11. Fejezet

John magával húzott az ágyához, és leültetett. Szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Fogalmam sem volt arról, hogy micsoda John, de nagyon kíváncsi voltam. A félelmem alábbhagyott hiszen én sem vagyok ember...
-Öhm...Alice tudnod kell, hogy az a napló csak egy 17  éves gyerek kitalációja, nem igaz ...az egész. - kezdett bele John.
-Mi az, hogy nem az egész?- kérdeztem és próbáltam nyugodt hangon megszólalni, de nem sikerült. Csak egy elhaló nyögéshez volt erőm.
-Vannak benne igaz dolgok, mint például, hogy észleltem némi változás magamon...tényleg lettek ilyen...képességeim.- miközben beszélt végig az arcomat fürkészte és a kezemet a kezében tartotta.
-És a vér?- kérdeztem suttogva.
-Nagyon dühös voltam akkor apára, mivel nem  mondta el, hogy mi történik velem, miközben pontosan tudta. Őt akartam megijeszteni még régen ezzel az egésszel, de nem gondoltam volna, hogy évekkel később rátalál valaki. Egyáltalán, hogy kerültél ide Alice? És, hogy került hozzád a naplóm?
-Öhm hát....mindegy! Azt mondtad, hogy mindent elmagyarázol, de nem értek semmit.-kétségbe esve próbáltam kitalálni valami indokot, hogy mégis mit keresek itt.
-Jó elmondok mindent, de aztán te is!
-Jó...
-Szóval 17 éves koromban megváltoztam. Furcsa képességeket birtokoltam. Ezeket elolvashattad a naplóban. Élveztem hiszen ilyeneket csak én tudtam, de nem értettem, hogy miért van ez és Steph nem segített, mondván ezt egyedül kell végigcsinálnom. Dühös lettem rá és írni kezdtem a naplót, direkt olyan helyeken, ahol apám láthatta. Úgy gondoltam biztos el akarja majd olvasni és igazam lett. Tényleg beleolvasott. Egyik nap elvitt egy nagy tisztásra és követelte, hogy mutassam meg neki, hogy mit tudok és, hogy magyarázzam el neki a naplóba írtakat. Így tettem. Elmagyaráztam mindent a hazugságokkal együtt, ám Steph ismert annyira, hogy tudja: nem mondok igazat. Ezen összevesztünk és én olyan dühös lettem rá, hogy...hogy...Alice szereted az állatokat?- megremegett a szája az elfojtott mosolytól, de miért mosolyog??
-Hogy jönnek ide az állatok?? Végre kezdem érteni, erre megint összezavarsz!! Semmi köze az állatoknak ehhez az egészhez! - szóltam teljesen összezavarodva.
-Nagyon sok köze van az állatokhoz! Figyelj. Apa nagyon feldühített, és nem tudtam parancsolni magamnak. Őrjöngeni kezdtem. És ...átváltoztam.- John pár pillanatig a földet nézte én pedig vártam, hogy folytassa, de nem tette. Egyszer csak a szemembe nézett és valószínűleg tükröződtek az arcomon az érzelmeim, mert megint el kezdett beszélni.
-Nem érted igaz?-ezen elgondolkodott, majd ismét az arcomat kezdte fürkészni, és hitetlenség tükröződött szemeiben - Alice te nem félsz?
-Nem.-Mondtam határozottan. Már nem is értettem, hogy mire volt jó az előbbi hisztim, de azt még mindig nem tudtam meg, hogy John micsoda valójában.
-Most én nem értelek.-Értetlenkedett -az előbb még féltél és most..
-Azt akarod, hogy féljek?-szakítottam félbe.
-Dehogy akarom, csak furcsa. Biztosan figyeltél? Alice! Én nem vagyok ember.
-Akkor mi vagy?- egyébként én sem vagyok az. Tettem hozzá magamban, de hangosan még nem szándékoztam elmondani neki.
-Huhh...mint mondtam dühös lettem... leírhatatlan érzés járta át a testem. Elterjedt benne a harag, de egyre izgatottabbá váltam. Éreztem ahogy gerincemtől kiindulva az egész testem megremeg és.....farkassá változtam.
    Farkassá??? Na ne!! Az nem lehet...azt vettem észre, hogy nem félek, sőt még többet akartam tudni, John úgy megbűvölt, hogy igazából akkor is itt maradtam volna vele, ha közli velem, hogy egy gyilkos, bár akkor valószínüleg egy kicsit féltem volna.
-Furcsa - gondolkoztam tovább hangosan - a farkas a kedvenc állatom.
-Tényleg?- Csillant fel a szeme, de újra felöltötte kifejezéstelen arcát.- Többről van itt szó, mint, hogy farkassá változom. Sokkal többről. Akkoriban nagyon veszélyes voltam, és mikor először átváltoztam majdnem megöltem aput, de szerencsére ő is vérfarkas, úgyhogy megállított.
-Vérfarkas??-értetlenkedtem- Akkor ti vérfarkasok vagytok? Azok nem csak teliholdkor változnak át?
-Az csak mese.... Tényleg nem félsz?
-Tényleg!!- biztosítottam és küldtem felé egy mosolyt, amit viszonzott.- Ma már ne vagy veszélyes nem? Akkor minek féljek? Én nem hagyom, hogy a múlt kísértsen! Te se hagyd, mert könnyen felemészt.
-Ezt úgy mondod mintha lenne tapasztalatod e-téren.
-Van is. Azzal az apró különbséggel, hogy én nem vagyok vérfarkas.
-Hát nem. Éppen ezért nem szabadna tudnod rólunk. Csak azért mondtam el, mert nem szeretném ha félnél tőlem. Jól jegyezd meg, hogy soha nem tudnálak bántani!!
-Megjegyzem-mosolyogtam-lehet még pár kérdésem?
-Lehet.-mélyen a szemembe nézett és az arca elkomorult-De aztán nekem lesznek kérdéseim.
-Francba-motyogtam
-Ne félj akármit mondasz nem fogok rád haragudni, de most kérdezz!
-Tényleg vannak vámpírok akik az ellenségeitek?
-Te honnan veszed ezeket?? -nevetett, de a tekintetét elfordította.
-Filmekből és könyvekből.
-Azoknak a nagy része baromság. Szeretnél még kérdezni valami?
-Nee-em- nyögtem, mert rájöttem, hogy most nekem kell válaszolgatnom, mindezt úgy, hogy John ne tudja meg, hogy mi vagyok. Főleg mert még én sem tudom.
-Akkor én kérdezek - kezdett bele Ő - Hogy jutottál be?
-Öhm......Nyitva volt az  ablak. - mondtam neki a fél igazságot.
-És, hogy jutottál el az ablakig? - gyanakvón nézett rám.
-Felmásztam a fára, ami az ablak mellet van.
-Tegyük fel, hogy igazat mondasz, de akkor arra válaszolj, hogy miért?
-Öhm...
-Őszintén - mondta szinte könyörgően
-Jó. Szóval...összevesztünk és én nem akartam, hogy ilyen kapcsolatban legyünk egymással. Így hát eltökéltem, hogy mindenáron tudatom veled...hogy...hogy
-Hogy??-kérdezte elbűvölő hangján John miközben közelebb húzódott hozzám, végigsimította arcomat, ahonnan keze a nyakamra "tévedt" és azt cirógatta tovább. Megborzongtam és ő mosolyogva figyelte, hogy mit váltott ki belőlem az érintése.
-Hogy nem vagy számomra közömbös.- Nem ezt akartam mondani, de nem éreztem úgy, hogy ki tudnám ejteni a számon azokat a szavakat, miszerint szeretem. Több indokból sem tehettem. Egy: Ő biztos nem így érez, akkor meg minek. Kettő: Az ember...vagy akármi is vagyok én, nem szerethet bele ilyen gyorsan valakibe. Furcsa, de nem hoztam fel indokként azt, hogy végtére is John egy vérfarkas.
-Ezt úgy akartad a tudtomra adni, hogy betörsz hozzám?-hitetlenkedett, de izgalom volt a hangjában.
-Igen, de aztán mikor már itt voltam bent, az egész elvesztette értelmét, úgyhogy el akartam menni, de valamiért fogva tartott ez a szoba és nem bírtam mozdulni így hát az egész napot itt töltöttem és hát az az ötletem támadt, hogy...
-Hogy kicsit utána nézel, ki vagyok.-fejezte be.
-Valahogy úgy.- mondtam szégyenkezve.
-Megértem. - Jelentette ki nemes egyszerűséggel, és úgy láttam tényleg megérti.
-Hogy-hogy?
-Én is csináltam már ilyet, de most tisztázzuk inkább az érzéseidet.
-Jajj ..öhm nekem mennem kel-pattantam fel, az ajtóhoz mentem és ki akartam menni, de az zárva volt.
-Erre is gondoltam.-mondta és mutatta, hogy üljek mellé. Leültem.
-De...
-Nincs de...először én kérdezek aztán te,és válaszolj őszintén!-szembefordult velem, a szemebe nézett és ismét játszani kezdett az ujjaimmal.-Mit jelentett számodra az amikor megcsókoltalak?
  Elvörösödtem.
-Hát ezt nem tudom megmagyarázni. A suliban láttalak meg először, és egy csomó ideig azon gondolkodtam, hogy ki lehetsz. Erre mikor igazából csak apa egyik barátját akartuk meglátogatni, egyszer csak ott voltál és ...vonzottál magadhoz..be kell valljam, élveztem, és igazából még csak pár órája ismertük egymást mégis több volt mint valami egyszerű csók.
-Köszönöm, hogy őszinte vagy.
-És te? Neked milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban?
-Ugyan olyanok, mint neked. Nem akartam ennyire elhamarkodni, de nem bírtam magammal. A vérfarkasoknak vannak bizonyos ösztöneik, amik megsúgják, mikor mit kell tennünk. Az is egy ilyen alkalom volt. Nem csókolnék meg csak azért egy lányt, hogy kihasználjam. Bár hozzá kell tennem, akkor egyikünk sem volt önmaga.
-Ezt hogy érted?
-Úgy, hogy Vérfarkas vagyok Alice! Minden porcikám csábít téged, te pedig engedsz a csábításnak és én is.
-Hogy, hogy te is? Téged mi csábít?
-Te - mosolygott rám, közelebb hajolt és nyomott egy puszit a homlokomra.
-Én? - motyogtam és elterültem az ágyon.
-Igen te. Még sosem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire vonzana.
-És miért hajtogattad folyton azt, hogy nem szabadna együtt lennünk?
-Mert tényleg nem szabadna -komorodott el ismét.
-Miért?
-Mert én soha nem bántanálak, de vannak a vérfarkasoknak ellenségei.
-Azt mondtad nem léteznek vámpírok.
-Nem is azok, ezt majd később elmesélem. Most az a fontos, hogy bármikor felhasználhatnak téged, hogy engem elkapjanak. És Alice soha nem mond el senkinek azokat amiket ma hallottál. Nem szabad kiderülnie.
-Nem fogom, ne aggódj! Megbízhatsz bennem. És nem érdekelnek az ellenségeid. Meg tudom védeni magam!
-Bár így lenne.
-Akkor védj meg te! Végül is te kevertél bele ebbe.- Bármit megtettem volna csak, hogy együtt lehessek vele.
-Sajnálom, nem akartalak.-mondta és beletúrt a hajamba ami kissé kócossá vált, főleg mivel feküdtem.
-Nem azért mondtam, csak én engem tényleg nem érdekelnek az ellenségeid.
-Miért lenne neked jó velem maradni?-kérdezte miközben ő is a hátára feküdt és mindketten a plafon néztük.
-Már mondtam. Én sem tudom. Csak vonzol magadhoz.
  John a könyökére támaszkodott és rám nézett.
-Valamit eltitkoltam...és ezt csak azért mondom el, mert te őszinte vagy velem, és hogy érezd a súlyát ennek az egésznek.
-Mit? -Néztem rá kerek szemekkel. Szegénykém ha tudná, hogy mi mindent titkolok előle, de már nem sokáig.
   Közelebb hajolt, ajkát a nyakamra helyezte, és úgy mormolta. Ahogy beszél, ajkai cirógatták a nyakamat, és néha fogait is éreztem, s ettől az édes mozdulattól megremegtem. Ám amikor a mondat végére ért, teljesen más értelmet kapott az egész. 
-Tényleg léteznek vámpírok.

Muhahaha lehet találgatni, hogy John micsoda, vagy Alice micsoda!! Remélem kellőképp felborzoltam az idegeket, és kíváncsivá tettem mindenkit, így elértem azt, hogy várjátok a következőt!!! :D 

Puszi mindenkinek!!

Ui.: Remélem tetszett!!!