15. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam a 15. Fejezetet, ami nem bővelkedik eseményekben, de olyan aranyos együtt John és Alice, hogy muszáj volt még egy közös jelenetet beraknom, mielőtt hatalmam lesújt rájuk. Ezt értsétek ahogy akarjátok, még én sem tudom, hogy én hogy értem. Alice-nek megint új becézése van, mégpedig Ale. Az Ale-t és az Ali-t felváltva fogom használni. Attól függ, hogy jön...Nem tudom mit mondhatnék még...jah...ne mindig higgyetek a fejezet végének....muhaha Jó olvasást! 
Puszi

Detty 

 ♥

[ Alice szemszöge ]

Kizárt! Nagyon aranyos ez a kislány, de én nem vagyok bébicsősz! A francba is!! Nem elég, hogy teljesen le fogok maradni, nem találkozhatok John-nal és plusz még kapok a nyakamba egy gyereket. Erről nem szólt nekem "Kedves" John...Hát erről még elbeszélgetek vele. Szerettem John, őszintén szerettem, de most dühös voltam rá...egy kicsit.
  Csend ült a szobára. Nagyon mély csend. Apa várt tőlem valami reakciót, Claudia pedig mintha félt volna. Nem tudtam megszólalni. Féltem, ha megtenném, abból nagy veszekedés lenne. Mi a fenét csináljak? El kéne tűnni arra a két hétre. Mi lenne ha teleportálnék?
-Nagyon szép vagy!-törte meg Clau a csendet dallamos, ám bátortalan hangon.
-K..köszönöm.-dadogtam, mert meglepett. Én azon gondolkozom, hogyan passzoljam le szegényt, ő meg megdicsér.
-Örülök, hogy összemelegedtetek. Akkor én megyek is dolgozni.-nyögte ki apu azt a pár szót, amitől kezdett felmenni bennem a pumpa.
-Máris? És mégis mi a fenét csináljak? Nem teheted ezt velem két nap miatt!
-De már meg is tettem.-vigyorgott rám apu, és a kabátját levéve a fogasról, kirohant az ajtón. Vigyorgott!
-Mit szeretnél csinálni?-próbáltam kedvesen és lazán beszélni, de ez nehezemre esett.

 [ John szemszöge ]

  Becsuktam az ajtót, miután Ale kilépett, de amint a gondolataiból kivettem, hogy nem figyel, azonnal kinyitottam, és utána indultam. Pár méterrel mögötte mentem. Csendben haladtam, és nagyon figyeltem a gondolatait, hogy észrevesz-e. Szerencsémre máshol járt az esze. Nem sietett, pedig már csak 1 perce volt. Amint ezt kigondoltam, rögtön eszébe jutott neki is, és futni kezdett. Jól tette, mert Michael elég  komoly büntetést talált ki neki. Ennek nem örültem, mert a tervében az is benne volt, hogy Ale nem jöhet suliba, ami egyenlő volt azzal, hogy nem találkozhatok majd vele. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy megint "túszul ejtem" és nem engedem haza, de aztán több ok miatt is elvetettem ezt az ötletet.
  Eszméletlen gyorsan futott, de én még nála is gyorsabb voltam. Futás közben figyeltem gyönyörű, alakját, ahogy siklik a hold fényében, az erdő mentén egy-egy fát megérintve. Olyan gyönyörű teremtés. Teljes lénye elvarázsolt. Azért futottam utána, mert meg akartam óvni, vigyázni akartam rá. Veszélyes ilyenkor az erdő, és bármilyen képessége is van Alice-nek, az erdő hatalmával nem tudna szembeszállni.
  Megállt egy ház előtt, ami kisebb volt, mint a mienk, de sokkal otthonosabb. Tudtam, hogy ez az ő házuk és be fog menni, de nem akartam elmenni. Megnyugtatásom gyanánt arra gondoltam, hogy most legalább tudom hol lakik.
   Elindultam haza és közben végig Ale gondolatait figyeltem. Nem nagyon volt ínyére, hogy vigyáznia kell a kislányra. Tényleg nagyon aranyos volt, de én sem tudnám, hogy mit csináljak vele...
  Egyedül voltam a házban, mert Lexi és az apám Londonban jártak. Ez hasznomra vállt, mert így legalább nem idegesített a húgom ingadozó hangulata. Valami hihetetlen egy lány. Egyik pillanatban még olyan fejjel kóvályog, mint aki a halállal szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni, a másikban pedig meg a legidétlenebb módon viháncol mindenen.
  Annyi gondolat járt a fejemben, hogy megfájdult és inkább elmentem aludni. Igen. Földöntúli  lényem ellenére fájhat a fejem és alszom is.

  Reggel csörgött a telefonom és én megsemmisülve nyúltam utána, hogy kikapcsoljam. Nem voltak túl jó kilátásaim a mai nappal kapcsolatban, úgyhogy meg sem próbáltam jókedvű lenni.
  Rövid időn belül elkészültem, és beültem a kocsimba. Mikor beértem, szembetaláltam magam egy valag irigy gondolattal. Az összes osztálytársam azt figyelte, hogy vajon Ale is az én kocsimból száll-e ki. Biztosra vették, hogy járunk. Bár én is ilyen biztosra vehetném, de sajnos soha nem fogom. Képtelenség, hogy én és Alice egy párt alkossunk. Nem azért mert nem szeretem és tudom, hogy ő is szeret, de túl nagy veszélybe kerülne. Meg sem próbálom titkolni előle érzéseim, mert úgyis látja ha hazudok, de megóvni még megtudom. Ez önzőség a részemről, hiszen egy ép eszű ember azt mondaná, hogy ha nagyon szeretném, akkor nem sodornám veszélybe. És milyen igaza lenne. Már így is átélte, hogy megtámadtam, de én még mindig elhitetem vele, hogy van remény. De utálom ezt a szót.
  Alice már nincs akkora veszélyben, mint eddig. Legalábbis a részemről nem, mert csak először kibírhatatlan a csábítás. Utána már kibírható. És ezt szó szerint kell érteni. Tényleg kibírhatatlan a csábítás.
  Az egyik lány bekopogott a kocsiablakon. Saját állítása szerint nagyon csábosan nézett, de először azt hittem, hogy komoly fájdalmakkal küzd. Ahelyett, hogy lehúztam volna az ablakot, amire számított, üvegen keresztül arrébb tessékeltem és kiszálltam. Már kezdte volna, az előre betanult szövegét, amivel mindent kideríthetett volna, de én inkább egy finom mozdulattal arrébb taszigáltam és elmentem mellette. Éppen elég lesz a saját bűntudatommal kettesben lenni, Ale nélkül. Hogy fogok én kibírni két hetet? Nem csak, hogy hiányzik, de nélküle eszméletlen lassan vánszorognak az órák.
 Bementem a terembe és leültem a helyemre. Mivel tökéletesen tudtam az anyagot, inkább Ale-val foglalkoztam. Pontosabban az elméjével.



[ Újra Alice szemszöge ]



Claudia érkezése utáni reggelen, idegesen kezdtem tervezgetni valami programot, hogy nem unatkozzon a lány. Végül nem is telt olyan rosszul a napom, mint ahogy egyébként elképzeltem. Clau a nap nagy részét rajzolással töltötte, de fogócskáztunk is. Mindig hagytam őt nyerni, és olyankor boldogan kacagott. Hamar elfogadta a helyzetét, s már nem volt megilletődve. Készítettem neki ebédet...vagyis valami olyasmit. Rántott sajtot, csináltam még egy valag kirántott dologgal. Nem nagyon tudok főzni, csak a nagyon alap dolgokra voltam képes. Ebéd után Clau jó kislány módjára elment szúnyókálni egyet a vendégszobába, míg én bevonultam a sajátomba.
  Egyedül maradtam a gondolataimmal, ami soha nem vezetett jóhoz. Általában a múlton merengek. Azt mondják, hogy nem szabad a múlttal foglalkozni, és én is ezt mondtam John-nak, de azok akik ezt a mondást kitalálták, nem igazán küzdtek olyan dolgokkal mint én. Olyan lány vagyok aki nem mutatja érzelmeit. Legalábbis a fájdalmát. Ez belém vésődött az évek során. Csak akkor tör utat magának az érzelmeim áradata, mikor egyedül vagyok. Sokan érzéketlennek tartanak emiatt, de szerintem sokkal nagyobb bűn, ha valaki a legkisebb probléma következtében is mély letargiába esik és belemerül az önsajnálatba. Gyűlöltem folyton mások apró kis gondjait hallgatni, miközben jelen volt az én elfojtott, kicsinek nem nevezhető problémám: nem vagyok ember. Ott nehezedett a súly a vállamon, de nem mondhattam el senkinek, mert első dolguk lett volna elmegyógyintézetbe küldeni. Nem értettek volna meg. Így lett a nem megértésből titok. Próbáltam árnyaltan bevonni az akkori barátnőimet, de mivel nem mondtam el a teljes igazságot, nem volt akkora jelentősége sem. Kétségbe esve próbáltam keresni a megoldást. Gondolatban mindig megterveztem, hogy mit fogok nekik magyarázatképp mondani, de kimondva jelentéktelenné vált. Szépen lassan mindenki eltávolodott tőlem. Ekkor már határozottan kétségbe voltam esve. Túl nagy volt a súly, féltem, hogy összeroppanok. Persze rájöttem, a lelkem mélyén már akkor is tudtam, hogy nem azért nem mondom el nekik az igazat, mert féltem a véleményüktől. Oh nem. Sajnáltam magam. Azért nem mondtam el a teljes igazságot, mert ez az érzés túl közel volt lelkem azon részéhez, ahol a legféltettebb kincseim lakoznak, és amit az addigra ellenséggé vált barátaim oly' könnyen kihasználtak volna. Sebezhető lettem volna. Így lett ez a dolog életem legnagyobb titka, ami nem miattam lett az, hanem mert nem volt aki megértsen.
  Később apu nagy segítség volt, és ő tanított meg arra, hogy az önsajnálat mire is képes....hát tanultam a dologból és sikerült is elfelejtenem életem ezen időszakát, de most újra felszínre tört az eddig elfojtott kétség, amit John váltott ki belőlem.
  Nem tőle féltem, hanem, hogy nem szeret. És most jön az a rész, hogy imádkozom azért, hogy John ne figyelje ki a gondolataimat. Ezen halványan elmosolyodtam. Biztos, hogy kifigyeli. Ezek a fájdalmak arra voltak jók, hogy megerősítsenek. Sok minden változott azóta, többek között én is.
-Elég a hülyeségből Alice!-parancsoltam magamra. Bementem Clauhoz megnézni, alszik-e és ugyanúgy találtam, ahogy lefektettem. Nem tudtam, mit csináljak, míg ő alszik. Mekkora az alvásigénye egyáltalán egy ilyen kislánynak? Mennyi az idő egyáltalán? Visszabaktattam a szobámba, mivel ott volt az emelet egyetlen működőképes órája. Majd' sokkot kaptam. Hogy lehet máris délután három? Akaratlanul is arra gondoltam, hogy John már biztos otthon van. Annyi kérdésem lenne John-hoz. Vajon mi lenne ha áthívnám őt, míg Clau alszik és apu nincs itthon. Áhh kizárt! Ahhoz már tényleg kéne valami időkibővítő kütyü.
  Alig gondoltam bele, abba az ábrándba, hogy John átjöhet, máris kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől. Szuper! Akkor apám még portásnak is befogott. Nyissam ki előtte az ajtót. A cipőjét ne nyaljam tisztára? Halkan lesuhantam a lépcsőn és lassan közeledtem az ajtóhoz. Egy hirtelen mozdulattal kitártam azt, hátha megijed, és háta fordítottam. Elindultam a lépcső irányába, és úgy figyelmeztettem.
-Claudia nemrég aludt el, úgyhogy légy szíves csöndben közlekedj! A  kaját a konyhaasztalon találod.-mondtam kimért hangon, mert még mindig pipa voltam rá. Kíváncsian vártam válaszát, de az csak nem akart jönni. Dühbe gurultam. Hátraarcot fordítottam és még ki sem vettem ajtónak támaszkodó alakjának részleteit, máris löktem a szövegem.
-Najó idefigyelj! A..a...ö..huhh.-abba kellet hagynom dühkitörésem, mert apu helyett, John állt az ajtóban, egy apró, és kissé szomorkás mosollyal az arcán.
-Figyelek.-jelentette ki játékosan és várta válaszom, de én ledöbbentem. Valami megmozdult bennem, arra a gondolatra, hogy John nálunk van....és apu a munkahelyén, Clau pedig alszik. Hmm. Egy apró filmszakadás történt nálam, majd leesett, hogy Gondolat! John hallotta mindezt. Úristen! A szám elé kaptam a kezem és kikerekedett szemekkel vártam, hogy John kiosszon. Ehelyett azonban még halványabb mosollyal ugyan, de mosolyogva lépett egy lépéssel közelebb hozzám.Kicsit megváltozott. Szaporábban vette a levegőt és alig láthatóan megnyalta a szája szélét. Zavarában elnézett, s láthatóan gondolkozott valamin. Egy pillanatra rám irányította tekintetét, de még mindig zavarban volt. Hozzám képest mondjuk nem. Annyira szégyelltem magam, hogy könyörögtem a padlónak, hogy nyeljen magába, de csak nem akart. Valamit csinálnom kell...
-Öhm...hát...igen...-nah gratulálok Alice, ezt jól megmondtad.
-Igen? Pedig én nem értem...Mit is akartál mondani?-kérdezte John, de már csak incselkedés végett.
-Öhm...nem árulnak el éppen eleget a gondolataim? -kérdeztem játékosan szemrehányóan.
-De.-lehelte.
-Kérsz...valami?
-Nem, köszönöm. Beszélgetni jöttem.
-Beszélgetni?
-Akarsz nem? A gondolataid nagyon kíváncsiak.-vigyorgott, én pedig azon gondolkoztam, hogy direkt tesz fel kétértelmű kérdéseket?
-Igen. Ülj csak le.
-Köszi. Szóval ne kímélj!
-Öhm jó, de mi lesz ha apu hazaér? Tudsz egyáltalán a büntetésemről? Mennyi az idő?
-Hm ezek nem nehéz kérdések. Apukád még három órát bent tölt a munkahelyén. Igen tudok a büntetésedről mivel kiolvastam Michael gondolataiból, és pontosan fél négy van.
-Hűha. És ha tudtál róla, akkor miért nem szóltál?
-Mert ezt a büntetést később döntötte el.
-Jó hagyjuk, akkor kezdem. Igazából a vérfarkasos téma érdekelne a legjobban. Akkor te most farkassá tudsz változni?
-Igen.-megeresztett egy mosolyt és leült velem szembe az ebédlőasztalhoz.
-Bővebben?
-Hatalmas farkassá változom át. A bundám színe ezüstös, fehéres.
-De jó! -tapsikoltam- Egyszer majd megmutatod?
-Nem hinném, hogy ez jó ötlet.-változott komollyá John arca.
-Miért?
-Mert olyankor elég beszámíthatatlan vagyok. Nem lennél biztonságban!
-Mert most abban vagyok?
-Igen abban vagy! Soha nem bántanálak!-emelte meg egy kicsit a hangját.
-A soha, a farkaslétre is ki kell, hogy hasson!
-Hihetetlen vagy!
-Köszönöm.-hajoltam meg előtte látványosan.
-Egyszer talán megmutatom.-halkult el és olyan féltően nézett rám, hogy elpirultam.
-Jó! És akkor most mit eszel?
-Amit bármelyik másik ember, de a vér külön desszertnek számít...a te véred volt az első emberi vér amit kóstoltam.
-Megtiszteltetés uram!-vigyorogtam és tényleg örültem, hogy az én véremből ivott először.
-Hüm...Tudod mi erről a véleményem.-nézett rám jelentőségteljesen.
A továbbiakban egy kisebb "vitát" bonyolítottunk le arról, hogy ki veszélyes kire. Félve néztem rá az órára, mert nem akartam, hogy John elmenjen. Nem hittem a szememnek, elhűlve meredtem az óra számlapjára, ami pontosan fél négyet mutatott.