27. Fejezet

Sziasztok!!
Nem is szaporítanám itt feleslegesen a szót!! Annyi érdekességet azért megosztok veletek, hogy pont húsvét hétfőre esett a szülinapom, tehát most jelentkezem fiatalkorúan, de nem kiskorúan!! :D Boldog húsvétot mindenkinek!!:D
Puszi
Detty



Amint meghallottam Clau sikítását, rögtön kiugrottam John öléből, és szélsebesen vágtattam fel a lépcsőn. John szorosan mögöttem jött, apu pedig hátul szedte a lábát. Kivágtam a szoba ajtaját és rögtön megpillantottam Claudiát. Teste verejtékben úszott, csapzott haja pont úgy állt, mint akit most téptek meg. A szeme tömény félelmet tükrözött. Arca piros volt, még hozzá képest is, és sikításra torzult.
-Ale!-nyüszített fel és abban a pillanatban kitört belőle a sírás. Odarohantam hozzá az ágyba, szorosan magamhoz öleltem és igyekeztem megnyugtatni. Egész testében remegett, úgyhogy ez nem volt egyszerű feladat. Ide-oda dülöngélve ringattam, ami egy kicsit megnyugtatta, de közel sem annyira, amennyire kellett volna. Nyomtam pár puszit az arcára, és homlokára, utána már csak reménykedni tudtam, hogy kicsit megnyugszik. Apa és John-akik eddig az ajtóban álltak-beljebb léptek felkapcsolva a villanyt. Erre a kislány remegése alábbhagyott, de még mindig erősen szorított. Szegénykém...Hogy történhet ez meg vele? Annyira kicsi még.
-Mi történt Clau? Kicsim, hahó!-szólongattam, de fejét továbbra is a nyakamba fúrta. -Hozzatok valami hideg borogatást!-kérleltem a fiúkat. Volt bennem valami félsz, ami nem viseltem jól ezt az egész helyzetet. Szabadulni akartam a szobától, ami hirtelenjében mintha megváltozott volna. Gyűlöltem, hogy este van. Legalább világos lenne. Clau rémületét ahelyett, hogy elkergettem volna, most átragasztottam magamra. A lányt átvittem a saját szobámba, és ott ráraktam a borogatást, amit közben apu meghozott. Mindannyian a szobában ülve néztük, ahogy egyre laposabbakat pislog szegénykém, majd elaludt.
  Utána még vagy egy óránk keresztül cserélgettem a borogatását, hogy kellőképpen hideg legyen. A hatodik cserénél kicsit megnyugodott a bőre is, és visszanyerte eredeti hőmérsékletét. Félve néztem rá az órára, ami immáron negyed ötöt mutatott. Ideje lenne már lefeküdnünk.
-Maradj itt kérlek!-könyörögtem szerelmemnek.
-Persze, hogy maradok.-felelte komolyan. Engedélyeztünk még egy utolsó csókot magunknak, befeküdtünk Clau két oldalára, és elaludtunk.

Reggel...öhm Délben, mikor felkeltünk apu már nem volt otthon, Clau pedig még aludt. Kikászálódtunk az ágyból, és ha Clau nem lett volna ott egymásnak is estünk volna. Bementem a fürdőszobába, levedlettem a pizsamámat, és beálltam a forró zuhany alá. Fel sem fogtam mi történik, már John is ott állt a kabinban.
-John! Basszus! Clau!-nyökögtem. Többre sajnos nem futott tőlem a meglepetéstől. John egy szót sem szólt, csak- olyan gyengéden, mint még soha - magához húzott, és egyszerűen csak öleltük egymást, míg a víz folyt le a testünkön. Kedvesemet a tarkójánál fogva húztam magamhoz, hogy ismét csókban forrjunk össze. Kínzó lassúsággal csókoltuk egymást, míg John keze többször bejárta a csípőm és vállam közötti távot. Hihetetlenül szerencsés vagyok amiért John szeret. Melyik pasi az, amelyik nem használ ki egy olyan kínálkozó helyzetet, mint ez. És Ő mégsem tesz semmi olyat amit én külön ne kérnék.
-Jó anya lennél. -mondta hirtelen. Én nem nagyon tudtam mit felelni rá, mert nem igazán értettem mire gondol. -Claura.-felelte a gondolataimnak. Hát igen, nagyon szeretem Claudiát...de az istenért...17 éves vagyok. Rövid beszélgetésünk után csak álltunk. Teljesen elvesztettem időérzékem, fogalmam sincs, hogy mennyit állhattunk ölelkezve a zuhany alatt, de az biztos, hogy életem eddigi legmeghittebb pillanata volt. John mászott ki először, addig én élveztem tovább a víz melegét. Mikor végre felöltözött, engem is bebugyolált egy törölközőbe és bevitt a szobámba, ahol Clau még mindig békésen szunyókált. Komolyan, mintha egy kisbaba lennék, aki még törölközi sem tud egyedül. Persze nem, mint ha nem élvezném, csak nem akarom, hogy kihasználva érezze magát.
-John!-ordítottam suttogva. Ez kifejezetten egy rám jellemző tulajdonság.
-Hmmm?
-Köszönöm!-néztem rá sokatmondóan, jelezve, hogy Őt köszönöm.
-Én köszönöm.-mondta, s a jelenet kifejezetten beleillett egy brazil szappanoperába. A továbbiakban lementünk reggelit készíteni, ami bruschettából állt. Valószínűleg ennek az ételnek a mámorító illata csalta le Claudia Brown hasát. Másra nem tudok gondolni. Clau kómásan dörzsölgette a szemét, nagyokat ásított és éppen csak sikerült esés nélkül lebotorkálnia a lépcsőn. Szerintem simán kijelenthetem, hogy egyikünk sem aludta ki magát. Pedig nem ártott volna, mert most nem egy szívderítő beszélgetés fog következni. Először is szépen csendben megettük a reggelinket, elmosogattam, majd Johnnal leültünk Clauval szembe.
-Elmondod, hogy mit láttál este?-kérdeztem a kezét simogatva.
-M-m-motyogott egy nemet, miközben vadul ingatta a fejét.
-Édesem, tegyél föl egy kávét légy szíves!- fordultam Johnhoz. "És közben figyeld, hogy mit mond, hátha kettesben nyilatkozik valamit" Üzentem továbbá gondolatban és csak remélni tudtam, hogy meghallotta. John kiment, így hát kettesben maradtunk Clauval. Reménykedtem, hogy nekem többet mond, így hát megint rákérdeztem.
-Mit láttál az este, kicsim?
-Minden este látom.-felelte suttogva, kifejezéstelen arccal maga elé meredve. Ez megrémített. Egy kislánynak ne legyen, nem lehet ilyen a tekintete.
-Mit látsz minden este?-kérdeztem ismét türelmesen. Mindenki tudhatta, hogy a türelem nem igazán az erősségem, de a gyerekekkel más a helyzet. Velük végtelenül türelmes tudok lenni ha akarok. És akarok.
-A szüleimet.-felelte.
-Mit...Hogy jutnak be?
-Nem tudom...egyszer csak ott lesznek.
-Mit csinálnak?
-Először csak álltak és néztek, de ijesztő volt. Nem önmaguk voltak...csak önmaguk mása.-motyogta. Annyira kicsi és mégis úgy beszél, mint egy felnőtt. Min mehetett keresztül...
-Utána...-nógattam tovább.
-Már beszéltek is. El akartak vinni. Mikor mondtam, hogy nem megyek, megharaptak.
-Mit csináltak?-emelkedett jó pár oktávval feljebb a hangom.
-Megharaptak, de nem tudom miért.
-Meg van még a seb?
-Nem. Abban a pillanatban beforrt, amint anya elvált a kezemtől.
-Mi....ma...tegnap...tegnap harapott meg?
-Ühüm.
  Ezt nem hiszem el. Itt vagyunk hárman a házban, a háromból kettőnk szervezete fel van szerelve extrákkal, és mégis belopództak azok a ...uhm.
-Ale..suliba kell mennem.
-Mi??? Nem tudtam, már 1 óra is elmúlt...
-Igen, de délutániba járok.
  A következő órákban elvittem Claut a suliba, és egyszerűen nem tudtam másra gondolni, mint a félbeszakított beszélgetésünkre. Próbáltam elemezgetni a helyzetet, de nem volt egyszerű. Nem vagyok az a fajta aki megkérdőjelezi egy gyermek szavát, főleg nem azok után, amilyen természetfeletti dolgok velem történtek...mégsem tudtam mit gondoljak. Elég hihetetlen a történet...ráadásul bizonyíték sincs. Clau azt mondja eltűnt a seb, tehát ezt sem lehet bizonyítéknak nevezni. Mindazonáltal valóban különös, hogy a testek csak úgy eltűntek. Megkérdeztem Johnt, hogy szerinte mi tévők legyünk, de csak annyit mondott, hogy Clau őszintén beszél és a valódi gondolatait mondja ki. Ami nem jelent semmit. Végül is lehet, hogy sokkot kapott és hallucinál, vagy ilyesmi.
  Csengettek.
  John ajtót nyitott, és az a négy pasi lépett be rajta, akik végignézték a bunyónkat. Mind a négyükkel kezet fogtam, és sikerült megállapítanom, hogy itt mindenkinek forró a bőre. Az egyikőjük ez meg is jegyezte.
-Csak nem vágyat ébresztette benned a vérem hőmérséklete?-kacsintott.
-Mi? Az, hogy forróvérű vagy?-húztam fel az egyik szemöldököm.-Várjunk csak! John, kikre mondják, hogy  forróvérű?
-A szenvedélyes, hirtelen hangulatú és cselekedetű emberekre.-felelte.
-Oh haver, akkor te simán csak meleg vagy.-osztottam ki a tőlem telhető legjobb módon, amin a többiek jót nevettek.
  Az ezután következő órákban John elmesélte a haverjainak Clau történetét, így most már ők is ráálltak a dologra, aztán elhajtottuk őket. Végre élhettünk volna a pillanattal, hogy kettesben vagyunk, erre autómotor hangja ütötte meg fülünket, így kénytelenek voltunk ismét elválni egymástól. Ajtót nyitva három alakot pillantottam meg. Az első alak alacsony volt, husis és bozontos hajú. Egyértelműn Claudia. A második magas és vékony. Tehát apa. A harmadik.........

Díjak

Sziasztok!!
Nagyon szépen köszönöm a díjakat Krisztinek, Adele-nek és Szaszának! Ha valakit kihagytam, akkor az nyugodtan írjon panaszlevelet és én kárpótlásul kihúzóval fogom kiemelni a nevét a köszönetnyilvánítós résznél! :)

Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Tehát a logók:

Akkor a hét dolog magamról:

• Nos, kiismerhetetlen vagyok, ezt bárki tanúsítja.
• Rosszul vagyok a közhelyektől és nagy a szám.
• Több bennem az energia és a feszültség, mint amit ki tudok engedni magamból.
• Kóros szabadságvágyban szenvedem.
• Télen rendszeresen vannak olyan álmaim, hogy trópusi helyeken élek.
• Idegbeteg módon tudok sikítozni ha nem ég minimum egy lámpa a házban esténként...:D
• Tegnap, azaz április 25-én átéltem a pillanatot: Nem vagyok többé kiskorú....

Igazából akiknek küldeném, azok mind megkapták, így hát bocsi, de még egyszer megkapják tőlem...:D

Tehát küldeném:

• Krisztinek, a Twilight - A Történet Folytatódik című remekművéhez és az azon beül lévő mesterművekhez!
• Adele-nek, a Ha a kőszív újra feldobban című eredeti és különleges történetéhez!
• Zoey-nak, a Bubble Dreams című történetéhez, aminek már nagyon várom a folytatását!
• Nyinykének, a Just Emmet's Lover című istenkirály irományához!
• Bee-nek a Harc a végzet ellen című szuper sztorijához!
• Szaszának a Csábító alkonyat című remekművéhez!
• Kittnek, a Wizard and Werewolf, és a You belong to me című nagyon szuper irományaihoz, és emellett még gratulálok Neki, mert felvették abba a suliba amelyikbe szeretne menni!! :D

Puszillak Benneteket
Detty
P.S.: Happy Easter!!!!!!!!!! <3

26. Fejezet

Sziasztok!!

Díjat kaphatnék a folyamatos késéseim miatt, ezt tudom, és bocsánat, de meghoztam. Sőt, ha minden jól megy, akkor még este is hozok egy fejezetet!! :D Persze csak ha nem csukódnak le szemeim idő előtt. Nem lett valami nagy szám a fejezet....de azért remélem pár komit megérdemel..:)

A fejezetet ezúttal Szaszának ajánlanám, mert a "Clau és a szülei" témánál, jobban félre sem gondolhatta volna a terveimet, ezért remélem nagy meglepetéssel szolgál majd neki a fejezet.:D

Tehát ajánlom Szaszának, és Jó olvasást Mindenkinek!! :)

Ölel Benneteket:

Detty

"Vágyom, úgy vágyom két karodban hamvadni el angyalom, Gábriel,
Az álom szárnyat bont bennem és égig emel,
A hajnal ne jöjjön el.
Csókolj még, kérlek. Csókod eléget!
Tüzében új életre kel testem és lelkem."
             / Rúzsa Magdi: Gabriel/



  Most, hogy végre "hivatalosan" is együtt voltunk, sokkal gondtalanabb volt a légkör. Azt a kijelentésemet viszont, hogy nem térek vissza Port Charlotte-ba, kissé elhamarkodtam. Hiányzott az a hely, és ezért senki sem ítélhet el. Ott más minden, ott tudom, hogy ki vagyok. Érezni lehet a levegőben azt a varázslatot ami velem is történik.
  A hátamon feküdtem, míg John a hajamat babrálta, és néha egy -egy csókot nyomott az arcomra. Jóval régebben le kellett volna már feküdnöm, de jobban izgultam még annál. Otthon éreztem magam. Sokkal inkább tudatában voltam az otthon fogalmának, mint eddig életemben bármikor. Egy régi emlék tört tudatomba: Kicsi voltam még. Csak ültem a szobámban és valakinek a haját babráltam, pont úgy, mint ahogy most John teszi ezt velem. A lány-mert úgy rémlik lány lehetett-nevetett az egész helyzeten. Furcsa érzés volt. Ki lehetett a lány? Az emlékből látszólag közeli volt a kapcsolatunk, de nem emlékszem. Johnra tekintettem, aki csak haloványan mosolygott.
-Nem jössz velem Port Charlotte-ba?-bukott ki belőlem hirtelen az értelmetlen kérdés.
 Már azt hittem nem válaszol a kérdésemre. Pont mikor már ejtettem az ügyet, töprengő fejjel meredt maga elé és úgy válaszolt.
-Édesem...nem hiszem, hogy ez megoldható. -mondta és nekem hatalmas vigyor terült el a képemen. Láthatólag nem ezt a reakciót várta, és nem akartam, hogy félreértse viselkedésem, ezért gyorsan magyarázkodni kezdtem.
-Édesemnek szólítottál.-szóltam látszólag levakarhatatlan vigyorral a képemen, mire ő egyre közelebb és közelebb hajolt, míg ajkunk eggyé nem olvadt. Mikor elszakadtunk egymástól, már folytatta is a mondanivalóját.
-Nem hagyhatom el Floridát, itt születtem.
-Ohh.-most rajtam volt a sor. Meghökkentem. Nem is kicsit.-Szóval ragaszkodsz a törzsgyökerekhez. Megértem.
  Johnból keserű nevetés tört ki.
-Alice-nyökögte, de ezúttal egy valódi nevetés tört fel a torkából. Annyira nevetett, hogy én is becsatlakoztam, és együtt fetrengtünk az ágyon. Alig kaptam levegőt, a hasam fájt, könnyem kiszökött és a lepedőt markolásztam. A nevetés a bal oldalamra kényszerített. Hangos sikítás közepette kerültem volna a leszállópályámra, ha John el nem kap.
-Gyorsan tanulsz, már el tudsz kapni.-ugrattam könnyeimet törölve-..De min is nevetünk?
-Rajtad.-bökött rám. Na kössz.
-Szóval végig magamon röhögtem. Jellemző.
-Nem azért nem megyek veled, mert ragaszkodom Floridához, hanem mert meg vagyok kötve. Hiába lettem félig vámpír, ha egyszer a farkas énemre jellemző törvények, még mindig egy nagy és széles póznához kötnek, a nyakamnál fogva.
  Az említett testrészre apró csókot nyomtam, majd elkezdtem gondolkozni.
-Egészen pontosan....-taperoltam a sötétben.
-Nem hagyhatom el Floridát 21 éves koromig.
-Húsz éves vagy és már amúgy is voltál Port Charlotte-ban.-értetlenkedtem.
-De nem éltem.-felelte titokzatosan, és inkább felhozott egy sokkal kellemesebb "témát".
  Gyengéd csókban forrtunk össze. Szorosan átölelt, majd ajka átvándorolt a nyakamra, és bőröm is randevúzott a nyelvével. Megremegtem érintésére, és ismét rám tört az az érzés, ami rendszerint rám tör ha vele vagyok. Szívem hevesen vert, hirtelen szűk lett a hely a mellkasomban, kitörni készülő szívem miatt. Hasam alja kellemesen, ugyanakkor türelmetlenül bizsergett, tudatva velem, hogy nem csak a szívem és lelkem, de testem is szörnyen vágyott John-ra.
  Nyelve és ajka felváltva édesgette bőrömet. Néha még a fogait is bevetette egy-egy őrjítő harapás erejéig. Ismét a lepedőt markolásztam, de nem a nevetéstől. Igyekeztem normálisan lélegezni, de ezzel fel is hagytam abban a pillanatban, mikor John áttért nyakamról a hasamra, és a csípőmtől kezdve egyre feljebb haladva borított be csókokkal, miközben a felsőmet szépen lassan lehámozgatta rólam. Lélegzetem úgy nem volt szabályos, ahogy az meg van írva. John véglegesen kibújtatott a felsőmből. Mivel nem mondhatnám, hogy volt rajtam melltartó, a helyzet elég ... sorsdöntő volt számomra. Fülig pirultam, de az én farkasom tett róla, hogy még a nevemet is elfelejtsem. A nememet is csak abból sejtettem, hogy Johnon láttam, hogy....fiú. Nem is kicsit. (:D) A szeme tele volt vággyal. Ez beindította a fantáziámat, és végre leesett, hogy milyen élvezetes dolog sülhet ki ebből. Szörnyen vágytam rá. Arcán aljas vigyor terült szét. Levette a pólóját, majd lassan...iszonyatosan lassan a hasamtól kezdve ugyan azt az utat járta be, mint az előbb, de most nem állt meg a bordáimnál. Tovább haladt a melleim felé, amitől én teljesen kikelve viszonylag visszafogott mivoltomból, odarántottam magamhoz és érzéki csókba kezdtünk és...
-Helló, remélem zavarok!-kiáltott Lexi kivágva az ajtót. Szemei dühös tűzben égtek, ajkait viszont kárörvendő vigyor borította el. Szégyenemben a takaró alá bújtam.
    Miért? Miért? Miért? Miért? Miért?
-Csak értesítelek benneteket, hogy Michael most érkezett meg. Felhívtam, hogy a lánya hazajött.-beszélt, mint aki most hajtott végre valami világmegváltó jóságot.-Azt mondta hazavisz. Úgy hallom most jön fel.-mutatott a lépcső felé nagy kerek szemekkel.
-Basszus!-motyogtam a pólómat keresve. Fejemet kidugtam a takaró alól, észre se vettem mi történik, John már rám is húzta a ruhadarabot.
-Itt vagyunk!-kiabálta le Lexi elégedetten, az ajtófélfának dőlve. Az utolsó pillanatban sikerült kikászálódnom az ágyból, és igyekeztem úgy tenni, mintha már egy ideje járkálnék a szobában. Apa belépett a hálószoba ajtaján.
-Alice!-terült szét egy boldog mosoly az arcán. John még mindig az ágyon ült holtra vált képpel, bár apa örömére kissé felengedett. Még mindig meztelen volt a felsőteste. Integettem neki, hogy vegye fel a felsőjét, de teljesen lehibernálódott. Apu odarohant hozzám és átölet. Szörnyű bűntudat tört rám. Az előbb még Johnnal...nem tudom minek lehet azt minősíteni...Most meg apuval ölelkezem. Hogy nem sülne le a bőr a képemről.-Miért nem hozzám jöttél? Pasizol mi? -kacsintgatott.
-Apa, ha azt tudnád...-motyogtam miközben Lexire egy gyűlölködő pillantást vetettem.
-Hazaköltözöl?-reménykedett a szentem.
-Öööö-jött a roppant szellemes válaszom.
-Gyere, mesélek neked!-mosolygott rám kacsintva, és annyi atyai szeretett csengett hangjában, hogy majdnem elsírtam magam amiért képes voltam elhagyni. Amikor még kicsi voltam, naphosszakat képes volt nekem mesélni. Nem feltétlenül királyfikról és hercegnőkről, hanem a saját életéről. Egy idő után ez megszűnt. Csak emlék maradt. Úgy tűnik ez az emlékek éjszakája. Apu beleborzolt a hajamba, és elindultunk le a lépcsőn.
-John ez nem jött össze. Vedd föl a felsőd!-szólt Lexi még egy utolsó próbálkozás keretében. Felkészültem, hogy Apa kinyír, de nem történt semmi ilyesmi. Helyette alaposabban végigmért. Szinte láttam magam kívülről. Hajam kócos, arcom kipirult. Johnon nincs felső és elég mozdulatlan ahhoz, hogy az gyanúsnak hasson. Meglepetésemre apa arcán megjelent egy számomra ismeretlen mosoly.
-Kicsim, legalább a felsődet vetted volna fel normálisan.-szólt apa. És valóban. A felsőmet kifordítva adta rám John. Nem tehettem róla, elnevettem magam. A helyzet kezdett annyira kínossá válni, hogy ezt csak viccel lehetett megoldani.
-Pedig John adta rám.-beszéltem miközben apa arcát fürkésztem. Nem láttam rajta rosszallást. Rávigyorogtam Lexire, majd apa után indultam, aki közben lement a lépcsőn. Nevetését köhögésnek álcázta, ami valami furcsa okból kifolyólag nagyon hasonlított egy "itt volt az ideje" mondatra.
-John, te is jöhetsz.-kiáltotta a földszintről.
-Kössz, Lexi nélküled ez nem jöhetett volna össze!-nyújtottam a kezem vigyorogva a lánynak, akit láthatóan bosszantott, hogy nem jött össze a terve. Nem igazán lepte meg a "veszekedés" kimenetele. Inkább csalódott fejet vágott.
  Apu kocsijába beszállva hazamentünk. Hazaérve mindhármunknak töltöttem némi sangriát. John néha vetett egy egy mindent tudó pillantást apura, aki viszonozta a nézést. Letelepedtünk a kanapékra. Az óra már hajnali hármat mutatott. Apa szemben ült velünk. Én John mellé ültem és a fejemet a mellkasára hajtottam. Figyeltem apu reakcióját: mosolygott.
-Áldásom rátok, csak ne tudjam meg mit csináltatok mikor megérkeztem.
-Apa, nem történt semmi.-nyugtatgattam.
-Én is voltam 17.
-Tényleg nem...AZ nem!
-Oké,oké!
-Ti cinkostársak vagytok!-tört rám az érzés.-Ha ez mással csinálnám, azt nem néznéd így.
-Mással mi?-kérdezte gyengéden belém csípve John.
-Jól ismerem Johnt és rábízlak. De inkább Clauról szeretnék beszélni veled.-tért vissza komoly énjéhez apu.
-Mi van vele? Jól van? Tud a szülei haláláról? Hol van?-élénkültem fel, mintha nem is hajnali három lenne.
-Hallgatag. Nincs jól. Tud a szülei haláláról. Itt van.
-Itt?
-Az emeleten alszik.
-Már alszik egyedül?-csodálkoztam.-Megnézhetem.
-Most inkább hagyd. Öööö Ale ...látja a szüleit.-fogalmazott elég furán apu, amit ő is észrevett, mert egy pillanatra elmosolyodott.
-Ahaaa... ezt most nem értem. Képeken vagy mi??
-Nem. Azt állítja, hogy esténként meglátogatják őt a szülei. Eddig én nem láttam őket.
-MIIIII???? A szülei meghaltak! Úristen....nem fél?
-Retteg. Nyugtatókkal alszik. Az a legijesztőbb...köhöm az a legijesztőbb, hogy a testek eltűntek. A kórházból...egyszerűen eltűntek. -dadogta apa.
  Elképedésemben belevájtam körmeimet John izmos hasába. Nem úgy nézett ki, mint akinek nagyon fájt, de azért lefejtette görcsben álló kezemet magáról.
-Mit csinálnak vele a ....a....szülei?
-Nem mondja e......-apa nem tudta befejezni a mondatot, mert az emeletről hangos sikítás tört utat magának a lépcsőn át a nappaliba, felborzolva minden idegszálat...

25. Fejezet

Sziasztok! Tudom, tudom megint késtem. Nem tehetek róla...de tényleg! :D Az a lényeg, hogy kárpótlásul hosszú lett a fejezet, és örömteli! :D  Azért ez így jó. Hát nem? Hát de! :D Kész vagyok, mindjárt elalszom, nagyon álmos vagyok, úgyhogy ahelyett, hogy tovább szövegelnék itt félálomban, inkább átadom a fejezetet, komik reményében! :D
Puszi
Detty

"Ha két ember összetartozik, végül egymásra találnak, ha minden összeesküszik is ellenük."
/Nora Roberts/

 
[ Alice szemszög ]


   Tervemmel a kobakomban elégedetten feküdtem tovább a füvön és vártam az éjszakát, hogy végre beszélhessek Johnnal. Erőt vettem magamon, hogy sikerüljön félretennem izgatottságom, ami igyekezett a tetőfokára hágni. Szívem hevesen ugrált és indulásra késztetett. Nem, még maradnom kell. Igyekeztem csak a madarak csiripelésére, a tücskök ciripelésére, a szellő kellemesen hűvös csiklandozására, és a nap melengető sugaraira figyelni. Egyszóval a természet harmóniájára, ugyanakkor művészi ellentéteire. Annyira megigéző volt az egész, hogy még a hajamba mászó hangyák sem izgattak különösebben. Cama békésen szuszogott a fülembe, én pedig jóformán elfelejtettem, hogy itt van mellettem még két lány. Úgy láttam, ők is megfeledkeztek magukról és követték Cama példáját. Az oldalamra fordultam és tépkedni kezdtem a füvet, mert nem tudtam legyőzni egyre csak növő izgatottságom. Azonnal indulni akartam, de túl szembetűnő lett volna, ha egyszer csak eltűnök. A fűben forgolódva vívtam pár harcot saját magammal, míg végül sötétedni kezdett. Fel akartam ébreszteni a lányokat, de nem volt szívem megzavarni egymásnak hajtott fejüket. Az álmosság egyre inkább kezdett elhatalmasodni rajtam és a fejem is fájt a délutáni napmaraton miatt. Végül felébresztettem Zoet és Nitát is.
-Fáj a fejem.-nyafogott a fejét fogva Zoe
-Az enyém is.-kontrázta Nita.
-Itt aludhatok? Leszakad a fejem...-kérdezte Zoe
-Aha, menjünk aludni. Nem baj Ali?
-Ugyan...-mosolyogtam rájuk és csak remélni tudtam, hogy nem vigyorogtam túl nagyon. Milyen egyszerű volt. Valamiért nem tudtam levakarni a vigyort a képemről. Cama-nak megmagyaráztam, hogy nemsokára jövök és ha éhes, menjen el vadászni. Nyomtam egy puszit a kobakjára, azután indultam, azonban az első akadály még a ház előtt megtalált. Gyalog menjek, vagy kocsival? Gyalog, vagy kocsival? Gyalog, vagy kocsival?? Ajjj ecc-pecc kimehetsz, holnap után bejöhetsz, cérnára, cinegére....ez így nem lesz jó. Mivel még csak nyolc óra sem volt, kissé megrészegített a Johnnal eltölthető idő, így kocsival mentem. Azaz csak akartam menni, mert a második akadály igazából még Port Charlott határában rám lelt. Meg akartam nézni, hogy a nap folyamán a kocsi hátsó ülésére hajított vízzel teli flakon a helyén van e még. Ahelyett azonban, hogy rátaláltam volna a vizes palackra, négy szempár nézett vissza rám kaján vigyorral az arcukon.
-Szia Alice!-mondták egyszerre. Ijedtemben minden pedálra rátapostam, aminek a következtében az autó gyorsított, majd lassított és így tovább. A kormányt közben oldalra rántottam így az én, és a "vendégeim" torkaiból is fülhasogató sikítás tört elő. Megálltam, behúztam a féket, és kipattantam az autóból.
-Mi a fészkes fenét kerestek itt?? Meg akartok ölni??-ordítottam magamból kikelve, egyik kezemmel a fejemet, másikkal a mellkasomat szorongatva, ide-oda járkálva. - Mert, akkor csinálhatnátok kevésbé rémisztő formában is.-visítottam tovább indulattól remegő hangon, miközben Olivia és Veronika is kiszállt az autóból.
-Bocsánat mi nem akartuk...-kezdte Olivia.
-De a suliban egyáltalán nem beszéltünk...-folytatta Veronica.
-Gondoltuk meglátogatunk.-fejezte be Olivia lehajtott fejjel.
-Ohh...bocsánat, nem akartam ordítozni, de nagyon megijedtem.-higgadtam le kissé. - Figyeljetek...most nem alkalmas, de holnap találkozunk, és suli után elmehetünk valahova.
-Vásárolni is?-csillant fel Veronica szeme.
-Vásárolni is.-bólintottam mosolyogva.
-Figyelj Ali...
-Te akarsz valami!-gyanúsítottam, és jogosan!
-Felvághatnánk ma este a kocsiddal?? Reggelre a házad előtt fogod találni...persze csak ha tovább tudsz menni gyalog...-vigyorogtak rám kérdőn én pedig jó kedvem miatt átadtam. Ha nem Johntól kaptam, hát akkor felőlem össze is törhetik. Miután elköszöntem tőlük, gyalog folytattam utam Floridában. Egészen a Johnék házát szegélyező erdőig elfutottam. Éppen be akartam lépni az erdőbe, mikor elém lépett egy csuklyás alak. Egy hatalmas sikoltás hagyta el a számat. Ijedtemben rohanni akartam az erdőbe, de az alak elém lépett. Oldalra léptem és úgy próbáltam meg előrébb jutni, de az a valami velem párhuzamban szintén oldalra lépett. Nem mertem hozzáérni, de még csak hang sem jött ki a torkomon. Lábam a földbe gyökerezett és nem bírtam mit csinálni. Annyira ismerős volt az illata.
-Lexi?-kérdeztem megrökönyödve.
-Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz.-felelte titokzatosan, de legalább megtudtam, hogy tényleg Lexi hátráltat.
-Hogy tényleg eljövök? Honnan tudtad, hogy....ohh a fenébe!
-Dereng már?
-Engedj!
-Nem! Úgy döntöttél ott maradsz. Hát akkor tartsd magad ahhoz. John már talált mást.
-Tessék?
-Csak nem gondoltad, hogy várni fog rád?
-Akkor is beszélni fogok vele!
-Ugyan miről? A régi szép időkről...amiknek vége?-beszélt, az utolsó kérdését megnyomva, és csuklyáját levéve láttam fülig érő vigyorát. A hold megvilágította gonosz kis mosolyát, amitől undorodtam. Nem hiszem, hogy John máris mást szerzett. Hazudik.
-Lexi ne raboljuk egymás idejét. Ha máshol nem, a jövőmben még láthatod, hogy úgyis be fogok jutni Johnhoz.
-Ha megöllek, akkor nem.-Mondta és, hogy fenyegetésének nyomatékot adjon, megfogta a torkom és az egyik fának lökött. Nekem elég volt ennyi, hogy bepöccenjek, hát körmeimet kemény húsába vájtam. Körmeim helyén kibuggyant különleges vére, aminek különösen jó illata volt. Dühünkben a másik haját kezdtük tépni, míg Lexi meg nem unta ezt az állapotot és az egyik vékony fának nem hajított, ami nagy reccsenések közepette kidőlt. Nekem különösebben nem fájt, de a fának annál inkább. Kihasználva, hogy a sötétbe dobott, nagyon halkan a háta mögé lopóztam és az egyik fára fölmásztam. Mire odanéztem, hogy megijesszem, egyszerűen eltűnt. Basszus.
-Szia kis hercegnőm!- hallatszott a hátam mögül a fáról a hang. Ijedtemben leestem, de még magammal rántottam őt is. Kimondhatjuk, hogy egyikünk sem valami ügyes verekedés téren. Rajtam végezte ugyan, én pedig a sárban, de megfordítottam az állást és ezúttal én voltam felül. Lépteket hallottam. Sok-sok léptet. A hangokból ítélve voltak vagy öten. Nem engedhettem, hogy azt lássák én állok vesztésre. Elkezdtem püfölni Lexit, de ő is püfölt, sőt még rugdosott is.
-Halljátok ezt?-hallatszott a távolból egy hang.-Úgy hallom lánybunyó. Megnézzük?-beszélt tovább. Ha ennyiből kitalálta, hogy mi folyik itt, akkor biztos valami vérfarkas vagy ilyesmi. Lexi ismét kihasználta figyelmetlenségem, és most ő került felülre. Felpattant és a pólómnál fogva felállított. Végigmértük egymást, majd magunkat. Kijelenthetem: még nyolcéves koromban, a sárharcok időszakában sem voltam ennyire saras. Lexi szintúgy. Úgy látszott őt jobban zavarja. Megpillantottam a fiúcsapatot és köztük ...Johnt. Ohh de imádom. Ő is kiszúrt engem. Lexi ISMÉT kihasználta John megérkezését, és nekem vetette magát. A földre kerültem ő pedig rám, de nem kell félteni: folyamatosan püföltem. Lerángattam magamról és most én voltam fölül. Közben Ők is odaértek, és körbe állva próbáltak a közelünkbe férkőzni. Azt még nem sikerült kitalálnom, hogy szét akarnak e szedni, vagy be akarnak e szállni. Lexi gyomorszájon vágott, amitől előrebukott a fejem. Kénytelen voltam belemarkolni a pólójába és szétszakítani.
-Hülye picsa!-kiáltott. És ismét nekem támadt. Mivel még mindig rajta voltam, könnyen megfogott a vállamnál és vagy két méterrel arrébb hajított el. Neki estem az egyik pasinak aki megfogott mielőtt még visszarohanhattam volna véletlenül kinyírni Lexit. Apropó, őt saját bátyja, John fogott le. Mi a francért nem tudott arra dobni?
-Most rázzatok szépen kezet.-mondta az engem lefogó pasi....aki mintha egy hangyányit visszaélt volna a helyzetével.
-Most szedd le szépen a kezed rólam, mert nem olyan helyen van amit bárkinek engedélyezek.-figyelmeztettem a pasit. John odakapta a fejét és szúrós pillantással "ajándékozta" barátját. Ezt jó jelnek vettem. Szépen lassan, még mindig fogva minket, közelebb vittek a másikhoz, hogy rázzunk kezet. Mikor egymás elé értünk, elengedtek minket. Lexi a kezét nyújtotta és én is. De még mennyire. Amint összeért a kezünk, gonosz vigyorral néztünk egymásra és kezdődött az egész elölről. Csakhogy most rajtam volt a sor. Nem tudom, hogy az erő most jött volna, vagy mindig is megvolt, de mindenesetre most nagyon sok volt. Nekivágtam Lexit egy fa lombjának, amiről így egy valag levél hullott le. Lexi a fa ágai közt maradt és szuszogott. Másodpercek múlva már én is ott voltam vele. Pillanatokon belül megkezdődött a fafogócska. Lexi egyre feljebb-és feljebb mászott. Hatalmas ez a fa. Mikor már olyan magasan voltunk, hogy a fa nem bírta volna továbbmászásunk, Lexi szemébe néztem és tisztáztam vele érzéseim. Magyarul: orrba vágtam. Azonnal vissza is kaptam, csak a számra. Annyira megszédültünk mindketten az ütésektől, hogy kábán kezdtük zuhanni, a föld pedig egyre csak közelebb került hozzánk. A következő pillanatban ahelyett, hogy az arcom a koszos földet súrolta volna, John karjaiba repültem. Lexit meg egy másik pasi kapott el.
-John.-nyögtem a mellkasának.
-Ssss.-csitított. Nem tudom, hogy csinálták, de a következő pillanatban a nappali kanapéján találtam magam, és láttam, amint Lexit egy másik pasi felcipeli a szobájába.
-Mi történt?-jött John apja, Stephen. Nem tehettem róla, egyszerűen csak kitört belőlem a nevetés. Éles fájdalom hasított a számba, úgyhogy le is fagyott a vigyor az arcomról. Odakaptam a kezem és éreztem kihűlt vérem a számon és kezemen.
-A fenébe.-nyögtem és fejem visszahanyatlott a párnára.
-Összeverekedtek.-mondta John.
-Árulkodós.-szidtam le. Láttam amint Stephen kiment az ajtón és mintha egy vigyort véltem volna felfedezni az arcán. Kettesben maradtam Johnnal. Végre!!
-Hogy gondoltad ezt Alice? Összeverekszel Lexivel?
-Nem engedte, hogy idejöjjek. Hát valahogy ide kellett jutnom. És látod bejött. Díszkísérettel jutottam be a ház ajtaján.-vigyorogtam édes arcára, amin egy halvány mosoly jelent meg. -De most hagy szedjem le a vért magamról.
-Hagyd csak, leszedem.-ajánlotta rekedten John.
-Benne vagyok.-vigyorogtam, de csak kicsit, mert nagyon fájt a szám.
-Milyen jó kedved van.
-Boldog vagyok! El sem tudod hinni milyen kalandos volt az utam. Végre itt vagyok.
-De el tudom képzelni.-vigyorgott.-Nem fáj a szád?-kérdezte orvosi izékkel a kezében.
-De igen.-panaszoltam.-Te jó ég, hogy nézhetek ki....
-Jelentem: Kissé saras vagy és véres, a pólód egy bizonyos ponton elszakadt, sőt idefele a nadrágodon is kitapintottam egy lyukat...-jelentette, majd nyelt egy nagyot.
-Hol a lyuk?-visítottam
-A belső combodon.-hajtotta le a fejét John, mint aki rosszat csinált a lyuk kitapintásával. Igazából én örültem neki.
  John ellátta a sebeimet, majd a kezembe nyomott egy törölközőt, egy kinyúlt pólót. Egy rövidnacit előhalásztam a cuccaim közül, egy bugyival és bementem a fürdőbe, de rettegtem, hogy megint le kell kezelni a fejem, úgyhogy behívtam John is. Ő leült a mosógépre, s mivel a zuhanykabin hatalmas volt és nem átlátszó, könnyen lefürödhettem. Kicsit fárasztó volt ügyelni arra, hogy a ruháim ne legyenek vizesek, de megoldottam. Még a kabinban felöltöztem és a kinyúlt, hatalmas póló-rövidnadrág párosításban léptem ki.
  John végigmért, egy apró morgás hagyta el a száját, amit emberi fül valószínüleg nem hallhatott, majd a szemembe nézett. A kezét nyújtotta, amit én készségesen elfogadtam és a szobája felé vettük az irány. Beérve mindketten leültünk a már jól ismert ágyra. John még egy ideig a kezeit fixírozta, majd megszólalt.
-Visszajöttél?-kérdezte kerek, csillogó szemekkel.
-Nem.-feleltem-De fogok jönni mindig... Hiányoztál.-jelentettem ki némi habozás után.
  John csak bólintott, de nem szólt semmit. Most idegesített a csend. Közel sem ment minden olyan simán, mint ahogy én azt elképzeltem. Rosszul esett, hogy John igazából semmilyen érdeklődést nem mutat az iránt, hogy itt vagyok.
-Ez nem igaz!-csattant fel egy pillanat múlva.
-Micsoda?
-Kikészítesz Alice, tudod? Igenis érdekel, hogy itt vagy!
-Te megint olvastál a gondolataimban...
-Persze, hogy olvasok! Hogy ne olvasnék, ha egyszer ordítanak a gondolataid.
-Tudod....tudod ez nem igazság. Te minden gondolatommal és érzésemmel tisztában vagy, viszont nekem fogalmam sincs semmiről. Halvány lila gőzöm sincs, hogy mégis hányadán állunk, egyáltalán ...kedvelsz e engem.-dőltek ki belőlem a szavak, de már úgyis biztos mindet kiolvasta előzőleg a gondolataimból. A szövegelésem végénél már alig bírtam visszafojtani a sírást. Nem kellett volna ide jönnöm.
-A-Alice, te bolond vagy.-suttogta és megölelt. Én vagyok bolond? ÉN VAGYOK BOLOND? Erről aztán órákat veszekedhetnénk, de inkább hagytam, hogy a karjaiban vegyem fel a folyékony halmazállapotot. Annyira jó volt végre az ölelésében lenni, de szerettem volna választ kapni a kérdéseimre is.
-Tudom.-válaszolt a gondolataimra.
-Hagyd már abba! Minden gondolatomat ismered! Én is tudni akarom a te gondolataidat!-morogtam a mellkasába fúrva a fejem, de Ő értette.
-Igazad van.-hagyta rám
-Tudom.-zsörtölődtem.
-Mi lenne, ha nem ficánkolnál?
-Túl könnyű dolgod lenne.-feleltem és arcomat még jobban a mellkasába fúrtam.-John....
-Mondd!
-Most akkor mi..mi van?
-Mivel?-kérdezte meglepődve.
-Hát tudod...-magyaráztam roppant érthetően...nem értem mit nem lehet ezen érteni. Jó, hülye vagyok.
-Nem.-értetlenkedett tovább.
-Hát...-gondolkoztam még egy ideig, hogy hogyan is fogalmazzam meg amit mondani akarok, míg egy gondolat ütött szöget a fejemben:
-John! Már rég kiolvastad a fejemből, hogy mit akarok kérdezni!-rivalltam rá, mire kitört belőle a nevetés.
-Csak tudni szerettem volna, hogy kimondod e.-védekezett.
 Felpillantottam rá, mélyen a szemébe néztem, nagy levegőt vettem, és kimondtam az amúgy már teljesen és tökéletesen egyértelmű dolgot.
-Szeretlek!-hadartam el, majd tekintetem kiolvasztottam szemeiből, és belefúrtam a fejem a nyakába. John testén éreztem, hogy sokkal feszültebb. Nekem végem, most szúrtam el mindent. Könyörgöm lőjön le valaki. Még nem sikerült menekülési útvonalat választanom, John végigsimította kezét a nyakamon, ezzel elintézve, hogy lélegzetvételem még az abnormálisnál is abnormálisabb legyen. Az államnál fogva felemelte a fejem és megcsókolt. Ez határozottan olyan volt, hogy " Igen. Én is szeretlek!" Persze lehet, hogy csak így akartam érteni. Hogy agyalhatok ilyeneken egy csók közben? Ez így nem jó. John elszakadt ajkaimtól.
-Alice próbálj már meg észhez térni! Szerinted megcsókolnálak ha nem szeretnélek? Szeretlek!-beszélt, de engem csak az utolsó szava érdekelt. Valami kattant az agyamban és, mint egy kiéhezett kutya, úgy vetettem rá magam John ajkaira. Cseppet sem ellenkezett. Sőt. Miután végképp kifogytam a levegőből, észrevettem, hogy Ő hanyatt fekszik, én pedig rajta vagyok.
-Hamarabb nem szólhattál volna? Az túl egyszerű lett volna, mi?-kezdtem püfölni ahol csak értem, de nem erősen.
-Mit gondoltál, miért csókollak meg?-kérdezte, s fordított az álláson. Most ő volt felül és eszeveszettül visítottam a nevetéstől, mivel csikizett.
-Nem tudom-fuldokoltam még mindig a nevetéstől, pedig már abbahagyta a kínzásom. Egy valag endorfin szabadult fel a szervezetembe. Sokkal szabadabban és vidámabban tudtam Johnnal lenni.
-Itt alszol ma este?-kérdezte sunyin vigyorogva, csillogó szemekkel.
-Viccelsz? Vissza sem megyek Port Charlotte-ba!-vigyorogtam rá és egy csókot nyomtam szájára...

Díj

Sziasztok!
Bocsánat, egy díjat elfelejtettem továbbküldeni múltkor a többivel együtt. Még nagyon régről maradt meg, úgyhogy nem tudom igazán, hogy kitől kaptam, de köszönöm neki!! :D

Küldeném akkor azoknak akiknek az előzőket!! :D

Puszi
Detty

24. Fejezet

Sziasztok!
Nah végül is sikerült meghoznom a 24. fejezetet. Remélem tetszeni fog. Jajj ezt még elmesélem: Tök érdekes dolog történt velem. Még a történet elején a barátnőmmel szó volt John húgáról. Ő adta neki a Cassandra nevet és pedig a jövőbelátó képességet. Tegnap csak úgy kíváncsiságból utána néztem a  név jelentésének. Hát dőltem a nevetéstől. A Cassandra név jelentése: jövőbelátó. :D:D
Nah csak ennyi. Most inkább átadom a fejezetet és remélem, hogy tetszeni fog...ez most nagyon nehézkesen jött össze...:S :)
Puszi
Detty

"Éreznem kell az érintés selymét,
Nem ölel így a Földön más.
És szíve dobban, mélyében lobban
Egy ismerős pillantás."
     /Rúzsa Magdolna/



-Háhh 65 éve tanítok ebben az iskolában. Egyébként valóban 27 éves voltam mikor meghaltam......
-Ahhoz képest jól tartja magát a tanárnő.- csúszott ki a számon az első mondat ami az eszembe jutott.
-Köszönöm! -Húzta széles mosolyra a száját. -Kíváncsiak vagytok a történetemre?-kérdezte kissé vonakodva.
-Igen.-válaszolt az osztály nagy része.
-Okéé, de csak mert az osztályfőnökötök vagyok...1837-ben születtem Dijonban. Pont abban az évben, mikor Elisabeth császárné. Jómódú családból származtam, ezért a szüleim mindenképp egy hasonló rangú férfit akartak nekem választani. Még csak 11 éves voltam, mikor a szüleim felfigyeltek egy igen pénzes családra. Hat gyerekük volt, de csak egy fiú. Te jó ég! Hogy lehet valakinek hat gyereke? Na mindegy. Szóval eltelt pár év, és a 16. születésnapomon bemutatták nekem George-ot. Kiderült, hogy már régen lepaktálták, hogy nekünk össze kell házasodnunk. Hát, mit mondjak...egyikünk sem volt oda az ötletért. Én elszöktem. Egy ismerősöm segített hamis papírokat csináltatni nekem, így mentem Angliába. 25 éves voltam mikor Amerikába utaztam. Itt változtatott át egy szemét démon.
-Démon?-bukott ki a számon a szó. Babett egy démon lenne?
-Nyugalom a démon nem olyan, mint amikről hallani lehet mostanság. Tanulni fogunk arról is. Mint mondtam, 27 voltam ekkor. Ezután 81 évet töltöttem csak azzal, hogy felkutattam a fajtámbelieket, kitanultam minden apró fortéját ennek az életnek. Megtudtam, hogy van ez az iskola, letettem a tanárit, majd 108 évesen ideszegődtem és azóta itt tanítok. Kicsit sem bonyolult nem?-kérdezte nevetve a monológja végén.
-173 éves?
-Igen.-mosolygott.-De most térjünk a tárgyra, mert el fog menni az óra. Most, hogy én elmondtam az életem, ti jöttök. Úgy terveztem, hogy először illene a ti képességeitekkel megismerkednünk. 14-en vagytok plusz én, akkor 15 órát fogunk rászánni, arra, hogy megtanuljuk egymás, és egyáltalán saját magatok képességeit. Ki akar az első lenni?
-Én! - jelentkezett nevetve Zoe.
-Valahogy éreztem.-fintorgott Nita.
  Zoe képességét vettük végig órán, de mivel nekem már bemutatta, hogy mit tud, nem igazán izgatott az óra. Babett feladta, hogy tanuljuk meg a következő órára. Hát ezzel sem lesz sok gond.
  Csengetéskor Babett bemutatta egy másik tanárunkat, Tod-ot.
Ő is nagyon fiatal volt. Persze nem annyira, hogy összejöhessünk vele. Ezt Zoe szóvá is tette.
-Szerintem nagyon helyes.-olvadozott a folyosón a falnak támaszkodva.
-Túl öreg.-figyelmeztettük Nitával.
-Csak huszonnyolc éves.
-Harminc.-javítottuk ki nevetve.
-Akkor harminc. És?
-Te meg tizenhét.-okítottam.
-Tizennyolc!!-vágta rá Zoe.
-Azanyja! Idősebb vagy nálam? Hát nem néztem volna ki?-hökkentem meg.
-Bizony csajszi, úgyhogy ne szemtelenkedj!!-kezdte csikizni az oldalam és én hangosan sikítottam a nevetéstől.
-A lényeg, hogy nem szabad. Amúgy is...milyen hülye név az, hogy Tod?
-Ez nem mérvadó. Láttátok a szemét?
-Jah. A macskámnak is pont ilyen szemei voltak. - merengett Nita és belőlem ismét kitört a nevetés.
-Ünneprontók.-duzzogott Zoe.
-Igyekszünk!-vágtuk rá.
  Csengettek. Bementünk Tod tantermébe, ahol természetesen Zoe a tanári asztalhoz legközelebb fekvő padhoz ült. Nitával mi is leültünk és vártuk, hogy megtudjuk milyen órára is jöttünk.
-Helló! Tod vagyok. Az én óráimon a különleges lények általános tudnivalóikkal fogtok megismerkedni. Ma például arról lesz szó, hogy hogyan különböztethetjük meg az embereket és a magunkfajtákat akár ránézésre is. Van valakinek ötlete? -néma csend.- Senki? Rendben. Hát akkor az első különbség a mozdulatokban rejlik. A mi mozgásunk sokkal kecsesebb, ugyanakkor gyorsabb és határozottabb.-mondta és közben mindenféle mozdulatot mutatott be az osztály előtt pattogva Zoe nagy örömére. Nem szimpi nekem ez a tanár.- A második fontos különbség a szemünk pupilláját övező vöröses árnyalatú vékony csík.-folytatta. Milyen furcsa. Azt hittem, hogy olyana mindenkinek van. Ezek szerint tévedtem. A tanár szavaira mindenki a padtársa szemét kezdte vizslatni. Én is ezt csináltam Nitával. A végére már csak bandzsítottunk, úgyhogy dőltünk a röhögéstől.
   A következő négy órában csak normális gimis óráink voltak. Persze nem normális tanárokkal. Mikor kiszabadultunk a matekteremből, a szekrényünkhöz mentünk, majd a parkolóhoz érve beszálltunk a kocsiba.
-Merre laksz Zoe?
-Most megyek hozzátok.
-Igen? Akkor legalább tudom az utat. Egyébként a másik két lánnyal mi van?
-Elég maguknak valók.-kezdett bele Nita.
-Mondjuk úgy, hogy felsőbbrendűnek érzik magukat.-folytatta Zoe.
-Nem vagytok oda értük.-állapítottam meg.
-Eddig jó volt. Mindig együtt lógtunk, de most megváltoztak. Olyan kis szemetek lettek.
-Hüm-jött a politikust megszégyenítő válaszom, majd elindultunk. Nita háza előtt volt egy hintaágy. Erre ültünk miután lepakoltuk a cuccainkat és ettünk Nita spagettijéből. A nap sugarai lágyan cirógatták a bőrünket. Nem is kívánhattunk volna többet. Cama eközben hazajött és az egyik repkedő pillangót próbálta elkapni...nem túl nagy sikerrel. Leültünk hozzá a fűre és nagy boldogságára dögönyözni kezdtük. Annyira hihetetlen, hogy egy farkaskölyök és mégis szelídebb még egy kiskutyánál is. Annyira szeretem, csak ne jutna róla eszembe folyton John.
-Mi van Alice? Hahóó! -ingatta a kezét az orrom előtt Zoe.
-Jah semmi.
-Mond már el! Legyek a pszichológusod?
-Zoe, neked kéne pszichológus.-szállt be Nita-De azért én is kíváncsi vagyok.
-Van ez a John...-kezdtem bele, merthogy valakinek muszáj elmondanom, bennük meg már amúgy is megtaláltam a barátot. Elmondtam mindent, ami csak kettőnk között történt. Majd a jelenhez értem.-És most eljöttem ide. Azt sem tudom miért...és semmit nem tudok. És ha ennyire sajnálja, hogy nem megyek haza, akkor ő miért nem maradt itt velem? Nem szeret engem. Mi a véleményetek??
-Alice, Alice, Alice. Alice!-emelte meg a hangját az utolsó "Alice"-nél Zoe.
-Mondjad, mondjad, mondjad. Mondjad!-mondtam ugyanolyan hangsúlyban.
-Van megoldás!
-És megosztjátok velem is?
-Igen. Azért érzed, hogy neked itt kell lenned, mert tényleg itt a helyed!-magyarázta Zoe.
-Ah-ha...kössz az infót Zoe.
-Igaza van. Az iskola vonzott ide, mivel különleges vagy. Mindenki idejön aki hasonló, mint mi. Egészen addig fogod érezni ezt a vonzást, amíg meg nem tanulsz mindent.-védte Zoe-t Nita.
-De nekem hiányzik John!-pirultam el és kezeimmel babrálni kezdtem Cama bundáját. Nitát látszólag rosszul érinti mikor Johnról beszélek. Lehet, hogy ő is így járt valakivel??
-Miért nem találkoztok? Itt laktok egymástól pusztán egyetlen egy városra.
-Igen, de mi van ha nagyon megbántottam azzal, hogy nem mentem vele?
-Ha szeret, akkor megérti ezt is. Találkozz vele....mondjuk pénteken, és akkor egy hétvégét otthon is tölthetsz.
-Nem tudom...
-Alice Green! Szereted?
-Igen!
-Akkor meg csináld amit mondok!
-Jó.-mondtam ki végül vonakodva a döntésem, a két lány pedig hanyatt vágódott a fűben. A mintájukat én is követtem és hagytam, hogy Cama a fülemet harapdálja. Pénteken találkozom Johnnal. Gondoltam és elvigyorodtam. Akár ma este is elszökhetnék hozzá....

Díjak

Szió!
Van pár elmaradásom a díjakkal kapcsolatban, de most megköszönöm őket és tovább is küldöm! :D

Köszönöm a következő három díjat Kittynek:

 

A következőt pedig Kittynek, és Krisztinek:

Nagyon-nagyon köszönöm a díjakat és akkor küldeném:

Krisztinek a Twilight - A Történet Folytatódikhoz.
Szaszának a Csábító alkonyathoz.
Zoey-nak a Bubble Dreams-hez.
Bee-nek a Harc a végzet ellenhez. (Az első hármat)

Szeretettel:
Detty