat.
-Az nem lenne jó.-mondta komolyan miközben felállt, majd felém nyújtotta a kezét.
-Hova megyünk? Amúgy meg én addig nem állok  fel innen, míg meg nem ígéred, hogy csak engedéllyel olvasgatsz a gondolataimban. - makacskodtam.
-Jó megígérem. -egyezett bele vonakodva.- Camahoz megyünk.
-Tényleg! - kiáltottam és John kezét figyelmen kívül hagyva, kipattantam székemből, és olyan hirtelen, olyan gyorsasággal zanyáltam el, hogy még Ő sem tudott megfogni. Immáron a földön fekve nevettem ki saját magam. John segíteni akart, de én olyan nevetőrohamot kaptam ott a földön, hogy nem igazán sikerült neki felkaparnia. Ezt pár perc után, velem nevetve ugyan, de megelégelte, és két kezével emelt fel a földről, így a karjaiban találtam magam, szorosan a mellkasához simulva. Kezemmel a nyakába kapaszkodtam, és még a nevetést is abbahagytam, sőt a lélegzést is.
-Alice lélegezz!
-A sürgősségin fogok kikötni.-mondtam egy nagy levegővétellel.
  Fizettünk, -pontosabban John fizetett-majd beszálltunk a kocsimba, és  örült sebességgel hajtottam Cama-hoz. John-nak meg sem kottyant a tempóm. Legalábbis nem mondta. Se perc alatt hazaértünk. A kocsiból kipattanva a bejárati ajtóhoz érve feltéptem azt és berohantam a nappaliba, de sehol nem találtam. Felrohantam a lépcsőn és az emeletet is átkutattam, de sehol senki.
-Cama!-kiáltottam el magam.
-Alice!-kiáltotta John. Lebaktattam a lépcsőn, és szó szerint kiestem az ajtón, John karjaiba.
-Köhöm, mi az? - kérdeztem kilépve védelmező karjaiból.
-Itt van.-mutatott mosolyogva a lába előtt heverő farkasomra.
-Szia kicsim!-guggoltam le hozzá, és azonnal a nyakamba ugrott. Ez nagyon furcsa...tudom, hogy még kölyök, de akkor sem lehet ennyire szelíd. Olyan, mint egy kiskutya. Mit jelenthet a neve? Majd utánanézek. Mindenről elfeledkezve, Camaval a kezemben mentem be a házba. Mit eszik vajon?
-John. - szólítottam meg és hátrafordultam. Vigyorogva figyelt engem. - Mi az??
-Te hívtál engem.
-Gyanús vagy nekem....na mindegy. Mit eszik egy farkas?
-Húst.
-Mondd, hogy hús alatt rántott csirkét értesz...
-Nem éppen. Engedd el és szerez magának enni.
-Ha elengedem, akkor nem fog..
-...de vissza fog jönni. - nyugtatgatott.
-Te eddig is ilyen magas voltál? - Hökkentem meg.
-Igen, csak most nincs rajtad magassarkú. Egyébként mondtam már, hogy nagyon jól nézel ki? - kérdezte a ruhám pántját birizgálva.
-I-igen..ö nem. De köszönöm. - Komolyan...ha folyton ez csinálja én bekattanok. Camat letettem és ő boldogan szaladt be az erdőbe. - Tudsz valamit apuról? - kérdeztem miközben leültem az ebédlőasztalhoz.
-Összetört. Otthagytad és bele sem gondoltál, hogy mennyi gondja, és baja van. Ha miattam nem, legalább miatta gyere vissza!
-Én azt kérdeztem, hogy tudsz-e róla valamit. Ne mondd meg légy szíves, hogy mit csináljak! Nem megyek vissza, és kész!-pattantam ki a székemből.
-Alice...mi az a dolog amiért vissza jönnél? - kérdezte még mindig higgadtan, amit nem tudom, hogy csinált.
-Semmi...nem tudom miért, én ..ide húz valami és kész.
-Én megyek. -mondta csalódottan.
-Mi?? Ne!
-Gyere velem!
-Ezen még gondolkoznom kell. Maradj itt reggelig és akkor ígérem egyenes választ adok. -adtam be a derekam. - És sajnálom, hogy így beszéltem veled. Nem akartam...tényleg! - kértem bocsánatot és tényleg nagyon szégyelltem magam. Ráadásul pont Johnnal beszéltem így, akiért egyébként bármit megtettem volna. Már amúgy is őrültnek tartottam magam, de most...álmaim pasija arra kér, hogy menjek vissza vele, de nem megyek. Miért? Hogy mi a válasz azt még magam sem tudom.
-Jó. - érkezett a tömör válasz.
-Sajnálom.
-Semmi baj. Úgyis beszélni akartam még veled pár dologról. - válaszolt, de annyira hidegen, hogy teljesen kétségbe estem. Miért szúrok el mindent?
-Látom, hogy haragszol! Kérlek ne! -kérleltem.
-Rendben. Amúgy sem tudok rád haragudni...-mosolyodott el és azonnal megnyugodtam.
-Mit akarsz még mondani? - Mond, hogy szeretsz, és én veled megyek! Mondd, hogy szeretsz! Kérlek! Gondoltam magamban.
-Claut is figyeltem. Legalábbis a gondolatait. De ezt csak akkor mondom el ha végleg úgy döntesz, hogy nem jössz. -nah ezt bebuktam.
-Ne már!
  A beszélgetés itt abbamaradt. Ezután félpercenként nyitogattam ki a bejárati ajtót, hátha Cama óhajt hazajönni. Olyan vagyok, mint egy agyonaggódott anyuka...Végül kilenc óra fele hazajött. Megágyaztam neki is egy kis kosárkába, végül elmentem fürdeni, majd Johnt is betuszkoltam, és az ágyban fekve vártam, hogy végezzen. Mániám, hogy nem alszom el addig, míg el nem köszönök mindenkitől aki csak a házban tartózkodik. Végtére is minden este álmunkban messzebbre utazunk, mint életünkben bármikor. John visszaérkezett, és befeküdt a francia ágyam másik felébe. Megtartva a távolságot, mindketten elhelyezkedtünk.
-De ez az éjszaka nem olyan lesz, mint amikor utoljára aludtunk egy ágyba....-kérdeztem, de közben imádkoztam, hogy olyan legyen.
-Miért talán nem élvezted? - incselkedett.
-De igen, de ....mi?? Úristen John! Kérlek....-kezdtem el dadogni és fülig vörösödtem.
-Nem olyan lesz. - vigyorgott.
-Akkor lekapcsolod légy szíves a villanyt?
-Persze.
-Jó éjszakát!
-Neked is!
A villany lekapcsolásával minden elsötétül és........