Sziasztok!
Örömmel osztom meg veletek új díjam, és küldöm tovább azoknak, akiknek az eddigieket is küldtem.
Üdvözöllek az oldalamon!!!! Én egy kezdő író vagyok, és szeretném megosztani veletek a "Művemet",amit folyamatosan fogok írni. Az érdekessége az, hogy még én sem tudom, hogy miről fog szólni. Amikor csak tehetem írni fogom a történetet és ti is adhattok ötleteket, elmondhatjátok a véleményeteket,így akár befolyásolhatjátok az eseményeket!!!!!! Jó olvasást!! Puszi: Detty
2010. december 18., szombat
2010. december 11., szombat
15. Fejezet
Sziasztok! Meghoztam a 15. Fejezetet, ami nem bővelkedik eseményekben, de olyan aranyos együtt John és Alice, hogy muszáj volt még egy közös jelenetet beraknom, mielőtt hatalmam lesújt rájuk. Ezt értsétek ahogy akarjátok, még én sem tudom, hogy én hogy értem. Alice-nek megint új becézése van, mégpedig Ale. Az Ale-t és az Ali-t felváltva fogom használni. Attól függ, hogy jön...Nem tudom mit mondhatnék még...jah...ne mindig higgyetek a fejezet végének....muhaha Jó olvasást!
Puszi
[ Alice szemszöge ]
Kizárt! Nagyon aranyos ez a kislány, de én nem vagyok bébicsősz! A francba is!! Nem elég, hogy teljesen le fogok maradni, nem találkozhatok John-nal és plusz még kapok a nyakamba egy gyereket. Erről nem szólt nekem "Kedves" John...Hát erről még elbeszélgetek vele. Szerettem John, őszintén szerettem, de most dühös voltam rá...egy kicsit.
Csend ült a szobára. Nagyon mély csend. Apa várt tőlem valami reakciót, Claudia pedig mintha félt volna. Nem tudtam megszólalni. Féltem, ha megtenném, abból nagy veszekedés lenne. Mi a fenét csináljak? El kéne tűnni arra a két hétre. Mi lenne ha teleportálnék?
-Nagyon szép vagy!-törte meg Clau a csendet dallamos, ám bátortalan hangon.
-K..köszönöm.-dadogtam, mert meglepett. Én azon gondolkozom, hogyan passzoljam le szegényt, ő meg megdicsér.
-Örülök, hogy összemelegedtetek. Akkor én megyek is dolgozni.-nyögte ki apu azt a pár szót, amitől kezdett felmenni bennem a pumpa.
-Máris? És mégis mi a fenét csináljak? Nem teheted ezt velem két nap miatt!
-De már meg is tettem.-vigyorgott rám apu, és a kabátját levéve a fogasról, kirohant az ajtón. Vigyorgott!
-Mit szeretnél csinálni?-próbáltam kedvesen és lazán beszélni, de ez nehezemre esett.
[ John szemszöge ]
Becsuktam az ajtót, miután Ale kilépett, de amint a gondolataiból kivettem, hogy nem figyel, azonnal kinyitottam, és utána indultam. Pár méterrel mögötte mentem. Csendben haladtam, és nagyon figyeltem a gondolatait, hogy észrevesz-e. Szerencsémre máshol járt az esze. Nem sietett, pedig már csak 1 perce volt. Amint ezt kigondoltam, rögtön eszébe jutott neki is, és futni kezdett. Jól tette, mert Michael elég komoly büntetést talált ki neki. Ennek nem örültem, mert a tervében az is benne volt, hogy Ale nem jöhet suliba, ami egyenlő volt azzal, hogy nem találkozhatok majd vele. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy megint "túszul ejtem" és nem engedem haza, de aztán több ok miatt is elvetettem ezt az ötletet.
Eszméletlen gyorsan futott, de én még nála is gyorsabb voltam. Futás közben figyeltem gyönyörű, alakját, ahogy siklik a hold fényében, az erdő mentén egy-egy fát megérintve. Olyan gyönyörű teremtés. Teljes lénye elvarázsolt. Azért futottam utána, mert meg akartam óvni, vigyázni akartam rá. Veszélyes ilyenkor az erdő, és bármilyen képessége is van Alice-nek, az erdő hatalmával nem tudna szembeszállni.
Megállt egy ház előtt, ami kisebb volt, mint a mienk, de sokkal otthonosabb. Tudtam, hogy ez az ő házuk és be fog menni, de nem akartam elmenni. Megnyugtatásom gyanánt arra gondoltam, hogy most legalább tudom hol lakik.
Elindultam haza és közben végig Ale gondolatait figyeltem. Nem nagyon volt ínyére, hogy vigyáznia kell a kislányra. Tényleg nagyon aranyos volt, de én sem tudnám, hogy mit csináljak vele...
Egyedül voltam a házban, mert Lexi és az apám Londonban jártak. Ez hasznomra vállt, mert így legalább nem idegesített a húgom ingadozó hangulata. Valami hihetetlen egy lány. Egyik pillanatban még olyan fejjel kóvályog, mint aki a halállal szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni, a másikban pedig meg a legidétlenebb módon viháncol mindenen.
Annyi gondolat járt a fejemben, hogy megfájdult és inkább elmentem aludni. Igen. Földöntúli lényem ellenére fájhat a fejem és alszom is.
Reggel csörgött a telefonom és én megsemmisülve nyúltam utána, hogy kikapcsoljam. Nem voltak túl jó kilátásaim a mai nappal kapcsolatban, úgyhogy meg sem próbáltam jókedvű lenni.
Rövid időn belül elkészültem, és beültem a kocsimba. Mikor beértem, szembetaláltam magam egy valag irigy gondolattal. Az összes osztálytársam azt figyelte, hogy vajon Ale is az én kocsimból száll-e ki. Biztosra vették, hogy járunk. Bár én is ilyen biztosra vehetném, de sajnos soha nem fogom. Képtelenség, hogy én és Alice egy párt alkossunk. Nem azért mert nem szeretem és tudom, hogy ő is szeret, de túl nagy veszélybe kerülne. Meg sem próbálom titkolni előle érzéseim, mert úgyis látja ha hazudok, de megóvni még megtudom. Ez önzőség a részemről, hiszen egy ép eszű ember azt mondaná, hogy ha nagyon szeretném, akkor nem sodornám veszélybe. És milyen igaza lenne. Már így is átélte, hogy megtámadtam, de én még mindig elhitetem vele, hogy van remény. De utálom ezt a szót.
Alice már nincs akkora veszélyben, mint eddig. Legalábbis a részemről nem, mert csak először kibírhatatlan a csábítás. Utána már kibírható. És ezt szó szerint kell érteni. Tényleg kibírhatatlan a csábítás.
Az egyik lány bekopogott a kocsiablakon. Saját állítása szerint nagyon csábosan nézett, de először azt hittem, hogy komoly fájdalmakkal küzd. Ahelyett, hogy lehúztam volna az ablakot, amire számított, üvegen keresztül arrébb tessékeltem és kiszálltam. Már kezdte volna, az előre betanult szövegét, amivel mindent kideríthetett volna, de én inkább egy finom mozdulattal arrébb taszigáltam és elmentem mellette. Éppen elég lesz a saját bűntudatommal kettesben lenni, Ale nélkül. Hogy fogok én kibírni két hetet? Nem csak, hogy hiányzik, de nélküle eszméletlen lassan vánszorognak az órák.
Bementem a terembe és leültem a helyemre. Mivel tökéletesen tudtam az anyagot, inkább Ale-val foglalkoztam. Pontosabban az elméjével.
[ Újra Alice szemszöge ]
Claudia érkezése utáni reggelen, idegesen kezdtem tervezgetni valami programot, hogy nem unatkozzon a lány. Végül nem is telt olyan rosszul a napom, mint ahogy egyébként elképzeltem. Clau a nap nagy részét rajzolással töltötte, de fogócskáztunk is. Mindig hagytam őt nyerni, és olyankor boldogan kacagott. Hamar elfogadta a helyzetét, s már nem volt megilletődve. Készítettem neki ebédet...vagyis valami olyasmit. Rántott sajtot, csináltam még egy valag kirántott dologgal. Nem nagyon tudok főzni, csak a nagyon alap dolgokra voltam képes. Ebéd után Clau jó kislány módjára elment szúnyókálni egyet a vendégszobába, míg én bevonultam a sajátomba.
Egyedül maradtam a gondolataimmal, ami soha nem vezetett jóhoz. Általában a múlton merengek. Azt mondják, hogy nem szabad a múlttal foglalkozni, és én is ezt mondtam John-nak, de azok akik ezt a mondást kitalálták, nem igazán küzdtek olyan dolgokkal mint én. Olyan lány vagyok aki nem mutatja érzelmeit. Legalábbis a fájdalmát. Ez belém vésődött az évek során. Csak akkor tör utat magának az érzelmeim áradata, mikor egyedül vagyok. Sokan érzéketlennek tartanak emiatt, de szerintem sokkal nagyobb bűn, ha valaki a legkisebb probléma következtében is mély letargiába esik és belemerül az önsajnálatba. Gyűlöltem folyton mások apró kis gondjait hallgatni, miközben jelen volt az én elfojtott, kicsinek nem nevezhető problémám: nem vagyok ember. Ott nehezedett a súly a vállamon, de nem mondhattam el senkinek, mert első dolguk lett volna elmegyógyintézetbe küldeni. Nem értettek volna meg. Így lett a nem megértésből titok. Próbáltam árnyaltan bevonni az akkori barátnőimet, de mivel nem mondtam el a teljes igazságot, nem volt akkora jelentősége sem. Kétségbe esve próbáltam keresni a megoldást. Gondolatban mindig megterveztem, hogy mit fogok nekik magyarázatképp mondani, de kimondva jelentéktelenné vált. Szépen lassan mindenki eltávolodott tőlem. Ekkor már határozottan kétségbe voltam esve. Túl nagy volt a súly, féltem, hogy összeroppanok. Persze rájöttem, a lelkem mélyén már akkor is tudtam, hogy nem azért nem mondom el nekik az igazat, mert féltem a véleményüktől. Oh nem. Sajnáltam magam. Azért nem mondtam el a teljes igazságot, mert ez az érzés túl közel volt lelkem azon részéhez, ahol a legféltettebb kincseim lakoznak, és amit az addigra ellenséggé vált barátaim oly' könnyen kihasználtak volna. Sebezhető lettem volna. Így lett ez a dolog életem legnagyobb titka, ami nem miattam lett az, hanem mert nem volt aki megértsen.
Később apu nagy segítség volt, és ő tanított meg arra, hogy az önsajnálat mire is képes....hát tanultam a dologból és sikerült is elfelejtenem életem ezen időszakát, de most újra felszínre tört az eddig elfojtott kétség, amit John váltott ki belőlem.
Nem tőle féltem, hanem, hogy nem szeret. És most jön az a rész, hogy imádkozom azért, hogy John ne figyelje ki a gondolataimat. Ezen halványan elmosolyodtam. Biztos, hogy kifigyeli. Ezek a fájdalmak arra voltak jók, hogy megerősítsenek. Sok minden változott azóta, többek között én is.
-Elég a hülyeségből Alice!-parancsoltam magamra. Bementem Clauhoz megnézni, alszik-e és ugyanúgy találtam, ahogy lefektettem. Nem tudtam, mit csináljak, míg ő alszik. Mekkora az alvásigénye egyáltalán egy ilyen kislánynak? Mennyi az idő egyáltalán? Visszabaktattam a szobámba, mivel ott volt az emelet egyetlen működőképes órája. Majd' sokkot kaptam. Hogy lehet máris délután három? Akaratlanul is arra gondoltam, hogy John már biztos otthon van. Annyi kérdésem lenne John-hoz. Vajon mi lenne ha áthívnám őt, míg Clau alszik és apu nincs itthon. Áhh kizárt! Ahhoz már tényleg kéne valami időkibővítő kütyü.
Alig gondoltam bele, abba az ábrándba, hogy John átjöhet, máris kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől. Szuper! Akkor apám még portásnak is befogott. Nyissam ki előtte az ajtót. A cipőjét ne nyaljam tisztára? Halkan lesuhantam a lépcsőn és lassan közeledtem az ajtóhoz. Egy hirtelen mozdulattal kitártam azt, hátha megijed, és háta fordítottam. Elindultam a lépcső irányába, és úgy figyelmeztettem.
-Claudia nemrég aludt el, úgyhogy légy szíves csöndben közlekedj! A kaját a konyhaasztalon találod.-mondtam kimért hangon, mert még mindig pipa voltam rá. Kíváncsian vártam válaszát, de az csak nem akart jönni. Dühbe gurultam. Hátraarcot fordítottam és még ki sem vettem ajtónak támaszkodó alakjának részleteit, máris löktem a szövegem.
-Najó idefigyelj! A..a...ö..huhh.-abba kellet hagynom dühkitörésem, mert apu helyett, John állt az ajtóban, egy apró, és kissé szomorkás mosollyal az arcán.
-Figyelek.-jelentette ki játékosan és várta válaszom, de én ledöbbentem. Valami megmozdult bennem, arra a gondolatra, hogy John nálunk van....és apu a munkahelyén, Clau pedig alszik. Hmm. Egy apró filmszakadás történt nálam, majd leesett, hogy Gondolat! John hallotta mindezt. Úristen! A szám elé kaptam a kezem és kikerekedett szemekkel vártam, hogy John kiosszon. Ehelyett azonban még halványabb mosollyal ugyan, de mosolyogva lépett egy lépéssel közelebb hozzám.Kicsit megváltozott. Szaporábban vette a levegőt és alig láthatóan megnyalta a szája szélét. Zavarában elnézett, s láthatóan gondolkozott valamin. Egy pillanatra rám irányította tekintetét, de még mindig zavarban volt. Hozzám képest mondjuk nem. Annyira szégyelltem magam, hogy könyörögtem a padlónak, hogy nyeljen magába, de csak nem akart. Valamit csinálnom kell...
-Öhm...hát...igen...-nah gratulálok Alice, ezt jól megmondtad.
-Igen? Pedig én nem értem...Mit is akartál mondani?-kérdezte John, de már csak incselkedés végett.
-Öhm...nem árulnak el éppen eleget a gondolataim? -kérdeztem játékosan szemrehányóan.
-De.-lehelte.
-Kérsz...valami?
-Nem, köszönöm. Beszélgetni jöttem.
-Beszélgetni?
-Akarsz nem? A gondolataid nagyon kíváncsiak.-vigyorgott, én pedig azon gondolkoztam, hogy direkt tesz fel kétértelmű kérdéseket?
-Igen. Ülj csak le.
-Köszi. Szóval ne kímélj!
-Öhm jó, de mi lesz ha apu hazaér? Tudsz egyáltalán a büntetésemről? Mennyi az idő?
-Hm ezek nem nehéz kérdések. Apukád még három órát bent tölt a munkahelyén. Igen tudok a büntetésedről mivel kiolvastam Michael gondolataiból, és pontosan fél négy van.
-Hűha. És ha tudtál róla, akkor miért nem szóltál?
-Mert ezt a büntetést később döntötte el.
-Jó hagyjuk, akkor kezdem. Igazából a vérfarkasos téma érdekelne a legjobban. Akkor te most farkassá tudsz változni?
-Igen.-megeresztett egy mosolyt és leült velem szembe az ebédlőasztalhoz.
-Bővebben?
-Hatalmas farkassá változom át. A bundám színe ezüstös, fehéres.
-De jó! -tapsikoltam- Egyszer majd megmutatod?
-Nem hinném, hogy ez jó ötlet.-változott komollyá John arca.
-Miért?
-Mert olyankor elég beszámíthatatlan vagyok. Nem lennél biztonságban!
-Mert most abban vagyok?
-Igen abban vagy! Soha nem bántanálak!-emelte meg egy kicsit a hangját.
-A soha, a farkaslétre is ki kell, hogy hasson!
-Hihetetlen vagy!
-Köszönöm.-hajoltam meg előtte látványosan.
-Egyszer talán megmutatom.-halkult el és olyan féltően nézett rám, hogy elpirultam.
-Jó! És akkor most mit eszel?
-Amit bármelyik másik ember, de a vér külön desszertnek számít...a te véred volt az első emberi vér amit kóstoltam.
-Megtiszteltetés uram!-vigyorogtam és tényleg örültem, hogy az én véremből ivott először.
-Hüm...Tudod mi erről a véleményem.-nézett rám jelentőségteljesen.
A továbbiakban egy kisebb "vitát" bonyolítottunk le arról, hogy ki veszélyes kire. Félve néztem rá az órára, mert nem akartam, hogy John elmenjen. Nem hittem a szememnek, elhűlve meredtem az óra számlapjára, ami pontosan fél négyet mutatott.
Puszi
Detty
[ Alice szemszöge ]
Kizárt! Nagyon aranyos ez a kislány, de én nem vagyok bébicsősz! A francba is!! Nem elég, hogy teljesen le fogok maradni, nem találkozhatok John-nal és plusz még kapok a nyakamba egy gyereket. Erről nem szólt nekem "Kedves" John...Hát erről még elbeszélgetek vele. Szerettem John, őszintén szerettem, de most dühös voltam rá...egy kicsit.
Csend ült a szobára. Nagyon mély csend. Apa várt tőlem valami reakciót, Claudia pedig mintha félt volna. Nem tudtam megszólalni. Féltem, ha megtenném, abból nagy veszekedés lenne. Mi a fenét csináljak? El kéne tűnni arra a két hétre. Mi lenne ha teleportálnék?
-Nagyon szép vagy!-törte meg Clau a csendet dallamos, ám bátortalan hangon.
-K..köszönöm.-dadogtam, mert meglepett. Én azon gondolkozom, hogyan passzoljam le szegényt, ő meg megdicsér.
-Örülök, hogy összemelegedtetek. Akkor én megyek is dolgozni.-nyögte ki apu azt a pár szót, amitől kezdett felmenni bennem a pumpa.
-Máris? És mégis mi a fenét csináljak? Nem teheted ezt velem két nap miatt!
-De már meg is tettem.-vigyorgott rám apu, és a kabátját levéve a fogasról, kirohant az ajtón. Vigyorgott!
-Mit szeretnél csinálni?-próbáltam kedvesen és lazán beszélni, de ez nehezemre esett.
[ John szemszöge ]
Becsuktam az ajtót, miután Ale kilépett, de amint a gondolataiból kivettem, hogy nem figyel, azonnal kinyitottam, és utána indultam. Pár méterrel mögötte mentem. Csendben haladtam, és nagyon figyeltem a gondolatait, hogy észrevesz-e. Szerencsémre máshol járt az esze. Nem sietett, pedig már csak 1 perce volt. Amint ezt kigondoltam, rögtön eszébe jutott neki is, és futni kezdett. Jól tette, mert Michael elég komoly büntetést talált ki neki. Ennek nem örültem, mert a tervében az is benne volt, hogy Ale nem jöhet suliba, ami egyenlő volt azzal, hogy nem találkozhatok majd vele. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy megint "túszul ejtem" és nem engedem haza, de aztán több ok miatt is elvetettem ezt az ötletet.
Eszméletlen gyorsan futott, de én még nála is gyorsabb voltam. Futás közben figyeltem gyönyörű, alakját, ahogy siklik a hold fényében, az erdő mentén egy-egy fát megérintve. Olyan gyönyörű teremtés. Teljes lénye elvarázsolt. Azért futottam utána, mert meg akartam óvni, vigyázni akartam rá. Veszélyes ilyenkor az erdő, és bármilyen képessége is van Alice-nek, az erdő hatalmával nem tudna szembeszállni.
Megállt egy ház előtt, ami kisebb volt, mint a mienk, de sokkal otthonosabb. Tudtam, hogy ez az ő házuk és be fog menni, de nem akartam elmenni. Megnyugtatásom gyanánt arra gondoltam, hogy most legalább tudom hol lakik.
Elindultam haza és közben végig Ale gondolatait figyeltem. Nem nagyon volt ínyére, hogy vigyáznia kell a kislányra. Tényleg nagyon aranyos volt, de én sem tudnám, hogy mit csináljak vele...
Egyedül voltam a házban, mert Lexi és az apám Londonban jártak. Ez hasznomra vállt, mert így legalább nem idegesített a húgom ingadozó hangulata. Valami hihetetlen egy lány. Egyik pillanatban még olyan fejjel kóvályog, mint aki a halállal szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni, a másikban pedig meg a legidétlenebb módon viháncol mindenen.
Annyi gondolat járt a fejemben, hogy megfájdult és inkább elmentem aludni. Igen. Földöntúli lényem ellenére fájhat a fejem és alszom is.
Reggel csörgött a telefonom és én megsemmisülve nyúltam utána, hogy kikapcsoljam. Nem voltak túl jó kilátásaim a mai nappal kapcsolatban, úgyhogy meg sem próbáltam jókedvű lenni.
Rövid időn belül elkészültem, és beültem a kocsimba. Mikor beértem, szembetaláltam magam egy valag irigy gondolattal. Az összes osztálytársam azt figyelte, hogy vajon Ale is az én kocsimból száll-e ki. Biztosra vették, hogy járunk. Bár én is ilyen biztosra vehetném, de sajnos soha nem fogom. Képtelenség, hogy én és Alice egy párt alkossunk. Nem azért mert nem szeretem és tudom, hogy ő is szeret, de túl nagy veszélybe kerülne. Meg sem próbálom titkolni előle érzéseim, mert úgyis látja ha hazudok, de megóvni még megtudom. Ez önzőség a részemről, hiszen egy ép eszű ember azt mondaná, hogy ha nagyon szeretném, akkor nem sodornám veszélybe. És milyen igaza lenne. Már így is átélte, hogy megtámadtam, de én még mindig elhitetem vele, hogy van remény. De utálom ezt a szót.
Alice már nincs akkora veszélyben, mint eddig. Legalábbis a részemről nem, mert csak először kibírhatatlan a csábítás. Utána már kibírható. És ezt szó szerint kell érteni. Tényleg kibírhatatlan a csábítás.
Az egyik lány bekopogott a kocsiablakon. Saját állítása szerint nagyon csábosan nézett, de először azt hittem, hogy komoly fájdalmakkal küzd. Ahelyett, hogy lehúztam volna az ablakot, amire számított, üvegen keresztül arrébb tessékeltem és kiszálltam. Már kezdte volna, az előre betanult szövegét, amivel mindent kideríthetett volna, de én inkább egy finom mozdulattal arrébb taszigáltam és elmentem mellette. Éppen elég lesz a saját bűntudatommal kettesben lenni, Ale nélkül. Hogy fogok én kibírni két hetet? Nem csak, hogy hiányzik, de nélküle eszméletlen lassan vánszorognak az órák.
Bementem a terembe és leültem a helyemre. Mivel tökéletesen tudtam az anyagot, inkább Ale-val foglalkoztam. Pontosabban az elméjével.
[ Újra Alice szemszöge ]
Claudia érkezése utáni reggelen, idegesen kezdtem tervezgetni valami programot, hogy nem unatkozzon a lány. Végül nem is telt olyan rosszul a napom, mint ahogy egyébként elképzeltem. Clau a nap nagy részét rajzolással töltötte, de fogócskáztunk is. Mindig hagytam őt nyerni, és olyankor boldogan kacagott. Hamar elfogadta a helyzetét, s már nem volt megilletődve. Készítettem neki ebédet...vagyis valami olyasmit. Rántott sajtot, csináltam még egy valag kirántott dologgal. Nem nagyon tudok főzni, csak a nagyon alap dolgokra voltam képes. Ebéd után Clau jó kislány módjára elment szúnyókálni egyet a vendégszobába, míg én bevonultam a sajátomba.
Egyedül maradtam a gondolataimmal, ami soha nem vezetett jóhoz. Általában a múlton merengek. Azt mondják, hogy nem szabad a múlttal foglalkozni, és én is ezt mondtam John-nak, de azok akik ezt a mondást kitalálták, nem igazán küzdtek olyan dolgokkal mint én. Olyan lány vagyok aki nem mutatja érzelmeit. Legalábbis a fájdalmát. Ez belém vésődött az évek során. Csak akkor tör utat magának az érzelmeim áradata, mikor egyedül vagyok. Sokan érzéketlennek tartanak emiatt, de szerintem sokkal nagyobb bűn, ha valaki a legkisebb probléma következtében is mély letargiába esik és belemerül az önsajnálatba. Gyűlöltem folyton mások apró kis gondjait hallgatni, miközben jelen volt az én elfojtott, kicsinek nem nevezhető problémám: nem vagyok ember. Ott nehezedett a súly a vállamon, de nem mondhattam el senkinek, mert első dolguk lett volna elmegyógyintézetbe küldeni. Nem értettek volna meg. Így lett a nem megértésből titok. Próbáltam árnyaltan bevonni az akkori barátnőimet, de mivel nem mondtam el a teljes igazságot, nem volt akkora jelentősége sem. Kétségbe esve próbáltam keresni a megoldást. Gondolatban mindig megterveztem, hogy mit fogok nekik magyarázatképp mondani, de kimondva jelentéktelenné vált. Szépen lassan mindenki eltávolodott tőlem. Ekkor már határozottan kétségbe voltam esve. Túl nagy volt a súly, féltem, hogy összeroppanok. Persze rájöttem, a lelkem mélyén már akkor is tudtam, hogy nem azért nem mondom el nekik az igazat, mert féltem a véleményüktől. Oh nem. Sajnáltam magam. Azért nem mondtam el a teljes igazságot, mert ez az érzés túl közel volt lelkem azon részéhez, ahol a legféltettebb kincseim lakoznak, és amit az addigra ellenséggé vált barátaim oly' könnyen kihasználtak volna. Sebezhető lettem volna. Így lett ez a dolog életem legnagyobb titka, ami nem miattam lett az, hanem mert nem volt aki megértsen.
Később apu nagy segítség volt, és ő tanított meg arra, hogy az önsajnálat mire is képes....hát tanultam a dologból és sikerült is elfelejtenem életem ezen időszakát, de most újra felszínre tört az eddig elfojtott kétség, amit John váltott ki belőlem.
Nem tőle féltem, hanem, hogy nem szeret. És most jön az a rész, hogy imádkozom azért, hogy John ne figyelje ki a gondolataimat. Ezen halványan elmosolyodtam. Biztos, hogy kifigyeli. Ezek a fájdalmak arra voltak jók, hogy megerősítsenek. Sok minden változott azóta, többek között én is.
-Elég a hülyeségből Alice!-parancsoltam magamra. Bementem Clauhoz megnézni, alszik-e és ugyanúgy találtam, ahogy lefektettem. Nem tudtam, mit csináljak, míg ő alszik. Mekkora az alvásigénye egyáltalán egy ilyen kislánynak? Mennyi az idő egyáltalán? Visszabaktattam a szobámba, mivel ott volt az emelet egyetlen működőképes órája. Majd' sokkot kaptam. Hogy lehet máris délután három? Akaratlanul is arra gondoltam, hogy John már biztos otthon van. Annyi kérdésem lenne John-hoz. Vajon mi lenne ha áthívnám őt, míg Clau alszik és apu nincs itthon. Áhh kizárt! Ahhoz már tényleg kéne valami időkibővítő kütyü.
Alig gondoltam bele, abba az ábrándba, hogy John átjöhet, máris kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől. Szuper! Akkor apám még portásnak is befogott. Nyissam ki előtte az ajtót. A cipőjét ne nyaljam tisztára? Halkan lesuhantam a lépcsőn és lassan közeledtem az ajtóhoz. Egy hirtelen mozdulattal kitártam azt, hátha megijed, és háta fordítottam. Elindultam a lépcső irányába, és úgy figyelmeztettem.
-Claudia nemrég aludt el, úgyhogy légy szíves csöndben közlekedj! A kaját a konyhaasztalon találod.-mondtam kimért hangon, mert még mindig pipa voltam rá. Kíváncsian vártam válaszát, de az csak nem akart jönni. Dühbe gurultam. Hátraarcot fordítottam és még ki sem vettem ajtónak támaszkodó alakjának részleteit, máris löktem a szövegem.
-Najó idefigyelj! A..a...ö..huhh.-abba kellet hagynom dühkitörésem, mert apu helyett, John állt az ajtóban, egy apró, és kissé szomorkás mosollyal az arcán.
-Figyelek.-jelentette ki játékosan és várta válaszom, de én ledöbbentem. Valami megmozdult bennem, arra a gondolatra, hogy John nálunk van....és apu a munkahelyén, Clau pedig alszik. Hmm. Egy apró filmszakadás történt nálam, majd leesett, hogy Gondolat! John hallotta mindezt. Úristen! A szám elé kaptam a kezem és kikerekedett szemekkel vártam, hogy John kiosszon. Ehelyett azonban még halványabb mosollyal ugyan, de mosolyogva lépett egy lépéssel közelebb hozzám.Kicsit megváltozott. Szaporábban vette a levegőt és alig láthatóan megnyalta a szája szélét. Zavarában elnézett, s láthatóan gondolkozott valamin. Egy pillanatra rám irányította tekintetét, de még mindig zavarban volt. Hozzám képest mondjuk nem. Annyira szégyelltem magam, hogy könyörögtem a padlónak, hogy nyeljen magába, de csak nem akart. Valamit csinálnom kell...
-Öhm...hát...igen...-nah gratulálok Alice, ezt jól megmondtad.
-Igen? Pedig én nem értem...Mit is akartál mondani?-kérdezte John, de már csak incselkedés végett.
-Öhm...nem árulnak el éppen eleget a gondolataim? -kérdeztem játékosan szemrehányóan.
-De.-lehelte.
-Kérsz...valami?
-Nem, köszönöm. Beszélgetni jöttem.
-Beszélgetni?
-Akarsz nem? A gondolataid nagyon kíváncsiak.-vigyorgott, én pedig azon gondolkoztam, hogy direkt tesz fel kétértelmű kérdéseket?
-Igen. Ülj csak le.
-Köszi. Szóval ne kímélj!
-Öhm jó, de mi lesz ha apu hazaér? Tudsz egyáltalán a büntetésemről? Mennyi az idő?
-Hm ezek nem nehéz kérdések. Apukád még három órát bent tölt a munkahelyén. Igen tudok a büntetésedről mivel kiolvastam Michael gondolataiból, és pontosan fél négy van.
-Hűha. És ha tudtál róla, akkor miért nem szóltál?
-Mert ezt a büntetést később döntötte el.
-Jó hagyjuk, akkor kezdem. Igazából a vérfarkasos téma érdekelne a legjobban. Akkor te most farkassá tudsz változni?
-Igen.-megeresztett egy mosolyt és leült velem szembe az ebédlőasztalhoz.
-Bővebben?
-Hatalmas farkassá változom át. A bundám színe ezüstös, fehéres.
-De jó! -tapsikoltam- Egyszer majd megmutatod?
-Nem hinném, hogy ez jó ötlet.-változott komollyá John arca.
-Miért?
-Mert olyankor elég beszámíthatatlan vagyok. Nem lennél biztonságban!
-Mert most abban vagyok?
-Igen abban vagy! Soha nem bántanálak!-emelte meg egy kicsit a hangját.
-A soha, a farkaslétre is ki kell, hogy hasson!
-Hihetetlen vagy!
-Köszönöm.-hajoltam meg előtte látványosan.
-Egyszer talán megmutatom.-halkult el és olyan féltően nézett rám, hogy elpirultam.
-Jó! És akkor most mit eszel?
-Amit bármelyik másik ember, de a vér külön desszertnek számít...a te véred volt az első emberi vér amit kóstoltam.
-Megtiszteltetés uram!-vigyorogtam és tényleg örültem, hogy az én véremből ivott először.
-Hüm...Tudod mi erről a véleményem.-nézett rám jelentőségteljesen.
A továbbiakban egy kisebb "vitát" bonyolítottunk le arról, hogy ki veszélyes kire. Félve néztem rá az órára, mert nem akartam, hogy John elmenjen. Nem hittem a szememnek, elhűlve meredtem az óra számlapjára, ami pontosan fél négyet mutatott.
2010. december 6., hétfő
Díjak Nektek!!
Sziasztok!
Nem tudom, mennyire engedélyezett ez Blogspoton, de kreáltam saját kezűleg két díjat, és elküldöm most nektek. Ismétlem....ezt nem kaptam hanem csináltam, úgyhogy megbecsülni!! :D
Itt is van:
És most nem írom ki megint...küldöm mindenkinek, aki vámpírokkal kapcsolatban ír történeteket!! :D
És még egy díj...
Ezt meg küldöm mindazoknak, akik bármiféle misztikus történetet írnak!! :D
Vagyis nagyjából minden olvasómnak. :D
Remélem örültök neki...
Puszi
Detty
Nem tudom, mennyire engedélyezett ez Blogspoton, de kreáltam saját kezűleg két díjat, és elküldöm most nektek. Ismétlem....ezt nem kaptam hanem csináltam, úgyhogy megbecsülni!! :D
Itt is van:
űÉs még egy díj...
Ezt meg küldöm mindazoknak, akik bármiféle misztikus történetet írnak!! :D
Vagyis nagyjából minden olvasómnak. :D
Remélem örültök neki...
Puszi
Detty
Második díj!
És megvan a második díjam is!!
Köszönöm szépen Szaszának, és megint csak mindenkinek akik, velem vannak és izgatottan várják a fejezeteimet. :D
Lentebb megtalálhatjátok, hogy kiknek küldöm! :D
Szóval, akkor küldöm...
Puszi mindenkinek!
Detty
Köszönöm szépen Szaszának, és megint csak mindenkinek akik, velem vannak és izgatottan várják a fejezeteimet. :D
Lentebb megtalálhatjátok, hogy kiknek küldöm! :D
- ...Vissza Szaszának, a Csábító Alkonyat és a Csábító éj című művéhez!
- ...Krisztinek a Twilight-a történet folytatódik című alkotásához!
- ...Bee-nek a Fontosabb mint hittem, s a Harc a végzet ellen című történetéhez!
Puszi mindenkinek!
Detty
2010. december 5., vasárnap
Pályázat féle...
Sziasztok!
Nah hát szóval az van, hogy szeretnék képeket felrakni a szereplőimről, de egyszerűen nem tudom, hogy milyet.
Az lenne a kérésem, hogy ha tudtok, akkor segítsetek és küldjetek az e-mail címemre olyan képet, amit el tudnátok képzelni a szereplőimnek!
Nem kell egyszerre az összes szereplőm képét, elég ha csak az egyiket küldött vagy kettőt...amelyikről tudtok. Jó lenne ha minél többet kapnék, de nem kaptok büntetést, ha nem küldtök....csak azért kérem a Ti segítségeteket, mert én nem találok semmilyen képet, Ti pedig hát tisztában vagytok vele, hogy ki, hogy néz ki, milyen tulajdonságai vannak.
Igazából tömören összefoglalva az a "feladat", hogy küldjetek olyan képeket, ahogy ti elképzelitek pl. Alice-t vagy Lexi-t vagy John-t stb.... A karaktereimre legjobban illő képek ki fognak kerülni az oldalra.
A nyertesek kapnak egy fejezetet, és ők választhatjátok ki, hogy kinek a szemszögéből és, hogy melyik (már megtörtént) jelenetet.
Nah remélem minél több kép érkezik majd!
Előre is köszönöm.
E-mailem : detty1997@gmail.com
Puszi
Detty
Nah hát szóval az van, hogy szeretnék képeket felrakni a szereplőimről, de egyszerűen nem tudom, hogy milyet.
Az lenne a kérésem, hogy ha tudtok, akkor segítsetek és küldjetek az e-mail címemre olyan képet, amit el tudnátok képzelni a szereplőimnek!
Nem kell egyszerre az összes szereplőm képét, elég ha csak az egyiket küldött vagy kettőt...amelyikről tudtok. Jó lenne ha minél többet kapnék, de nem kaptok büntetést, ha nem küldtök....csak azért kérem a Ti segítségeteket, mert én nem találok semmilyen képet, Ti pedig hát tisztában vagytok vele, hogy ki, hogy néz ki, milyen tulajdonságai vannak.
Igazából tömören összefoglalva az a "feladat", hogy küldjetek olyan képeket, ahogy ti elképzelitek pl. Alice-t vagy Lexi-t vagy John-t stb.... A karaktereimre legjobban illő képek ki fognak kerülni az oldalra.
A nyertesek kapnak egy fejezetet, és ők választhatjátok ki, hogy kinek a szemszögéből és, hogy melyik (már megtörtént) jelenetet.
Nah remélem minél több kép érkezik majd!
Előre is köszönöm.
E-mailem : detty1997@gmail.com
Puszi
Detty
14. Fejezet
Köszönet illeti Szaszát, amiért megihletett! Alice becézése ezentúl Ali lesz! Jó olvasást!
Ui.:ez a hét most függővég mentes :) Csak ez idegeiteket akarom óvni :)
Detty
[Alice szemszöge]
Hallja a gondolataim? Az kizárt! Nem hallhatja! Hiszen a gondolataim szinte folyton körülötte forogtak...nem lehet, hogy az összes ábrándozásomat hallotta. Nee! Akkor azért volt olyan biztos mindig a dolgában. És ezek szerint...most is hallja a kétségbeesésem.
Félve John-ra pillantottam és beigazolódni látszott a félelemem, mert elkezdett bólogatni. Mióta felébredtem, most nézett először a szemembe. Olyan jó érzés volt. Egy csomó ideig néztem volna még, de egyszerűen nem tudtam elfogadni azt a tényt, hogy teljes tudatában van a gondolataimnak. Megpróbáltam kizárni a róla szóló foszlányokat, de nem nagy sikerrel. John ezen somolygott.
-Nem vicces.-suttogtam.
-Micsoda?-kérdezte Lexi
-Lexi, aki kíváncsi, hamar megöregszik! Nem hallottad ezt még?-kérdezte John
-De hallottam csak engem nem igazán érint.-vigyorgott rám kísértetiesen.
-Ezt, hogy érted?-értetlenkedtem
-Úgy, hogy mi nem öregszünk.-mondták
Ohh nahát végre! Azt hittem már kifogytak a meglepetésekből! Neem..szerencsére nem. Van mit még mondaniuk. A franc. Tehát John is már élhet egy ideje. Akkor biztos minden évtizedben más lánnyal játssza el azt, amit most velem és mikor én már öregebb leszek nála, egyszerűen tovább áll. Merengésemből Lexi ébresztett fel, pontosabban John hozzá intézett kérdése.
-Te mégis hová mész?-kérdezte mikor Lexi kiment az ajtón.
-Kukutyinba zabot hegyezni! Bátyó! Ki kíváncsi hamar megöregszik! Amúgy meg nem tétlenkedhetek. Tudod! Éppen Londonba tartottam, mikor visszafordultam.
-Tényleg... akkor szia!
-Szia!-köszöntünk egyszerre John-nal. És most kettesben maradtam vele. Mit csináljak? Teljesen kiszáradt a torkom. Mikor is ittam utoljára? Nem is emlékszem...
-A vámpírok folyton ezt érzik, mert ők mindig szomjasak.-közölte társalgó hangnembe, majd megkérdezte.-Mit szeretnél inni?
-Vizet...köszönöm.
-Nincs mit.-válaszolt és már a kezében is volt egy pohár víz.
-Ezt, hogy csináltad?
-Titok.-incselkedett velem, én pedig kinyújtottam rá a nyelvem.-És Ali...Nem csináltam ezt eddig egy lánnyal sem...
-Nem ér kutakodni!-szidtam le és tényleg idegesített, hogy a fejemben turkál!
-Nem turkálok, csak ki vagyok éhezve a gondolataidra, úgyhogy mindenkinél hangosabban hallom őket.-magyarázta miközben leült mellém az ágyra.-És most ideje hazamenned!
-Mi?-mi lenne ha marasztalnál? kérdeztem őt gondolatban és mélyen a szemébe néztem.
-Nem marasztalhatlak, hisz én küldtelek el.-világított rá a lényegre és ez nagyon bántott. Ő küldött el. Hát igen. Végül is nem baj. Legalább nem hallja tovább a gondolataimat.
-Nem azért küldelek el, mert nem akarom, hogy itt légy, de ha nem érsz haza 5 percen belül, Michael a keresésedre indul és első útja ide fog vezetni, és ha megtalál, akkor később nem jöhetsz majd.
-Milyen okos vagy.-ámultam, de honnan tudja, hogy ilyen az apám?
-Az ő gondolatait is hallom, de ezt majd később mesélem el.
-Az ő gondolatait? Te a világ összes emberének a gondolatát hallod?-hitetlenkedtem. Hogy a fenébe nem robban fel? Erre az észjárásra nevetni kezdett, amit szúrós szemem láttán, köhögésnek álcázott. Hozzáteszem kevés sikerrel.
-Mondom, hogy később!-vigyorgott leplezetlenül, mert belátta, hogy nem tudja elrejteni vigyorát előlem.
-Akkor én megyek. Köszönöm a vizet.-huhh ez egy nagyon értelmes köszönés volt. Csak az utolsó pár órában annyi minden történt ami megmagyarázhatatlan, például az, hogy John ivott a véremből és én így köszönök....John arcát látva abba kellett hagynom a monológom.
Teljesen megkövülten, fájdalmas tekintettel nézett engem és hezitált. Csak tudnám min! Pár nagy lépéssel megszüntette a közöttünk lévő távolságot. Egyik kezével végigsimított az arcomon, a másikkal magához ölelt, és én mindkét kezemmel közelebb húztam magamhoz, úgy öleltem. Így már testünk egymáshoz simult és én soha nem akartam abbahagyni, de John finoman lefejtette ujjaimat magáról és az államnál fogva rákényszerített arra, hogy a szemébe nézzek. Teljesen elvesztem benne. Még pár pillanat így és elvesztem a fejem. Ezt ő is tudta, mégis feszegetve mindkettőn határait közelebb hajolt, már éreztem forró leheletét az arcomon.
-Sajnálom.-suttogta a számnak és még mielőtt tudtam volna válaszolni, finoman csókot lehelt ajkaimra. Csak egyetlen röpke másodpercig tartott az egész. Dühös lettem amiért csak ennyi kaphattam belőle.
-Mi lenne ha nem sajnálkoznál folyamatosan? Vagy ha tényleg muszáj, akkor legalább olyan komoly és sorsdöntő dolgokért tennéd ezt, mit például, hogy nem tudsz egy normális csókkal elköszönni.-rivalltam rá és még engem is meglepett az őszinteségem.
-Miért talán nem csókolók jól?-kérdezte ál aggódással, mert pontosan tudta, hogy mire értem a normális csókot. - És ezt a rövidet sem szabadott volna megejtenünk.
-Miért is?-szavai égették lelkem. Egyértelmű, hogy nem kellek neki és mégis játszik velem. Harag helyett, most csalódást és mérhetetlen szomorúságot éreztem.-Akkor én megyek...Szia!
-Ezt még tisztázzuk! Szia!-köszönt ő is, csak tudnám mit tisztázunk..
-Az előbbi gondolataidat.-kiáltott utánam, mivel én már elindultam.-Jah és Ali!
Igen?-kérdeztem gondolatban, mert nem volt kedvem ordítozni. Ezt John is megmosolyogta.
-Ne az erdőn keresztül menj! A partszakaszon biztonságosabb!
-Nem félek az erdőtől!-ezt már kiáltva mondtam, mert mit képzel rólam? Én szeretem az erdőt, és az nem veszélyes.
-Lehet, hogy te nem félsz, de én féltelek tőle. És vannak erdők amik veszélyesek.-ezt olyan védelmezően mondta, hogy a szívem gyorsabban kezdett verni. Nem tudom miért, de ez olyan volt mintha a szokásos pop helyett, most valami rock számra váltott volna.
-Nagyon érdekes a gondolatmeneted.-kiáltott John és a hasát fogta a röhögéstől.
-Kösz, de kezdesz az őrületbe kergetni a rejtélyes mondataiddal...na szia!-köszöntem ismét és Johnra hallgatva, a part mentén kezdtem hazamenni. Nem volt kedvem teleportálni, és annyival is hamarabb hallani apám leszidását, amit jogosan kapnék, de akkor is! Eszembe jutottak John szavai, miszerint 5 percen belül haza kell érnem...hát ebből négy már eltelt. Futva tettem meg a maradék távot, így pont akkor értem haza, mikor apu már a kabátját vette le a fogasról. Meglepődött mikor meglátott, de örült, hogy nem kell megkeresnie.
-Ülj le a nappaliba!-utasított szigorúan, én pedig engedelmeskedtem. Apu is utánam jött, miután visszatette a kabátját, és belekezdett monológjába.
-Két napja kezdődött a suli, de te mindkettőt ellógtad. Fogadni mernék, hogy semmilyen nyomós indokot nem tudnál felhozni mentségként. Ha ez még nem lenne elég, szemtelenkedtél a tesitanároddal és egy fiúval lógtál. Azt nem mondták el, hogy kivel. Szóval hallgatom.-rivallt rám, miközben ide-oda járkált. Én kétségbe estem. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Nem mondhatom az igazat, mert akkor nem találkozhatok többet Johnnal, plusz ha megtudná, hogy mit csináltunk..hát akkor apával nem találkozhatnék többet.
-Nem lógtam senkivel. Csak pont egyszerre lógtunk ki, de utána már külön váltak útjaink.-hazudtam, kivételesen hihetően.
-Jó, akkor azt mond meg, hogy miért?
-Azért, mert gyűlölöm azt a közeget.-és miközben kimondtam, rájöttem, hogy igazat mondok.
-Hát ennek örülök, ugyanis két hétig nem is fogsz bemenni. Beszéltem az igazgatóval és mindketten jobbnak láttuk, ha büntetésből nem mész be, és még külön munkát is kapsz.
-Mi van? Te megőrültél? Nem megyek be? Ráadásul két héten keresztül? Teljesen le fogok maradni!
-Pontosan ez a lényeg! Ha lemaradsz, akkor mikor visszamész, nem fogsz mással foglalkozni csak azzal, hogy behozd a lemaradásod. A külön munka pedig, hogy most nem délután fogsz a pizzériában dolgozni, hanem reggel. Így nagy valószínűséggel ebben a két hétben nem fogunk találkozni, mert én meg este dolgozom.
-Ez még kibírható.-morogtam
-Még nincs vége! A képességeidet nem használhatod. Semmi időpörgetés, gondolatmódosítás vagy ilyesmi..
-...ilyeneket nem is tudok.
-Annál jobb! És még mindig nincs vége.
-Mi?? Mindezt két napért?
-Igen, két napért. A következő büntetés pedig....Claudia lejönnél?-apu szavait egyáltalán nem értettem, míg meg nem láttam egy 7 év körüli kislányt lejönni a lépcsőn. Hosszú, göndör, arany színű hajkorona ékesítette, pirospozsgás arcát. Kicsi, telt kislány volt. Egy tavaszi ruhácskát viselt, ami egyáltalán nem volt összhangban az évszakkal.
-Még mindig nem értem...mit keres itt ez a kislány?-értetlenkedtem
-Ő itt Claudia Brown. Köszönj Clau!
-Szia!-köszönt halkan vékony hangján, kissé bátortalanul.
-Szia!-köszöntem én is, majd apuhoz fordultam.
-Még mindig nem értem.
-Rá fogsz vigyázni abban a két hétbe míg itthon leszel!! Le sem veszed róla a szemed és minden kérését teljesíted!
Ui.:ez a hét most függővég mentes :) Csak ez idegeiteket akarom óvni :)
Detty
[Alice szemszöge]
Hallja a gondolataim? Az kizárt! Nem hallhatja! Hiszen a gondolataim szinte folyton körülötte forogtak...nem lehet, hogy az összes ábrándozásomat hallotta. Nee! Akkor azért volt olyan biztos mindig a dolgában. És ezek szerint...most is hallja a kétségbeesésem.
Félve John-ra pillantottam és beigazolódni látszott a félelemem, mert elkezdett bólogatni. Mióta felébredtem, most nézett először a szemembe. Olyan jó érzés volt. Egy csomó ideig néztem volna még, de egyszerűen nem tudtam elfogadni azt a tényt, hogy teljes tudatában van a gondolataimnak. Megpróbáltam kizárni a róla szóló foszlányokat, de nem nagy sikerrel. John ezen somolygott.
-Nem vicces.-suttogtam.
-Micsoda?-kérdezte Lexi
-Lexi, aki kíváncsi, hamar megöregszik! Nem hallottad ezt még?-kérdezte John
-De hallottam csak engem nem igazán érint.-vigyorgott rám kísértetiesen.
-Ezt, hogy érted?-értetlenkedtem
-Úgy, hogy mi nem öregszünk.-mondták
Ohh nahát végre! Azt hittem már kifogytak a meglepetésekből! Neem..szerencsére nem. Van mit még mondaniuk. A franc. Tehát John is már élhet egy ideje. Akkor biztos minden évtizedben más lánnyal játssza el azt, amit most velem és mikor én már öregebb leszek nála, egyszerűen tovább áll. Merengésemből Lexi ébresztett fel, pontosabban John hozzá intézett kérdése.
-Te mégis hová mész?-kérdezte mikor Lexi kiment az ajtón.
-Kukutyinba zabot hegyezni! Bátyó! Ki kíváncsi hamar megöregszik! Amúgy meg nem tétlenkedhetek. Tudod! Éppen Londonba tartottam, mikor visszafordultam.
-Tényleg... akkor szia!
-Szia!-köszöntünk egyszerre John-nal. És most kettesben maradtam vele. Mit csináljak? Teljesen kiszáradt a torkom. Mikor is ittam utoljára? Nem is emlékszem...
-A vámpírok folyton ezt érzik, mert ők mindig szomjasak.-közölte társalgó hangnembe, majd megkérdezte.-Mit szeretnél inni?
-Vizet...köszönöm.
-Nincs mit.-válaszolt és már a kezében is volt egy pohár víz.
-Ezt, hogy csináltad?
-Titok.-incselkedett velem, én pedig kinyújtottam rá a nyelvem.-És Ali...Nem csináltam ezt eddig egy lánnyal sem...
-Nem ér kutakodni!-szidtam le és tényleg idegesített, hogy a fejemben turkál!
-Nem turkálok, csak ki vagyok éhezve a gondolataidra, úgyhogy mindenkinél hangosabban hallom őket.-magyarázta miközben leült mellém az ágyra.-És most ideje hazamenned!
-Mi?-mi lenne ha marasztalnál? kérdeztem őt gondolatban és mélyen a szemébe néztem.
-Nem marasztalhatlak, hisz én küldtelek el.-világított rá a lényegre és ez nagyon bántott. Ő küldött el. Hát igen. Végül is nem baj. Legalább nem hallja tovább a gondolataimat.
-Nem azért küldelek el, mert nem akarom, hogy itt légy, de ha nem érsz haza 5 percen belül, Michael a keresésedre indul és első útja ide fog vezetni, és ha megtalál, akkor később nem jöhetsz majd.
-Milyen okos vagy.-ámultam, de honnan tudja, hogy ilyen az apám?
-Az ő gondolatait is hallom, de ezt majd később mesélem el.
-Az ő gondolatait? Te a világ összes emberének a gondolatát hallod?-hitetlenkedtem. Hogy a fenébe nem robban fel? Erre az észjárásra nevetni kezdett, amit szúrós szemem láttán, köhögésnek álcázott. Hozzáteszem kevés sikerrel.
-Mondom, hogy később!-vigyorgott leplezetlenül, mert belátta, hogy nem tudja elrejteni vigyorát előlem.
-Akkor én megyek. Köszönöm a vizet.-huhh ez egy nagyon értelmes köszönés volt. Csak az utolsó pár órában annyi minden történt ami megmagyarázhatatlan, például az, hogy John ivott a véremből és én így köszönök....John arcát látva abba kellett hagynom a monológom.
Teljesen megkövülten, fájdalmas tekintettel nézett engem és hezitált. Csak tudnám min! Pár nagy lépéssel megszüntette a közöttünk lévő távolságot. Egyik kezével végigsimított az arcomon, a másikkal magához ölelt, és én mindkét kezemmel közelebb húztam magamhoz, úgy öleltem. Így már testünk egymáshoz simult és én soha nem akartam abbahagyni, de John finoman lefejtette ujjaimat magáról és az államnál fogva rákényszerített arra, hogy a szemébe nézzek. Teljesen elvesztem benne. Még pár pillanat így és elvesztem a fejem. Ezt ő is tudta, mégis feszegetve mindkettőn határait közelebb hajolt, már éreztem forró leheletét az arcomon.
-Sajnálom.-suttogta a számnak és még mielőtt tudtam volna válaszolni, finoman csókot lehelt ajkaimra. Csak egyetlen röpke másodpercig tartott az egész. Dühös lettem amiért csak ennyi kaphattam belőle.
-Mi lenne ha nem sajnálkoznál folyamatosan? Vagy ha tényleg muszáj, akkor legalább olyan komoly és sorsdöntő dolgokért tennéd ezt, mit például, hogy nem tudsz egy normális csókkal elköszönni.-rivalltam rá és még engem is meglepett az őszinteségem.
-Miért talán nem csókolók jól?-kérdezte ál aggódással, mert pontosan tudta, hogy mire értem a normális csókot. - És ezt a rövidet sem szabadott volna megejtenünk.
-Miért is?-szavai égették lelkem. Egyértelmű, hogy nem kellek neki és mégis játszik velem. Harag helyett, most csalódást és mérhetetlen szomorúságot éreztem.-Akkor én megyek...Szia!
-Ezt még tisztázzuk! Szia!-köszönt ő is, csak tudnám mit tisztázunk..
-Az előbbi gondolataidat.-kiáltott utánam, mivel én már elindultam.-Jah és Ali!
Igen?-kérdeztem gondolatban, mert nem volt kedvem ordítozni. Ezt John is megmosolyogta.
-Ne az erdőn keresztül menj! A partszakaszon biztonságosabb!
-Nem félek az erdőtől!-ezt már kiáltva mondtam, mert mit képzel rólam? Én szeretem az erdőt, és az nem veszélyes.
-Lehet, hogy te nem félsz, de én féltelek tőle. És vannak erdők amik veszélyesek.-ezt olyan védelmezően mondta, hogy a szívem gyorsabban kezdett verni. Nem tudom miért, de ez olyan volt mintha a szokásos pop helyett, most valami rock számra váltott volna.
-Nagyon érdekes a gondolatmeneted.-kiáltott John és a hasát fogta a röhögéstől.
-Kösz, de kezdesz az őrületbe kergetni a rejtélyes mondataiddal...na szia!-köszöntem ismét és Johnra hallgatva, a part mentén kezdtem hazamenni. Nem volt kedvem teleportálni, és annyival is hamarabb hallani apám leszidását, amit jogosan kapnék, de akkor is! Eszembe jutottak John szavai, miszerint 5 percen belül haza kell érnem...hát ebből négy már eltelt. Futva tettem meg a maradék távot, így pont akkor értem haza, mikor apu már a kabátját vette le a fogasról. Meglepődött mikor meglátott, de örült, hogy nem kell megkeresnie.
-Ülj le a nappaliba!-utasított szigorúan, én pedig engedelmeskedtem. Apu is utánam jött, miután visszatette a kabátját, és belekezdett monológjába.
-Két napja kezdődött a suli, de te mindkettőt ellógtad. Fogadni mernék, hogy semmilyen nyomós indokot nem tudnál felhozni mentségként. Ha ez még nem lenne elég, szemtelenkedtél a tesitanároddal és egy fiúval lógtál. Azt nem mondták el, hogy kivel. Szóval hallgatom.-rivallt rám, miközben ide-oda járkált. Én kétségbe estem. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Nem mondhatom az igazat, mert akkor nem találkozhatok többet Johnnal, plusz ha megtudná, hogy mit csináltunk..hát akkor apával nem találkozhatnék többet.
-Nem lógtam senkivel. Csak pont egyszerre lógtunk ki, de utána már külön váltak útjaink.-hazudtam, kivételesen hihetően.
-Jó, akkor azt mond meg, hogy miért?
-Azért, mert gyűlölöm azt a közeget.-és miközben kimondtam, rájöttem, hogy igazat mondok.
-Hát ennek örülök, ugyanis két hétig nem is fogsz bemenni. Beszéltem az igazgatóval és mindketten jobbnak láttuk, ha büntetésből nem mész be, és még külön munkát is kapsz.
-Mi van? Te megőrültél? Nem megyek be? Ráadásul két héten keresztül? Teljesen le fogok maradni!
-Pontosan ez a lényeg! Ha lemaradsz, akkor mikor visszamész, nem fogsz mással foglalkozni csak azzal, hogy behozd a lemaradásod. A külön munka pedig, hogy most nem délután fogsz a pizzériában dolgozni, hanem reggel. Így nagy valószínűséggel ebben a két hétben nem fogunk találkozni, mert én meg este dolgozom.
-Ez még kibírható.-morogtam
-Még nincs vége! A képességeidet nem használhatod. Semmi időpörgetés, gondolatmódosítás vagy ilyesmi..
-...ilyeneket nem is tudok.
-Annál jobb! És még mindig nincs vége.
-Mi?? Mindezt két napért?
-Igen, két napért. A következő büntetés pedig....Claudia lejönnél?-apu szavait egyáltalán nem értettem, míg meg nem láttam egy 7 év körüli kislányt lejönni a lépcsőn. Hosszú, göndör, arany színű hajkorona ékesítette, pirospozsgás arcát. Kicsi, telt kislány volt. Egy tavaszi ruhácskát viselt, ami egyáltalán nem volt összhangban az évszakkal.
-Még mindig nem értem...mit keres itt ez a kislány?-értetlenkedtem
-Ő itt Claudia Brown. Köszönj Clau!
-Szia!-köszönt halkan vékony hangján, kissé bátortalanul.
-Szia!-köszöntem én is, majd apuhoz fordultam.
-Még mindig nem értem.
-Rá fogsz vigyázni abban a két hétbe míg itthon leszel!! Le sem veszed róla a szemed és minden kérését teljesíted!
2010. december 2., csütörtök
Díj!!
Sziasztok!
Örömmel teszem közzé, hogy meg van az első díjam! :D
Köszönöm szépen Nektek, hogy vagytok nekem és külön köszönet illeti azokat, akik mindig írnak véleményeket a fejezeteimhez! Nagyon sokat jelent nekem, hogy támogattok! Igaz, hogy nem vagytok sokan, de Ti kevesen mindennél többet értek, és igaz az a mondás, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg! :D
És még egyszer külön köszönöm és egyben küldöm is a díjat :
Nah még egyszer köszönöm mindenkinek és izguljatok, mert a télapó is hoz nektek ajándékot, és karácsony alkalmából is számíthattok meglepetésre + hétvégén jön a friss az Ikerlányokhoz is és ide, a szürkülethez is!!!!!!
Puszi
Detty
Ui.: Komiban írjátok meg, hogy ti milyen meglepetésnek örülnétek a legjobban!!!
Örömmel teszem közzé, hogy meg van az első díjam! :D
És még egyszer külön köszönöm és egyben küldöm is a díjat :
- Szaszának!! A Csábító Éj és a Csábító Alkonyat című művéhez!
- Bee-nek!! A Fontosabb mint hittem és a Harc a végzet ellen című művéhez!
- Krisztinek! A Twilight - A Történet Folytatódik című művéhez!
Nah még egyszer köszönöm mindenkinek és izguljatok, mert a télapó is hoz nektek ajándékot, és karácsony alkalmából is számíthattok meglepetésre + hétvégén jön a friss az Ikerlányokhoz is és ide, a szürkülethez is!!!!!!
Puszi
Detty
Ui.: Komiban írjátok meg, hogy ti milyen meglepetésnek örülnétek a legjobban!!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)