14. Fejezet

  Köszönet illeti Szaszát, amiért megihletett! Alice becézése ezentúl Ali lesz! Jó olvasást!
Ui.:ez a hét most függővég mentes :) Csak ez idegeiteket akarom óvni :)
Detty

[Alice szemszöge]
Hallja a gondolataim? Az kizárt! Nem hallhatja! Hiszen a gondolataim szinte folyton körülötte forogtak...nem lehet, hogy az összes ábrándozásomat hallotta. Nee! Akkor azért volt olyan biztos mindig a dolgában. És ezek szerint...most is hallja a kétségbeesésem.
  Félve John-ra pillantottam és beigazolódni látszott a félelemem, mert elkezdett bólogatni. Mióta felébredtem, most nézett először a szemembe. Olyan jó érzés volt. Egy csomó ideig néztem volna még, de egyszerűen nem tudtam elfogadni azt a tényt, hogy teljes tudatában van a gondolataimnak. Megpróbáltam kizárni a róla szóló foszlányokat, de nem nagy sikerrel. John ezen somolygott.
-Nem vicces.-suttogtam.
-Micsoda?-kérdezte Lexi
-Lexi, aki kíváncsi, hamar megöregszik! Nem hallottad ezt még?-kérdezte John
-De hallottam csak engem nem igazán érint.-vigyorgott rám kísértetiesen.
-Ezt, hogy érted?-értetlenkedtem
-Úgy, hogy mi nem öregszünk.-mondták
Ohh nahát végre! Azt hittem már kifogytak a meglepetésekből! Neem..szerencsére nem. Van mit még mondaniuk. A franc. Tehát John is már élhet egy ideje. Akkor biztos minden évtizedben más lánnyal játssza el azt, amit most velem és mikor én már öregebb leszek nála, egyszerűen tovább áll. Merengésemből Lexi ébresztett fel, pontosabban John hozzá intézett kérdése.
-Te mégis hová mész?-kérdezte mikor Lexi kiment az ajtón.
-Kukutyinba zabot hegyezni! Bátyó! Ki kíváncsi hamar megöregszik! Amúgy meg nem tétlenkedhetek. Tudod! Éppen Londonba tartottam, mikor visszafordultam.
-Tényleg... akkor szia!
-Szia!-köszöntünk egyszerre John-nal. És most kettesben maradtam vele. Mit csináljak? Teljesen kiszáradt a torkom. Mikor is ittam utoljára? Nem is emlékszem...
-A vámpírok folyton ezt érzik, mert ők mindig szomjasak.-közölte társalgó hangnembe, majd megkérdezte.-Mit szeretnél inni?
-Vizet...köszönöm.
-Nincs mit.-válaszolt és már a kezében is volt egy pohár víz.
-Ezt, hogy csináltad?
-Titok.-incselkedett velem, én pedig kinyújtottam rá a nyelvem.-És Ali...Nem csináltam ezt eddig egy lánnyal sem...
-Nem ér kutakodni!-szidtam le és tényleg idegesített, hogy a fejemben turkál!
-Nem turkálok, csak ki vagyok éhezve a gondolataidra, úgyhogy mindenkinél hangosabban hallom őket.-magyarázta miközben leült mellém az ágyra.-És most ideje hazamenned!
-Mi?-mi lenne ha marasztalnál? kérdeztem őt gondolatban és mélyen a szemébe néztem.
-Nem marasztalhatlak, hisz én küldtelek el.-világított rá a lényegre és ez nagyon bántott. Ő küldött el. Hát igen. Végül is nem baj. Legalább nem hallja tovább a gondolataimat.
-Nem azért küldelek el, mert nem akarom, hogy itt légy, de ha nem érsz haza 5 percen belül, Michael a keresésedre indul és első útja ide fog vezetni, és ha megtalál, akkor később nem jöhetsz majd.
-Milyen okos vagy.-ámultam, de honnan tudja, hogy ilyen az apám?
-Az ő gondolatait is hallom, de ezt majd később mesélem el.
-Az ő gondolatait? Te a világ összes emberének a gondolatát hallod?-hitetlenkedtem. Hogy a fenébe nem robban fel? Erre az észjárásra nevetni kezdett, amit szúrós szemem láttán, köhögésnek álcázott. Hozzáteszem kevés sikerrel.
-Mondom, hogy később!-vigyorgott leplezetlenül, mert belátta, hogy nem tudja elrejteni vigyorát előlem.
-Akkor én megyek. Köszönöm a vizet.-huhh ez egy nagyon értelmes köszönés volt. Csak az utolsó pár órában annyi minden történt ami megmagyarázhatatlan, például az, hogy John ivott a véremből és én így köszönök....John arcát látva abba kellett hagynom a monológom.
  Teljesen megkövülten, fájdalmas tekintettel nézett engem és hezitált. Csak tudnám min! Pár nagy lépéssel megszüntette a közöttünk lévő távolságot. Egyik kezével végigsimított az arcomon, a másikkal magához ölelt, és én mindkét kezemmel közelebb húztam magamhoz, úgy öleltem. Így már testünk egymáshoz simult és én soha nem akartam abbahagyni, de John finoman lefejtette ujjaimat magáról és az államnál fogva rákényszerített arra, hogy a szemébe nézzek. Teljesen elvesztem benne. Még pár pillanat így és elvesztem a fejem. Ezt ő is tudta, mégis feszegetve mindkettőn határait közelebb hajolt, már éreztem forró leheletét az arcomon.
-Sajnálom.-suttogta a számnak és még mielőtt tudtam volna válaszolni, finoman csókot lehelt ajkaimra. Csak egyetlen röpke másodpercig tartott az egész. Dühös lettem amiért csak ennyi kaphattam belőle.
-Mi lenne ha nem sajnálkoznál folyamatosan? Vagy ha tényleg muszáj, akkor legalább olyan komoly és sorsdöntő dolgokért tennéd ezt, mit például, hogy nem tudsz egy normális csókkal elköszönni.-rivalltam rá és még engem is meglepett az őszinteségem.
-Miért talán nem csókolók jól?-kérdezte ál aggódással, mert pontosan tudta, hogy mire értem a normális csókot. - És ezt a rövidet sem szabadott volna megejtenünk.
-Miért is?-szavai égették lelkem. Egyértelmű, hogy nem kellek neki és mégis játszik velem. Harag helyett, most csalódást és mérhetetlen szomorúságot éreztem.-Akkor én megyek...Szia!
-Ezt még tisztázzuk! Szia!-köszönt ő is, csak tudnám mit tisztázunk..
-Az előbbi gondolataidat.-kiáltott utánam, mivel én már elindultam.-Jah és Ali!
Igen?-kérdeztem gondolatban, mert nem volt kedvem ordítozni.  Ezt John is megmosolyogta.
-Ne az erdőn keresztül menj! A partszakaszon biztonságosabb!
-Nem félek az erdőtől!-ezt már kiáltva mondtam, mert mit képzel rólam? Én szeretem az erdőt, és az nem veszélyes.
-Lehet, hogy te nem félsz, de én féltelek tőle. És vannak erdők amik veszélyesek.-ezt olyan védelmezően mondta, hogy a szívem gyorsabban kezdett verni. Nem tudom miért, de ez olyan volt mintha a szokásos pop helyett, most valami rock számra váltott volna.
-Nagyon érdekes a gondolatmeneted.-kiáltott John és a hasát fogta a röhögéstől.
-Kösz, de kezdesz az őrületbe kergetni a rejtélyes mondataiddal...na szia!-köszöntem ismét és Johnra hallgatva, a part mentén kezdtem hazamenni. Nem volt kedvem teleportálni, és annyival is hamarabb hallani apám leszidását, amit jogosan kapnék, de akkor is! Eszembe jutottak John szavai, miszerint 5 percen belül haza kell érnem...hát ebből négy már eltelt. Futva tettem meg a maradék távot, így pont akkor értem haza, mikor apu már a kabátját vette le a fogasról. Meglepődött mikor meglátott, de örült, hogy nem kell megkeresnie.
-Ülj le a nappaliba!-utasított szigorúan, én pedig engedelmeskedtem. Apu is utánam jött, miután visszatette a kabátját, és belekezdett monológjába.
-Két napja kezdődött a suli, de te mindkettőt ellógtad. Fogadni mernék, hogy semmilyen nyomós indokot nem tudnál felhozni mentségként. Ha ez még nem lenne elég, szemtelenkedtél a tesitanároddal és egy fiúval lógtál. Azt nem mondták el, hogy kivel. Szóval hallgatom.-rivallt rám, miközben ide-oda járkált. Én kétségbe estem. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Nem mondhatom az igazat, mert akkor nem találkozhatok többet Johnnal, plusz ha megtudná, hogy mit csináltunk..hát akkor apával nem találkozhatnék többet.
-Nem lógtam senkivel. Csak pont egyszerre lógtunk ki, de utána már külön váltak útjaink.-hazudtam, kivételesen hihetően.
-Jó, akkor azt mond meg, hogy miért?
-Azért, mert gyűlölöm azt a közeget.-és miközben kimondtam, rájöttem, hogy igazat mondok.
-Hát ennek örülök, ugyanis két hétig nem is fogsz bemenni. Beszéltem az igazgatóval és mindketten jobbnak láttuk, ha büntetésből nem mész be, és még külön munkát is kapsz.
-Mi van? Te megőrültél? Nem megyek be? Ráadásul két héten keresztül? Teljesen le fogok maradni!
-Pontosan ez a lényeg! Ha lemaradsz, akkor mikor visszamész, nem fogsz mással foglalkozni csak azzal, hogy behozd a lemaradásod. A külön munka pedig, hogy most nem délután fogsz a pizzériában dolgozni, hanem reggel. Így nagy valószínűséggel ebben a két hétben nem fogunk találkozni, mert én meg este dolgozom.
-Ez még kibírható.-morogtam
-Még nincs vége! A képességeidet nem használhatod. Semmi időpörgetés, gondolatmódosítás vagy ilyesmi..
-...ilyeneket nem is tudok.
-Annál jobb! És még mindig nincs vége.
-Mi?? Mindezt két napért?
-Igen, két napért. A következő büntetés pedig....Claudia lejönnél?-apu szavait egyáltalán nem értettem, míg meg nem láttam egy 7 év körüli kislányt lejönni a lépcsőn. Hosszú, göndör, arany színű hajkorona ékesítette, pirospozsgás arcát. Kicsi, telt kislány volt. Egy tavaszi ruhácskát viselt, ami egyáltalán nem volt összhangban az évszakkal.
-Még mindig nem értem...mit keres itt ez a kislány?-értetlenkedtem
-Ő itt Claudia Brown. Köszönj Clau!
-Szia!-köszönt halkan vékony hangján, kissé bátortalanul.
-Szia!-köszöntem én is, majd apuhoz fordultam.
-Még mindig nem értem.
-Rá fogsz vigyázni abban a két hétbe míg itthon leszel!! Le sem veszed róla a szemed és minden kérését teljesíted!