20. Fejezet

Ollállá!!! És lám megérkezett a 20. fejezet. Amiért elérkeztünk egy ilyen szép kerek számhoz, ami tudom, hogy nem olyan nagy, de öt hónappal ezelőtt még azt sem gondoltam volna, hogy lesz egyáltalán első...:P Nah szóval amiért ilyen szép számhoz érkeztünk, egy jóval hosszabb fejezetet kaptok, mint egyébként, s nem tagadom, ezzel késésem büntetését is enyhíteni akarom..:)

Plusz egy köszönetnyilvánítás!!

Köszönöm Szaszikámnak (!), amiért rávett, hogy kezdjek el írni. Nélküle nem jött volna össze ez az egész...Inspiráló lénye, támogatása és segítsége nélkül tényleg nem tudom mit csinálnék....:P Őszinte, és legtöbbször pozitív véleménye a fejezetekkel kapcsolatban mindig nagyon jól esik....főleg mikor hosszúúúú :D

Köszönöm Krisztinek (!), amiért mindig ír kommentárokat a fejezeteim alá, pedig még csak nem is találkoztam vele élőben. :P Vele olyan hűséges olvasót - és mondhatnám, hogy már szinte barátnőt - nyertem itt blogspoton, amilyenre minden író irigykedhet!!! :) Lehet, hogy ő ezt nem tudja, de mindig nagyon jó ötleteket ad a komijaival. :D

Köszönöm Dreamworksnek (!), amiért ő is midig ír komit, és ebből kifolyólag bővült az általam olvasott blogok listája. :) Róla is elmondhatom, hogy egy igazán szimpatikus embert ismertem meg!!!

Ebben a fejezetben nagyon sok a párbeszéd, de legalább sok minden kiderül.....ahhoz képest, hogy egyébként mennyit akartam elárulni. :P

Hát akkor jöjjön a fejezet! 

"De a sorsunk úgy van írva, néked jönni kell,
nékem meg várni rád."
     /Michael Kunze: Elisabeth/

Elindultam ki a házból, hogy szembenézzek Johnnal. Azon gondolkoztam, hogy mit mondjak neki, mikor valamelyik lány elkapta a karom és megfordított a tengelyem körül.
-Mivel az az érzésem, hogy ebből nem lesz vásárlás, és inkább a pasival mész, mint velünk, ezért tényleg muszáj kicsípnünk egy kicsit.
-Ugyan. Beszélek vele, aztán mehetünk. - nyugtatgattam őket, mert még csak az hiányzik, hogy bemázoljanak.
-Á-Á ez a beszélgetés egész nap tartani fog, úgyhogy ülj le ide. Hamarabb végzünk, mint gondolnád. - parancsolt rám a gazdag lány.
 Engedelmeskedtem, mert láttam, hogy nem fognak engedni, és őszintén szólva kíváncsi is voltam rá, hogy mit hoznak ki belőlem.
-Mi lesz addig Johnnal? Addig kint fog állni? 
-Tényleg nagyon hamar végzünk. Persze csak ha nyugton maradsz.
-És mi lesz addig Cama-val?
-Majd mi vigyázunk rá.- pattogott mosolyogva a dinka lány.
  Először a sminkem készült el, ami szerencsémre natúr lett. Na jó annál egy hangyányit erősebb. A hajam következett, amit kontyba fogtak. Imádom kontyban hordani a hajam, de utcára csak ritkán megyek így. Utolsó lépésként a kezembe nyomtak egy gyönyörű magassarkút, és egy narancssárga ruhát. A méret pont jó volt. Szinte kiugrottan a székből mikor azt mondták, hogy kész vagyok.
-Jó lett! - mondta elismerően az indiai lány.
-Köszönöm! Mehetek?
-Hm, de izgatott itt valaki! - hát ha ők ezt tudnák...
Elindultam ki a házból, és ezúttal ki is értem onnan. Az ajtóban megálltam és szememmel megkerestem Őt. Ott állt az autója mellett, amit az enyém mellé parkolt le. Engem nézett. Vágyakozó pillantásokkal mérte végig egész testem, és én teljesen leblokkoltam. Nem vagyok kész erre a találkozásra. Azon gondolkoztam, hogy inkább visszafordulok és bemegyek a házba, de John maradásra bírt.
-Ne menj. Gyere. - nyújtotta felém a kezét, és én engedelmeskedtem neki. Mikor odaértem hozzá megfogtam felém nyújtott kezét. Még egy ideig a cipőmet vizslattam, majd kinyögtem az egyetlen értelmes dolgot ami az eszembe jutott.
-Szia!
-Szia! - köszönt vissza, de némi türelmetlenség volt a hangjában. - Persze, hogy türelmetlen vagyok! Az egyik pillanatban még ott vagy velem és cs..öhm..ott vagy velem, a másikban pedig egyszerűen eltűnsz. - fogott bele John.
-Te, te, te...de hát tudod, hogy eljöttem...te adtad nekem a kocsit, hogy legyen is mivel eljönnöm. - Törtek ki belőlem a vádpontok.
-Tessék? Milyen kocsit?
-Nem te adtad nekem a...
-Nem értem! - tört ki mindkettőnkből.
-Menjünk, sétáljunk! - ajánlotta fel.
-Menjünk.
Szótlanul sétáltunk egymás mellett, míg a tengerparthoz nem értünk. Ott leültünk a földre és John feltette az első kérdését, miközben mindketten a vizet néztük.
-Menjünk szépen sorrendben. Mi történt a pizzeriában?
-Tudod nem?
-Ale semmit nem tudok. Kiugrottam egy pillanatra, erre mire visszajövök, te bejelented, hogy elmész. Hol kéne ezt értenem? Szóval? - csattant fel, de olyan lágyan mondta ki a nevem, hogy az sem érdekelt volna, ha ordítani kezd.
-Biztos, hogy ezt itt kell megbeszélnünk?
-Igen, nincs itt senki.
-Hogy lehet az, hogy te nem hallottad akkor a gondolataimat?
-Hallottam őket, de nem volt köztük semmi olyan ami szokatlan lett volna...legalábbis tőled nem szokatlan. - mondta és csibészesen elmosolyodott.
-Pedig történtek dolgok.
-Lexinek van köze hozzá?
-De még mennyire.
John két keze közé rejtette arcát és percekig meg sem mozdult. Csak heves lélegzésén látszott, hogy még él. Mikor már azon gondolkoztam, hogy orvost hívok, gyorsan magyarázni kezdett.
-Casandranak megvan az a képessége, hogy korrigálni tudja a hozzám eljutó gondolatokat. Hozzám más gondolat jut el a te hangoddal, mint amit egyébként gondolsz. Nagyon rég nem használta ezt a képességét. Eszembe sem jutott, hogy most ez történik. - hadarta zaklatottan.
-A...-kezdtem volna bele, de nem jött több hang ki a számon. Rögtön gondoltam, hogy Lexi nem normális, de ezt nem gondoltam volna.
-Alice, megteszel nekem egy "szívességet"? - lágyult el John hangja, és mélyen a szemembe nézett. Szervezetem összeomlani látszódott, ezúttal fekete szemeinek láttán. Valamilyen oknál fogva tudtam, hogy most azért ilyen a szeme, mert vámpír énjének adta át magát. Gondolataimra csak finoman bólintott.
-Igen. - vettem rá magam végül a válaszadásra.
 Szavaim hallatán John finoman hanyatt fektetett a fűben, amire mondnom sem kell érdekes dolgok jutottak az eszembe, mire Ő csak forgatta a szemeit. Rám nehezedett, de nem teljes súlyával.
-Ale ez nem szép dolog tőlem, de meg kell tennem. Ha egyszerűen csak megkérdezném, akkor úgyis elsötétítenéd egy kicsit a történteket...amit egyszer Lex leblokkolt, azt már többet nem látom. Maradj mozdulatlan, még akkor is, ha mást tennél...-lehelte ajkaimnak, és kezeimet magam mellé a földre szorította. Valamiért az az érzésem támadt, hogy az "elkábításom" is a terv része.
-Te mindent tudsz. -suttogta a nyakamnak, majd beleharapott abba. Egyáltalán nem fájt, sőt mi több, még élveztem is, és gátlástalanul nyögtem fel. Beletúrtam John hajába, mire ő a nyakamtól elszakadva rekedten mordult fel. A csípőmnél fogva még közelebb húzott magához, ami már amúgy lehetetlennek tűnt. Ajkait az enyémre tapasztotta és megéreztem ajkára tapadt vérem ízét. Ezt soha senkinek nem vallanám be, de még ezt is élveztem. Ajkaim elnyíltak és utat engedtem nyelveinknek. Ennél a pillanatnál John ajkai elváltak az enyémektől.
-Ezt nem egészen így képzeltem. - suttogta levegő után kapkodva, kábultan. - maradj nyugton.
 Száját visszatapasztotta a nyakamon lévő sebre és nagyon igyekeztem megtartani józan eszem. Egyik pillanatról a másikra rám törtek a Lexivel történt események, és az amúgy csodás pillanat átcsapott a poklok poklává. Újra átéltem mindent. Mintha John a véremmel együtt szívná ki belőlem az emlékeket. Ő egyre keményebben szorította csípőm, ahogy egyre durvábbak lettek az események.
-Elég! -nyögtem, és annyira kétségbeesetten kezdtem kapálózni, hogy John is észhez tért.
-Sajnálom....sajnálom. - szakadt el a nyakamtól és homlokunkat egymásnak támasztva kapkodtunk levegő után.
 Lekászálódott rólam, és mellém feküdt, aminek az lett a vége, hogy most én feküdtem rajta.
-Sajnálom, soha nem gondoltam, hogy ilyenre képes lehet. - sajnálkozott, és átkarolta a derekam.
-Nem értem....miért te sajnálod? És mire volt jó, hogy nekitámadtál a torkomnak, ezzel a totális őrületbe kergetve engem? No nem mintha ellenemre lett volna, de nekem egészen más jutott az eszembe...-hadartam, de megint későn kapcsoltam, hogy már megint túl sokat mondtam.
-Azért sajnálom, mert nem vigyáztam rád eléggé. A támadásomnak az volt a lényege, hogy ha eléggé "elkábítalak", akkor kevésbé érzed a fájdalmat. Azt hiszem ez sikerült. És ismét jól gondoltad, a vérrel együtt a gondolataidat is megkaptam.
-Hmm Lex tudja, hogy itt vagy?
-Nem.
A beszélgetésünk elérkezett egy hosszabb szünethez, és csak egymás szívdobbanásait hallhattuk. John szíve valami hiperlassúsággal dobogott. Ezek szerint nem érzi jól magát. Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy nem engedi, hogy lekászálódjak róla, de meg sem szólalt. Melléfeküdtem.
-Általában kétszer lassabb tempóban ver a szívem. - közölte végül. Csak tudnám miért nem mondta hamarabb.
-És az, hogy szállíthat elég vért?
-Fogalmam sincs.-nevette el magát, és nekem is muszáj volt vele nevetnem. A feszültség ilyen formában tört fel belőlünk.
Nagy nehezen ugyan, de felkeltünk. Visszamentünk a lakásomba, és megterveztük a hátra lévő napot. Johnnak is voltak még kérdései, és nekem is. Kikönyörögtem, hogy az új kocsimmal menjünk, amit nem tudom, hogy akkor kitől kaphattam...Beszálltunk, és csak bolyongtunk, míg végül egy félreeső kávézóba tértünk be. Letelepedtünk egy sarokhelyre, majd leadtuk a rendelésünket, ami mindkettőnk részéről tea volt.
-Van még valami képességetek amiről nem tudok? Vagy egyáltalán hogyan használjátok? - kérdeztem rá arra, amire a leginkább kíváncsi voltam, miközben belekortyoltam forró teámba.
-Apám befolyásolni tudja a döntéseket. Ez egy veszélyes képesség. Csak ritkán használja...-kezdett bele vonakodva, szigorúan csak a teáját bámulva. - Lexi valamilyen szinten látja a jövőt.
-Hogy, hogy valamilyen szinten? - kérdeztem közbe, de már folytatta is.
-Csak azoknak látja, akikhez nagyon erős érzelmek kötik. Ez lehet szeretet, de gyűlölet is. E mellett a gondolatmódosítás.
-És neked? -kérdeztem átnyúlva az asztalon, hogy megemelhessem állát, így rákényszerítve arra, hogy rám nézzen.
-Nekem...a gondolatolvasás. Csak annak az elméje nyitott számomra, akire rákoncentrálok. Nem hallom mindenki gondolatát. Ha pedig engedélyt kapok, akkor még a régebbi gondolataidat is látom.-mosolyodott el.
-Igen, ma tapasztaltam...-vigyorogtam rá
-Ezt hogy csinálod? Úgy értem olyan dolgok történtek veled, amitől egy átlag ember már...megőrült volna.
-Csak, hogy én nem vagyok átlag ember..
-Akkor mi vagy?
-Már elmondtam mindent.-hazudtam. Általában jól megy, de amikor Johnnak kell hazudnom....hát az nem megy.
-Előbb-utóbb úgyis kiolvasom a gondolataidból.-figyelmeztetett. - Van olyan vétked amivel nap, mint nap szembesülsz, de mégis mindig elköveted?
-What? Oh ja értem. - mutattam az ujjammal, hogy hajoljon közelebb, és mikor ajkaim már súrolták a fülét, csak akkor suttogtam el neki. - Rendszeresen nem veszek jegyet a tömegközlekedési eszközökre.
 Erre mindkettőnkből kitört a nevetés.
-Az a ciki ha jön a kalauz...-folytattam
-Miért? Csak valami hihető választ kell adni neki. Például...Nevem Potya U. Tas. Nagypapám a híres Potya Kutya törzsfőnök a bliccelők törzsében....- válaszolt nevetve.
-Milyen találó!
-Alice, gyere haza! - komolyodott el. - Ezek a lányok be akarnak hálózni. Még most gyere, utána már nem fogsz tudni.
-Azt akarod, hogy hazamenjek? És miért ne tudnék később menni?? Honnan ismered te ezeket a lányokat? - értetlenkedtem kissé hisztisen.
-Igen, akarom. Azért nem tudnál később, mert ők sem emberek! És csak a gondolataikat ismerem.
-Nem...emberek...-köhögtem -Vannak egyáltalán emberek a földön?
-Vannak.-forgatta a szemeit.
-És, hogy akarnak behálózni? Hiszen most is vigyáznak Ca....Jesszusom Cama! - teljesen kiment a fejemből, hogy a lányok azt mondták 2-kor viszik haza. Már 5 óra...szegénykém.
-Cama?
-Cama a farkaskölyköm. Ezek szerint őt sem tőled kaptam. - vontam le a következtetést.
-Egyébként de, de még nem akartam odaadni. - kössz, ez kedves, gondoltam magamban.-Úgy értem, hogy egyszer csak eltűnt. Ha ezt is Lexi csinálta, én megfojtom. Gondolom ezért hitted, hogy tőlem kaptad a kocsit, mert ott volt Camarin.
-Ez gonosz...de milyen mesteri...-ámuldoztam. Nem tartozik éppen a kedvenceim közé ez a Lexi, de azt be kell látni, hogy nagyon okos.
-Dicsérd még! - gúnyolódott. - Egyébként tudod, hogy mit jelent a Camarin?
-Nem...mondd el!
-Nem-nem!-incselkedett
-Kééééérleeeek!
-Hüm a nyávogás már megvan, no de mikor fogsz dorombolni? -kérdezte mélyen a szemembe nézve, és így elérte, hogy csöppet sem tudok rá haragudni. Sőt eszembe jutott egy-két dolog, hogy mitől tudnék dorombolni...
-Alice! -szakított ki gondolataimból kikerekedett szemmel, de mosolyogva, és esküszöm azt hiszem, hogy ha még sokszor csinálja ezt, én eldobom a kanalat.
-Az nem lenne jó.-mondta komolyan miközben felállt, majd felém nyújtotta a kezét.
-Hova megyünk? Amúgy meg én addig nem állok  fel innen, míg meg nem ígéred, hogy csak engedéllyel olvasgatsz a gondolataimban. - makacskodtam.
-Jó megígérem. -egyezett bele vonakodva.- Camahoz megyünk.
-Tényleg! - kiáltottam és John kezét figyelmen kívül hagyva, kipattantam székemből, és olyan hirtelen, olyan gyorsasággal zanyáltam el, hogy még Ő sem tudott megfogni. Immáron a földön fekve nevettem ki saját magam. John segíteni akart, de én olyan nevetőrohamot kaptam ott a földön, hogy nem igazán sikerült neki felkaparnia. Ezt pár perc után, velem nevetve ugyan, de megelégelte, és két kezével emelt fel a földről, így a karjaiban találtam magam, szorosan a mellkasához simulva. Kezemmel a nyakába kapaszkodtam, és még a nevetést is abbahagytam, sőt a lélegzést is.
-Alice lélegezz!
-A sürgősségin fogok kikötni.-mondtam egy nagy levegővétellel.
  Fizettünk, -pontosabban John fizetett-majd beszálltunk a kocsimba, és  örült sebességgel hajtottam Cama-hoz. John-nak meg sem kottyant a tempóm. Legalábbis nem mondta. Se perc alatt hazaértünk. A kocsiból kipattanva a bejárati ajtóhoz érve feltéptem azt és berohantam a nappaliba, de sehol nem találtam. Felrohantam a lépcsőn és az emeletet is átkutattam, de sehol senki.
-Cama!-kiáltottam el magam.
-Alice!-kiáltotta John. Lebaktattam a lépcsőn, és szó szerint kiestem az ajtón, John karjaiba.
-Köhöm, mi az? - kérdeztem kilépve védelmező karjaiból.
-Itt van.-mutatott mosolyogva a lába előtt heverő farkasomra.
-Szia kicsim!-guggoltam le hozzá, és azonnal a nyakamba ugrott. Ez nagyon furcsa...tudom, hogy még kölyök, de akkor sem lehet ennyire szelíd. Olyan, mint egy kiskutya. Mit jelenthet a neve? Majd utánanézek. Mindenről elfeledkezve, Camaval a kezemben mentem be a házba. Mit eszik vajon?
-John. - szólítottam meg és hátrafordultam. Vigyorogva figyelt engem. - Mi az??
-Te hívtál engem.
-Gyanús vagy nekem....na mindegy. Mit eszik egy farkas?
-Húst.
-Mondd, hogy hús alatt rántott csirkét értesz...
-Nem éppen. Engedd el és szerez magának enni.
-Ha elengedem, akkor nem fog..
-...de vissza fog jönni. - nyugtatgatott.
-Te eddig is ilyen magas voltál? - Hökkentem meg.
-Igen, csak most nincs rajtad magassarkú. Egyébként mondtam már, hogy nagyon jól nézel ki? - kérdezte a ruhám pántját birizgálva.
-I-igen..ö nem. De köszönöm. - Komolyan...ha folyton ez csinálja én bekattanok. Camat letettem és ő boldogan szaladt be az erdőbe. - Tudsz valamit apuról? - kérdeztem miközben leültem az ebédlőasztalhoz.
-Összetört. Otthagytad és bele sem gondoltál, hogy mennyi gondja, és baja van. Ha miattam nem, legalább miatta gyere vissza!
-Én azt kérdeztem, hogy tudsz-e róla valamit. Ne mondd meg légy szíves, hogy mit csináljak! Nem megyek vissza, és kész!-pattantam ki a székemből.
-Alice...mi az a dolog amiért vissza jönnél? - kérdezte még mindig higgadtan, amit nem tudom, hogy csinált.
-Semmi...nem tudom miért, én ..ide húz valami és kész.
-Én megyek. -mondta csalódottan.
-Mi?? Ne!
-Gyere velem!
-Ezen még gondolkoznom kell. Maradj itt reggelig és akkor ígérem egyenes választ adok. -adtam be a derekam. - És sajnálom, hogy így beszéltem veled. Nem akartam...tényleg! - kértem bocsánatot és tényleg nagyon szégyelltem magam. Ráadásul pont Johnnal beszéltem így, akiért egyébként bármit megtettem volna. Már amúgy is őrültnek tartottam magam, de most...álmaim pasija arra kér, hogy menjek vissza vele, de nem megyek. Miért? Hogy mi a válasz azt még magam sem tudom.
-Jó. - érkezett a tömör válasz.
-Sajnálom.
-Semmi baj. Úgyis beszélni akartam még veled pár dologról. - válaszolt, de annyira hidegen, hogy teljesen kétségbe estem. Miért szúrok el mindent?
-Látom, hogy haragszol! Kérlek ne! -kérleltem.
-Rendben. Amúgy sem tudok rád haragudni...-mosolyodott el és azonnal megnyugodtam.
-Mit akarsz még mondani? - Mond, hogy szeretsz, és én veled megyek! Mondd, hogy szeretsz! Kérlek! Gondoltam magamban.
-Claut is figyeltem. Legalábbis a gondolatait. De ezt csak akkor mondom el ha végleg úgy döntesz, hogy nem jössz. -nah ezt bebuktam.
-Ne már!
  A beszélgetés itt abbamaradt. Ezután félpercenként nyitogattam ki a bejárati ajtót, hátha Cama óhajt hazajönni. Olyan vagyok, mint egy agyonaggódott anyuka...Végül kilenc óra fele hazajött. Megágyaztam neki is egy kis kosárkába, végül elmentem fürdeni, majd Johnt is betuszkoltam, és az ágyban fekve vártam, hogy végezzen. Mániám, hogy nem alszom el addig, míg el nem köszönök mindenkitől aki csak a házban tartózkodik. Végtére is minden este álmunkban messzebbre utazunk, mint életünkben bármikor. John visszaérkezett, és befeküdt a francia ágyam másik felébe. Megtartva a távolságot, mindketten elhelyezkedtünk.
-De ez az éjszaka nem olyan lesz, mint amikor utoljára aludtunk egy ágyba....-kérdeztem, de közben imádkoztam, hogy olyan legyen.
-Miért talán nem élvezted? - incselkedett.
-De igen, de ....mi?? Úristen John! Kérlek....-kezdtem el dadogni és fülig vörösödtem.
-Nem olyan lesz. - vigyorgott.
-Akkor lekapcsolod légy szíves a villanyt?
-Persze.
-Jó éjszakát!
-Neked is!
A villany lekapcsolásával minden elsötétül és........

19. Fejezet

Sziasztok!! 
Tudom, hogy rengeteget késte, de azt sem tudom, hogy hol a fejem. Még csak most fejeződtek be a rokonlátogatások és fogadások, s már készülni is kell a sulikezdésre. Teljesen kikészültem. Ez a fejezeten is meglátszik. Kicsit szétszórt és hangyányit értelmetlen lett, de legalább van. Azért remélem tetszik és örültök, hogy meghoztam. :P
Boldog Újévet Nektek!!!
Puszi
Dett

Hátra kaptam a fejem, de először nem láttam semmit. Alaposabban megvizsgáltam a hátsóülést, és megláttam egy kék takarót, ami alatt mocorgott valami. Lehúzódtam az útról, és kiszálltam. Kinyitottam a hátsó ülést, s le akartam rántani a takarót, de az a valami elkezdett morogni. De olyan aranyos hangon, hogy még rosszkedvem ellenére is nevetnem kellett. Óvatosan mégis csak leszedtem róla a takarót, s kikerekedett szemekkel tekintettem le a két, rám meredő éjfekete szempárra. Végig futtattam tekintetem az állaton és beletelt pár percbe míg rájöttem, hogy a takaróban megbúvó dolog, egy farkaskölyök. Első látásra beleszerettem, és úgy láttam ő is így volt ezzel. Mit sem törődve azzal, hogy éppen utam közepén járok, beültem a hátsó ülésre a jövevény mellé. Ő boldogan ugrott az ölembe és ugrálva próbálta végignyalni arcom. Furcsa viselkedés ez egy farkastól. Próbálkozását felhagyva békésen kuporodott az ölembe és az egyik ujjamat rágcsálta tűhegyes babafarkas fogaival. A szabad kezemmel a hátát cirógattam és figyeltem elégedettségét. Felkaptam pokrócát, hogy újra betakarjam és folytathassam utam. Egy apró cetli pottyant az ölembe. Ez ma már a második. Egy név állt rajta.
 "Camarin"
Milyen szép. Még soha nem hallottam ezt a nevet, de nagyon tetszett. Visszacsomagoltam Camarint és becsukva a hátsó ajtót, előre ültem. Visszafordulva még hivatalosan is bemutatkoztam a farkasnak.
-Szia Cama! Én Alice Green vagyok, az új gazdád. Halovány lila gőzöm sincs arról, hogy hogy kell téged tartani, úgyhogy amint kerestünk egy szállást és beköltözünk, elmegyünk egy....öhm....biológia tanárhoz? - az utolsó két szót már kérdeztem. Ötletem sem volt, hogy ki segíthetne, de örültem ennek a szőrgolyónak. Felvidított, és annyira szeretni való.
  Ismét elindultam, és egészen Port Charlotte-ig meg sem álltunk.
Mikor a városba értünk, rögtön az iskolához mentünk. Itt már közel sem volt olyan anyáskodó a recepciós. Kb 24 éves lehetett, és teljes feketébe öltözött. Kitöltöttem a papírokat, és elindultam keresni valami szállásfélét. A suli kapuján kiérve belebotlottam valakibe. Mindkettőn száját egy hangos sikoltás hagyta el, amit egy esés követett. Konkrétan én rajta kötöttem ki. Zavaromban nevetve álltam fel, és ő is nevetett.
-Bocsi, igazán nem akartam. - sajnálkoztam.
-Semmi baj. Legalább jobb lett a kedvem! - vigyorgott rám, egy termetre akkora lány, mint én. Haja hosszú és barna, szemöldöke közt egy kis kövecske volt. Indiai lehetett, de nem nagyon értettem, hogy mit keres itt.
-Akkor jó. Segíthetek? - kérdeztem bár elég értelmetlen az ötlet, hogy én segítek neki.
-Szerintem ezt én kérdezhetném. Még nem láttalak itt.
-Új vagyok itt. Most jelentkeztem be a suliba.
-Ide? Én is ide járok. - mosolygott mindent tudóan.
-De jó! Akkor egy ismerős legalább lesz. Most keresek valami szállóhelyet. Nem tudsz kiadó lakásról, vagy ilyesmi?
-Történetesen tudok. A mi telkünkön két ház van. Az egyikben én lakom, a másikat pedig szeretném kiadni. Az árban megegyezhetünk. - kacsintott
-Rendben!! - ujjongtam. - Akkor megnézhetném?
-Persze, gyere.
-Oké, de ne indulj el gyalog. Kocsival vagyok.-kaptam el a karját, mivel elindult.
-Jah, jó.
Kinyitottam neki az ajtót, és mindketten meghökkenve meredtünk a hátsó ülésen ülő gombolyagra.
-Oh, hogy is felejthettem el.- kaptam a fejemhez. - Ő itt Cama! Egy...husky kölyök. Ne félj nem bánt. Az anyós ülésre amúgy sem tud előre mászni.
-Dehogy félek! Egyébként ez egy farkas ...öhm..hogy is hívnak? - hadarta nevetve
-Alice Green. Ale
-Dayanita Russo. Nita.
-Váo! Milyen származású vagy?
-Indiai. - nevetett. - a nevemmel mindenkit sikerül kiakasztanom.
-Nem azért kérdeztem. Szép neved van, csak szokatlan.
-Igen. Nah indulunk?
-Jah Persze.- Beszálltunk és figyelmesen hallgattam Nita navigálását. Oda is értünk, és miután Cama-t is karjaimba zártam, kiszálltunk.
-Jó a kocsid! Honnan van? - kérdezte menet közben Nita. A kérdésével akaratlanul is arcon vágott. A tüdőm "bezárult". A levegő se ki, se be nem tudott áramlani. Fuldokoltam, és hirtelen vissza akartam menni, ahhoz az illetőhöz, akitől a kocsi van. Johnhoz.
-Egy régi ismerősömtől kaptam szülinapomra. - hazudtam, amit ő is észre vett, de nem tett hozzá megjegyzést, amiért nagyon hálás voltam. Először megmutatta a saját házukat, ami indiai stílusúan volt berendezve. Miután végigcsodáltam ezzel az ismeretlen kultúrával körülvett teret, átmentünk a " saját házamhoz ", ami már teljesen átlagos volt.
-Mi az ára?-kérdeztem lemondóan, mert biztos, hogy nem tudnám megfizetni.
-Korrepetálsz rajzból! - somolygott.
-Ne viccelődj!
-Nem viccelek! Nem kell fizetned. Nincs szükségem a pénzre.Viszont művészettörténetből nulla vagyok.
-Téged az Isten küldött! - meredtem rá meghökkenve.- Természetesen korrepetállak, de tényleg csak ennyi?
-Igen. Na rendezkedj be kedved szerint, aztán gyere át hozzám. Jön pár barátnőm a suliból. Összeismerkedhetnél velük.
-Meglesz, és köszönöm!! Jut eszembe..te milyen tagozatra jársz?
-Tagozat? Ohh...hát persze. Te még nem tudod. - titokzatoskodott, és minden magyarázat nélkül kiment.
 Kipakoltam ruháimat a szekrénybe, és apró mütyürkéimet az asztalra. A ház nagyon kicsi volt, de gyönyörű és nekem pont elég. Lefeküdtem az ágyra miután fölvettem egy normális ruhát ez első benyomás kedvéért, és hagytam, hogy az emlékek elborítsák az elmém.
 John édes ajka, amint ajkaimat becézgeti. Gyengéd érintése. Védelmező, szerető tekintete. Bármennyire is volt védelmező, attól nem tudott megóvni, hogy a húga megtámadjon, mert istentudja hol volt. Akkor jobbnak láttam, ha eljövök, de most igazából azt sem tudom, hogy miért tettem. Máris hazavágyódtam. Igazából egész utamon azt vártam, hogy valaki utánam jön és hazavisz, nem pedig még ad is egy kocsit, hogy még gyorsabban tudjak távozni. Hát ez fájt. Persze az én döntésem volt, hogy eljövök, de akkor is.
 Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mikorra kéne átmennem Nita-hoz, úgyhogy feltápászkodtam az ágyról és kilépve a házból átbaktattam a házához, majd becsöngettem. Pár másodperc múlva már teljes díszben állt előttem és jókedvűen invitált be. Leültetett az egyik kanapéra, és hozott inni egy pohár narancslevet. Egy teljes órát azzal töltöttünk, hogy Nita bemutatta minden egyes szent figuráját. Miután végeztünk, szinte végszóra érkeztek meg a vendégek. Három teljesen különböző lány lépett be az ajtón. Az elsőben nem volt semmi különleges. Barna haj, barna szem, barna bőr, mindene barna. A második már szórakoztatóbb volt. Elkalandozott tekintet, könnyed, szinte már túl lebegésszerű léptek, szőke haj, élénk öltözet. A harmadik nagyon ....szokatlan. Igen ez a megfelelő szó. Szőke, felkontyolt haj, vörös rúzs, pasztell színű ruha és ékszer. Mint valami régi nemes lánya. Különböztek, de a mosoly mindannyiuk száján ott volt.
-Hellóóóóóó! - köszöntek kórusba.
-Szia! Olivia Geller vagyok! Szólíts nyugodtan Vianak! - pattogott oda hozzám a teljes barna lány. Nagyon szimpatikus volt, bár a neve kicsit furcsa.
-Hali! Én meg Zoe Newton vagyok! - lebegett hozzám a vicces lány, aki nem mellesleg a többiekkel együtt nagyon szép volt.
-Hello! Veronica Wattson vagyok. Hívj nyugodtan Veronak. Tudom furcsa, de így szoktam meg.-köszön végül a nemesi lány is, aki tényleg valami gazdag családból származhat.
  Órákon keresztül beszélgettünk. Mindenki elmondta a saját élettörténetét, és én is. Persze Johnt és ....Casandrat kihagytam. Miután mindenki kellőképpen lefáradt, aludni tértünk. A lányok Nita-val aludtak, de én visszamentem a házamhoz. Nem volt kedvem tovább csacsogni. Átvedlettem pizsamába miután lezuhanyoztam és égő szemekkel feküdtem be a frissen megágyazott ágyamba. Azonnal elaludtam.
 Álmomban ismét otthon voltam. Reggel volt. Éppen akkor keltem ki az ágyból, s Clau is mellettem ébredezett. Mikor mindketten lementünk a konyhába, apu frissen készített reggelivel várt bennünket. Miután megettük, ruháimat gyorsan felkapva kiléptem az ajtón, hol John fogadott és a karjaiba zárt. Ez volt az utolsó képkocka mielőtt álom nélküli alvásba merültem. Reggelig aludtam. Ismét otthon éreztem magam. Mielőtt még kinyitottam volna a szemem, egy kéz cirógatta meg a hajam.
-John...-nyögtem.
-John?? Ki az a John mesélj!! - kíváncsiskodtak a lányok.
-A pasija.- jelentette ki fölényeskedve az egyik.
-Honnan veszed? - védekeztem rögtön.
-Hát onnan drágám, hogy...
-Ssst még nem tudja!-rivallt az egyik a másikra. Szégyen, nem szégyen, nem emlékszem egyikük nevére sem, kivéve Natiére.
-Kelj fel! Szerzünk neked könyveket, meg ruhákat, meg mindenfélét ami csak a sulihoz kell!! - ugrált örömében....azt hiszem Olivia.
-Találkánk is van ám!! - tette hozzá Veronica.- Választunk neked ruhát, megcsináljuk a hajad meg a sminked, és magunkat is kicsípjük! Nem mindennap vásárol be az ember a suliba!!- ujjongott, de kezdtem megijedni tőle!! A tanszereinket akarjuk csak megvenni, ezek meg bálkirálynőt akarnak faragni belőlem.
-Amúgy Alice...-somolygott talán...Zoe?-valami John vár rád a ház előtt!!
Mindannyian jót szórakoztak a "hódolómon", de én nem értettem semmit. John? Mit keres itt? Rettegtem attól, hogy találkoznom kell vele. Vágytam rá, de rettegtem....


                                              Cama:

Meet The Gossips

Sziasztok!
Eljött a reklámozás ideje!! :P
Ajánlani szeretnék Nektek egy nem rég indult oldalt, mert szerintem jó nagyon.
A szerző írta:

Sziasztok!

Íme az új blog, amelyet egy barátnőmmel, Adéllal fogok szerkeszteni, és a történet a Gossip Girl szereplőiről, valamint egyéb emberekről fog szólni! Remélem tetszeni fog! :)
 
Hát nekem tetszett!!
Semmi misztikum nincs benne, de jól esik egy kis ilyet is olvasni.
Mindenképp nézzetek be, aztán majd elválik, hogy megszeretitek-e!!
Puszi
Dett

Ui.: Nemsokára jön a friss!!! :D

18. Fejezet

Sziasztok!! :P
Meg foktok ölni a tartalma miatt, amiért így alakítottam a szálakat, de így érdekesebb lesz!! Kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá. Jobb kedvemben vagyok, de még egy kicsit szomorkás lesz ez a feji is...nah nem is szaporítom tovább a szavakat, inkább ünnepélyesen átadom a fejezetet..apropó ünnep..a karácsonyi ajándékra kicsit kell várni, mivel ez egy nagyobb kaliberű iromány lesz. Bocsi...
Ps.: Port Charlotte eredetileg nagyon nem, de a történetemben most ez egy Florida melletti városka lesz. :P
A fejezet rövid lett, mert az egész rokonság nálunk ülésezik...:P Egy ideig sajnos nem is lesz friss, mert az unokanővérem szállodai szolgáltatásainkat is igénybe veszi, (:P) úgyhogy nem lesz időm írni..bocsi...
Boldog Karácsonyt Nektek!!!!
Puszi
Dett

"Valaki más, ki mást ígér,
lehet hogy még ma átkísér
az éj kihalt hídján, ne félj.
De üresen áll a másik part,
idegen minden tér meg park,
odaát csak bánat várna rám,
de legyen álmod szép, hitem úgysem tépi szét
a távolság mi közben ránk talált."
        /United : Végső vallomás/



-Szerintem ez nem jó ötlet!-ragadta meg karom John.
-Ugyan mit érdekel ez téged? Így nem kell, majd visszafognod magad! Úgy is azt akartad, hogy menjek el...-sziszegtem megsemmisülten, mert fájt, hogy így alakult a barátságunk.
-Igenis érdekel, és sosem akartam, hogy elmenj! - csattant fel, de követelőzve magához ölelt.
-Akkor is elmegyek. Mindenkinek jobb lesz így! - zokogtam a mellkasának, és kitéptem magam az öleléséből. Tovább indultam, de a könyökömnél fogva visszarántott és még szorosabban ölelt magához. Ajkaival lecsókolgatta könnyeimet az arcomról. Tekintete tele volt fájdalommal. Nekem is fájt, de ismét elléptem tőle.
-Mi történt míg nem voltam bent? - kérdezte esdeklően.
-Te nem voltál bent?
-Nem, de kérlek mond már el, hogy mi történt! -sürgetett szinte hisztérikusan.
-Nem tehetem. - nyögtem.- Elmegyek John. Talán majd még találkozunk... - Azzal a tudattal léptem oda Johnhoz, hogy soha többé nem látjuk egymást. Kezemmel végigsimítottam arcán, majd a szájához értem. Mutatóujjamat ajkaira tettem, mert szólni akart. Elfeledkezve mindenről ujjamat a szám vette át, és fájdalmasan lassú csókba forrtunk össze. Azonnal viszonozta. Lassú, hosszú, szenvedélyes csók volt. Olyan csók, ami nyilvánvalóvá tette, hogy mindketten gyengéd érzelmeket táplálunk a másik iránt. Egy kész vallomás. Jelenetünket senki sem látta. Az utcák kihaltak voltak.
  Nehezen ugyan, de elhúzódtam John kívánatos ajkaitól. Mélyen a szemébe néztem és kimondtam az első szót ami eszembe jutott.
-Szeretlek. - súgtam neki és elteleportáltam. Életem légszívszorítóbb élménye volt otthagyni Johnt. Még a válaszát sem vártam meg. És most már nem is fogom soha megtudni, hogy mi lett volna az...
 Közvetlen a nappali közepébe sikerült érkeznem. Apu volt csak ott. Mikor meglátott, rögtön odarohant hozzám, megfogta a kezem, s elkezdett faggatni.
-Elmegyek!-jelentettem ki
-Mit csinálsz? -és ezzel kezdetét is vette fél órás feleletem. Nagyjából mindent elmondtam kivéve a Lexis részt, aminek kihagyásával nem sok értelme volt kiborulásomnak. Apu azonban megértett...kicsit. Nem nagyon értékelte, sőt talán még nem is értette döntésemet, de anyu halála után megfogatta, hogy mindent úgy csinál, hogy az nekem a legjobb legyen.
-Hol van Clau? - kérdeztem végül.
-Jajj Alice!! Claut elvitte a keresztanyukája.
-Mi? Miért történik ez velem? Annyira szerettem.
-Tudom kicsim.- ölelt meg apu.-Mikor akarsz elmenni? És milyen időközönként jössz majd haza? És egyáltalán hova mész?- Teljesen kétségbe esett, és ez még egy indok volt a távozásomra. Ha elmegyek, akkor nem fogok több fájdalmat okozni senkinek. Lehet....lehet, hogy túlreagálom? Nem hiszem...Rádöbbentem, hogy apu egyik kérdésére sem tudom a választ. Átvillant az agyamon, hogy talán elhamarkodott döntés volt kijelenteni távozásom, de úgy döntöttem, hogy már csak azért is végigcsinálom! Gyorsan kerestem válaszokat és azon nyomban ki is mondtam.
-Vasárnap megyek, minden hétvégén meglátogatlak, és ....Port Charlotte-ba van egy jó suli.
-Holnap van vasárnap. Port C itt van közel. - vidult fel apu.-Biztos, hogy ezt akarod?
-Igen. Talán a következő évet már itt kezdem, de egyszerűen nem érzem itt magam jól.
-Annak nagyon örülnék, sőt még jobb lenne, ha el sem költöznél. Jut eszembe..milyen sulit néztél ki?
-Iparművészeti Szakközép. - hazudtam, majd rájöttem, hogy ez egy jó ötlet.
-Olyan vagy, mint anyád! Neki is mindene volt a képző-és iparművészet.
-Remélem a tehetségét is örököltem.
-Biztos!
-Megyek és összepakolok.-felrohantam a szobámba, és minden lényeges dolgot belepakoltam pár bőröndbe. Nem hiszem, hogy örülni fognak nekem amiért év közben jelentkezek, de próba-szerencse. Igazából azért is akarok elmenni, hogy kicsit önállósodjak. Apu mindig elkényeztetett,  és mindent megcsinált helyettem, de én ettől olyan szerencsétlen lettem. Persze egyértelmű, hogy hálás vagyok neki, de ideje felnőnöm. Legalább egy kicsit. A következő indok Lexi volt. Gyűlöltem őt, és ő is gyűlölt engem. A harmadik ok John volt. Szerettem őt, és nem kaphattam meg, akkor meg mi értelme itt maradnom? Ha nem én megyek el, akkor ő megy. Lehet, hogy gyengeség elmenekülni, de vállalom, hogy megijedtem. Annyit sírtam mostanában, mint egész eddigi életemet tekintve soha. Úgy gondolom, hogy a sok könny, ami a szemeimet homályosította el, "jótékony" hatással volt rám. Tisztára mosták látásom a világ felé. Mások lettek a nézeteim, és megláttam az élet elkorcsosult önmagát. Hát ez nem tetszett. Jobbnak láttam visszavonulót fújni, és megerősödni, hogy majd újult erővel nézzek szembe az élettel és csak mosolyogjak ha valami fájdalom ér.
  Az egyetlen ami maradásra bírhatott volna az Claudia volt, de ő elment. Miután mindent összepakoltam, elvégeztem a maradék teendőmet, és lefeküdtem aludni.

  Másnap reggel tíz órakor keltem. Egykedvűen kóvályogtam a házban és próbáltam minden egyes porszemecskét megjegyezni. A délelőttöt végigbeszélgettem apuval, majd 1 óra körül indulásra készen álltam az ajtóban. Nem volt tervem, de ezt apunak nem mondtam el. Azt sem tudtam, hogy mivel megyek egyáltalán el. Már kiléptem a házból mikor apu megszólított.
-Alice van még valami.
-Micsoda?
-Este itt járt John. Azt mondta tiszteletben tartja, hogy nem akarod látni, de szeretne adni neked valami, ami hasznos lesz számodra.
-Mi? Itt járt? Mit ad? Nem fogadom el!
-Én sem tudom mit ad, azt mondta, hogy az erdő szélén találod. Ott ahol a kocsit le szoktuk rakni, ha hozzájuk megyünk.
-A-ha. Értem.-Apuval egy szomorú búcsúzkodásba kezdtünk, aminek csak percekkel később lett vége. Elköszöntem, majd hagytam hogy a kíváncsiság vezéreljen. Elindultam a megadott helyhez, de pár méterrel előtte megálltam. Egy gyönyörű autó állt ott. Mindent megadtam volna egy ilyen kis drágáért. Nem tudtam kié lehet, de nagyon irigyeltem az illetőt. Közelebb lopakodtam és végigsimítottam az autón. Körbejártam és egy cetlit pillantottam meg a szélvédőre illesztve. Nagyon gonosz dolog volt amit tettem, de nem bírtam magammal és elolvastam. Hát agyamat elborította a hitetlenség, arcomra pedig levakarhatatlan vigyor ült ki. A kocsi az enyém! Johntól kaptam. Nem normális amiért rám költi a pénzt és főleg ennyit. Minden megrökönyödésemet félretéve hihetetlenül boldog voltam. Legalább vegyült egy kis jó a sok rosszba. Nem tudtam mit tegyek. Az eszem azt diktálta, hogy hagyjam itt a kocsit, én pedig menjek az utamra. A szívem azonban erősen azt diktálta, hogy vigyem ezt a drágát is. A kulcs a cetli mellett volt. Felkaptam és élvezettel ültem be az autóba. Beindítottam és még mindig hitetlenkedve hallgattam, amint ez a gyönyörűség életre kel. Már majdnem elindultam, de aztán mégis kiszálltam. Elkiáltottam egy "köszönöm"-öt, de csak ennyit mert több nem jött ki belőlem. Azokat ki tudja olvasni a gondolataimból. Biztos voltam abban, hogy itt van valahol és pont ezt teszi. Újra beültem a járműbe, és elindultam. Már elhaladtam a város végét jelző tábla mellett, mikor valami zaj csapta meg a fülem. Mocorgás. A hátsó ülésről....

                                                   Alice kocsija:

17. Fejezet

Sziasztok!
Nem tudok mit mondani a fejezettel kapcsolatban, talán csak annyit tennék hozz, hogy nem lesz mindig ilyen rossz hangulatú...Csak kell ez is, hogy bevezesselek benneteket a folytatásba...:P
Puszi
Detty

 

Hetek óta először végigaludtam az éjszakát. Kialudtam magam, de mégis rossz volt felkelni. Lassan nyitottam ki szemeimet, mert a napfény túl erősen sütött be az ablakon. Az ágyban fekve nyújtózkodtam, majd jobb oldalamra fordultam és örömmel vettem észre, hogy Clau még alszik. Miután megbizonyosodtam, hogy tényleg mélyen alszik és felkelhetek-e, átfordultam a bal oldalamra és megrökönyödve vettem észre, hogy még csak reggel hat óra van. Túl hirtelen pattantam ki az ágyból, és megszédülve visszaestem rá. Fájt kinyitni a szemem, ezért csukva tartottam. Még mindig csukott szemeimmel másodjára is megkíséreltem a felkelést,  de belebotlottam valamibe. Furcsa mód valami puhára estem...sőt karok fonódtak derekam köré. Kipattantak szemeim és John fürkésző pillantásaival találtam szembe magam. Nem tudtam mit keres itt, de hálásan bújtam hozzá. Tudtam, hogy bocsánatot kéne kérnem, mivel én borítottam fel, de le sem tudtam volna tagadni, hogy élvezem a helyzetet. Csak az a gondolatolvasás ne lenne...
-Jó...jó reggelt-köszönt akadozva John és kikerekedett szemmel meredt rám. A szívverése a duplájára kapcsolt...de hát vámpír...Hogy lehet szívverése? Majd megkérdezem...
-Neked is!-vigyorogtam végül kómásan...kómásan..te szent ég! Most keltem fel. Hogy nézhetek ki? Fájt, de kipattantam John öleléséből és berohantam a fürdőbe. Megnéztem magam az egész alakos tükörbe és szégyenemben elpirultam. Alul csak egy francia bugyi takart, felül pedig pusztán egy rövid top volt. Már értem John reakcióját.. Emlékeim rám törtek és rájöttem, hogy egyszer mégiscsak felkeltem, hogy átöltözzek, mert melegem volt. A fejem annyira nem volt ijesztő, de néztem már ki jobban is. Hajam kócos volt és úgy nézett ki, mint egy oroszlánsörény, de még talán ez állt a legjobban.
   Felkaptam egy szűk szárú  farmert és egy egyszerű pólót. Elintéztem a fürdőben elvégzendő teendőim, s vagy hatszor indultam el az ajtóhoz, de mentem végül vissza a tükörhöz. Jó belátom nem biztos, hogy normális vagyok, de istenem...itt egy szent a hálószobámban!!
  Mikor végre kiértem, Johnt a még mindig alvó Clau mellett találtam. Szomorúan vizslatta a kislány arcát, ami nem kecsegtetett túl sok jóval. Minden jókedvem elszállt, s helyét a már jól ismert aggódás vette át.
-Ne kímélj!!-suttogtam a fülébe, mivel közben a háta mögé mentem. Ijedten ugrott egyet. Ez még annyira sem jelent jót. Ha nem veszi észre, hogy időközben a háta mögé mentem akkor...
-...Akkor nyilvánvalóan nem hoztam tálcán a reményt.-folytatta a megkezdett gondolatom, miközben megfordult, s tekintetét az enyémbe fúrta. Perzselt a pillantása, és én belülről égtem. A szavai voltak azok, mik lassú, de biztos szunnyadásra kényszerítették a lángokat.-Meg fognak halni.. Megvizsgáltam őket, de nem jutottam semmire...Megkértem Lexit, hogy kutakodjon egy kicsit a jövőjükben, de nem látott semmit, és ez csak egyet jelenthet.
-Hogy mondjam el neki?? Miért pont én? Olyan kicsi még...nem is értené meg...és mi lesz ezek után vele? - kezdtem zokogásba, de könnyek helyett a szavak, és a kétségbeesés potyogott belőlem.
-Még ne mond el neki, nem tudom mikor történik meg...-nyugtatgatott és szorosan átölelt, míg én mellkasához bújtam. Erősen gondolkoztam, hogy hogyan menthetnénk meg a szüleit, és végül egy teljesen elmebeteg ötlet jutott az eszembe. John elengedett és hátrahőkölt.
-Eszedbe ne jusson...de már eszedbe jutott. Jól jegyezd meg Ale, hogy nem változtathatok ilyen könnyen vámpírrá senkit, még veled sem tenném meg.- Hát ez arcon vágott. Ha haldokolnék, akkor nem mentené meg az életem....
-Ha haldokolnál, akkor végképp nem tenném.-vágta rá szigorúan, de kétségbeesés is vegyül a hangjába, amit nem tudtam hova rakni.
-Akkor hagyd ott!
-Rém vicces vagy!-csattantam fel, mire Clau felkelt. Mire megtalált, már John eltűnt. Hát egy ideig nem is akarok vele beszélni..
-Szia bogárkám!-köszöntem vidáman, legalábbis csak próbáltam az lenni, de mivel ha csak ránéztem a sírás fojtogatott, elég nehéz volt.
-Szia...mennyi az idő??
-Fél nyolc. - fél nyolc?? Nyolcra bent kell lennem!!
-Babókám most apura bízlak jó?? Keltsd fel, én addig elkészülök. - valóban így tettem, mivel fél órám volt elkészülni, és abból kocsival 10 perc az út, nem öltöztem át, csak gyorsan bekaptam egy müzliszeletet és autókázás helyett most inkább a futást választottam. Már félúton voltam, mikor egy alak párhuzamosan velem együtt kezdett haladni. Tudtam, hogy John az, és ő is a pizzeriában dolgozik, de hogy még egy műszakban is vagyunk...Nem tudom, hogy fogom kibírni. Egyszerre értünk az étteremhez, s John udvariasan előreengedett. Direkt nem köszöntem meg neki, mert mérges voltam rá, de azért hálás voltam. Régen nem volt ám ilyen bánásmódban részem. Oda adta az "egyenruhámat", mivel pincérnőnek vettek fel, át kellett öltöznöm. Nekem túl merész volt, ahhoz képest, hogy csak dolgozni szeretnék benne. Elvonultam, és felöltöztem. Mikor visszatértem, John elég szembetűnően nézett rajtam végig, és egy sóhaj hagyta el a száját.
-Nagyon csinos vagy.-dicsért meg, de úgy igazán, mélyről jövően. Felvidított, hogy ilyet tudok kiváltani belőle, de sajnos igencsak szórakozott lettem. Mindenkinek probléma nélkül kivittem a rendelését, de egy csöppet lassú voltam. Túl sok minden kavargott a fejemben. Legfőképpen Clau és John. Az egész délelőtt úgy telt, hogy többször kellet rám szólni, hogy ugyan végezzem már a dolgom. John felajánlotta, hogy menjek haza, de inkább maradtam. Bár ne tettem volna. Műszakom vége közeledett, mikor Lexi beállított az étterembe. Nekem kellet kiszolgálnom, mivel mindenkinek volt dolga kivéve Johnnak, de ő amolyan góré volt itt. Felment bennem a pumpa amiért senki nem vállalta helyettem, így roppant "jókedvvel" köszöntöttem.
-Mit hozhatok?
-Óh te? Neked is szia! - köszöntött gúnyosan
-Igen. Ha nem tudnád itt dolgozom. És nem köszöntem, nem kell visszaköszönnöd!-sziszegtem.
-Jó, hagyjuk a formaságokat! Adok egy kis tanulnivalót. Sűrűn járok ide, s rendszerint ugyanazt kérem, ezért legközelebb már nem kérdezel csak hozod. Úgy is figyelmeztetlek ha más lenne a kívánságom, és ha csapatban jönnék, akkor is kérdezd meg, hogy mit szeretnénk. Na mármost a rendelésem: Egy üveg 100%-os narancslé, és egy szelet gombás pizza. Nem kell beütnöd a kasszába, nem szoktam fizetni. Köszönöm.
   Szó nélkül fordítottam hátat neki és indultam el a konyhába. Fortyogtam a dühtől. Azért ez mégis csak több a soknál..még egy kutyával sem beszélnék így..nem kutyával semmiképp sem. John lopva rám pillantott és halványan elmosolyodott. Szórakoztató volt, hogy úgy tekint magára, mint kutya, habár nem áll messze az igazságtól.
   Leadtam a rendelést, és közben kivittem egy másikat. Lexi mellett is el kellett haladnom, aminek egyáltalán nem örültem. De még mennyire, hogy nem...Mivel még kezdő vagyok, nem bírtam egyszerre olyan sok tálcát fogni. Éppen két adag kávét vittem ki, már majdnem elmentem Casandra mellett, mikor valamibe megakadt a lábam és orra buktam. A poharak milliárdnyi szilánkra törtek, a kávé pedig szanaszét folyt. Hangos nevetés biztosította számomra a tudatot, hogy mindenki látta az iménti kis botlásomat. Olyan ideges lettem, hogy könnyeim előbújtak, ezzel elhomályosítva látásom. Lexi nevetett a leghangosabban. Megpróbáltam felkelni, és az volt a tervem, hogy beverek neki egyet, de újra megcsúsztam és beletenyereltem a szilánkokba. Olyan mélyen és olyan sok helyen fúródtak bele a kezembe a darabkák, hogy vérem kiserkent. Olyannyira, hogy egész tenyeremet elborította az élénkpiros vér. Mikor a pakettára leesett az első csepp, akkor jutott eszembe, hogy egy vámpír ül mellettem és egy még van valahol...Lexire pillantottam. Az arcára fagyott a vigyor, és visszatartotta a levegőt. Ez eddig oké, de neki is elfogyott, és mikor újra beleszippantott a levegőbe, fájdalmas, eszelős kifejezés ült ki az arcára. Maga elé meredve ledobott nekem pár szalvétát, és azzal próbáltam felitatni vérem, de nem jött össze. Csak folyt, és folyt...Lexi hirtelen megragadott a könyökömnél fogva és berángatott a dolgozói öltözőbe. Veszélyben éreztem magam, és menekülni próbáltam, de ő a falnak szorított. Nem tudtam, hogy hol lehet John, de imádkoztam, hogy jöjjön már. A lány még közelebb jött hozzám, és már egymáshoz simult a testünk, ami egyfajta undorral töltött el. Ennyire közel csak egy fiút engednék magamhoz. Arca vészesen közel volt az én arcomhoz, mikor hirtelen megragadta mindkét kezem és az ajkához húzta. Először a jobb, majd bal kezemről itta le a vért. Nem volt neki elég, mivel újabb sebeket ejtett karomon, és onnan "csapolt le". Szédültem, éreztem hogy már nem bírom sokáig, de tudtam, hogy a szervezetem úgyis pótolja a hiányt. Erősen koncentráltam, hogy nem veszítsem el az eszméletem. Elengedte a karom és a fülembe suttogott.
-Jobb ha ezt John nem tudja meg. Hidd el, te is rosszul járnál.-figyelmeztetett és én hittem neki.
-Jó. - leheltem, mert többre már nem volt erőm.
-Hidd el, én nem akartam! Tényleg túl hívogató a véred. Nem lesz semmi bajod ne aggódj.-a hangja megbánó volt és meg is szántam volna, ha nem csinálja az ezután következőket.
 Újra megragadott és, újabb sebet ejtett, ezúttal vállamon. Miután végzett, engem elengedett, és mint egy rongybaba, úgy estem a földre. Rám nézett és mosolygott.
-Tényleg nem fogy ki a véred! Kész vérkút vagy!-gúnyolódott és kilépett az öltözőből.
  Sikerült eszméletemnél maradnom, de nagyon szédültem. Felkaptam egy kardigánt, hogy elrejtsem a harapásnyomokat, majd bementem a mosdóba. Belenéztem a tükörbe, és szörnyű látvány fogadott. Halálsápadt volt az arcom és sötét karikák éktelenkedtek szemeim alatt. Valóban úgy néztem ki, mint egy hulla. Leöblítettem az arcom és rájöttem, hogy nagyon szomjas vagyok. Visszamentem a konyhába, ahol Stephen fogadott. Kedves volt, de kicsit leszúrt, amiért ilyen ügyetlen voltam. Bocsánatot kértem, s közben folyamatosan a sebeimet szorítottam, mert szörnyen fájtak. Ez Stephennek is feltűnt. Hazaengedett tekintve, hogy nem vagyok valami jó állapotban. Mikor már visszaöltöztem utcai ruhámba, John is visszajött, vele Lexi is. John látta, hogy valami baj van, és én gondolataimon keresztül próbáltam küldeni neki, hogy mit is csinált a húga, de nem úgy nézett ki, mint akit érdekel...legalábbis nem úgy festett, mintha hallotta volna. Szomorú lettem, és Lexi csak rá tett még egy lapáttal.
-Láttam az előbbi attrakciódat!! Nagyon ügyesen csináltad. Olyan sokáig voltál utána távol, hogy biztos vagyok benne, sikerült kellőképp kisírnod magad. Ismerem ezeket az érzéseket...vagy nem?? Nem, mégsem ismerem.-Hazudott a ringyó fölényeskedve, és nálam itt telt be a pohár.
-Hogy is érezhetnéd? Egy hülye, öntelt vámpír vagy, akiből kikoptak az emberi érzelmek! Csak, hogy tisztázzuk, nem vagyok annyira önző, mint te, úgyhogy a saját káromra is elmondom ha kell...-sziszegtem neki, de a mondat végére elcsuklott a hangom és legördültek arcomon a könnyeim. Tudtam, hogy csak Lexi értette az utolsó mondatom, de ez jobb is így. Szégyenkezve rohantam ki az étteremből, és zokogva indultam el haza. Lassan mentem, nem volt kedvem sietni. Csalódtam Johnban amiért nem védett meg, másrészt pedig elegem lett. Túl sok minden történik most körülöttem és összezavarodtam.
 Mindenki engem nézett, miközben caflattam haza, de annyira nem érdekelt...nem érdekelt semmi. Azon gondolkoztam, hogy talán el kéne mennem...egy bentlakásos iskolában kéne továbbtanulnom. Én úgy is mindenkinek csak egy teher vagyok. Nem hiányoznék senkinek. Igen. Ez a megfelelő ötlet. Beszélek apuval és beköltözöm egy bentlakásos suliba.....

16. Fejezet

Nevettem, és nevettem. Johnra néztem aki láthatóan nem értett semmit. Szegénykém, most biztos őrültnek tart.
-Min nevetsz?-kérdezett végül óvatosan rá John
-Hát az óra...-nem bírtam befejezni a nevetéstől.
-Az óra rossz. Igen, de ebben mi olyan vicces?
-Rossz?-egy pillanatra elképedtem, majd még jobban nevettem.
-John hívja Ale-t!! Hahó! Nagyon keszekuszák a gondolataid, úgyhogy örülnék ha megosztanád velem is a dolgot.-mondta John és már az ő száján is látható volt a mosoly.
-Azt hittem, hogy megállítottam az időt.-nevettem tovább, és belőle is kitört a nevetés.
-Neked sem lehet meg a világ összes képessége.
-Káááár... Mennyi idő van még hátra?
-Negyed óra, úgyhogy megyek is.
-Ne-e...köhöhm...hozod nekem a leckéket?-kérdeztem és igyekeztem elrejteni gondolataimat előle.
-Nem szabadna.-incselkedett.
-Ugyan miért nem?
-Mert büntetésben vagy.
-Akkor nem?-kérdeztem csalódottan.
-De igen.-mosolygott rám.-Tényleg megyek, mert Clau mindjárt felkel és nem lenne jó ha meglátna.
-Tényleg nem.
Kínos pillanatok következtek. Csak álltunk és néztük egymást. John pontosan tudta, hogy én mit szeretnék búcsúzásképp, de végtére is nem járunk, úgyhogy elég furcsán jött volna ki ha....
-Szia.-köszöntem végül.
-Szia.-köszönt ő is, de mintha egy kicsit csalódott lett volna.
Kilépett az ajtón és én figyeltem amint beszáll a kocsijába és elhajt. Rögtön rossz kedvem lett, de azért felmentem Clau szobájába, hogy majd mikor felkel, ne ijedjen meg. Nem kellett sokat várnom. Apró testével ide-oda kezdett forgolódni, majd felpattantak szemei. Ijedtnek tűnt, ezért odaültem mellé. Amint megpillantott, szemei megnyugodtak.
-Szia álomszuszék! Az egész délutánt végig aludtad.-Mondtam játékosan.
-Szia! Nagyon szomjas vagyok. Kérek inni.
-Egy "szépen" hiányzik a mondatból.-mosolyogtam rá, mire az ő arcán is elterült a mosoly.
-Kérek szépen inni.
-Mit?
-Vizet.
-Az a legjobb. Mindjárt hozom.
-Várj! Ne hagyj itt!
-Miért?
-Félek egyedül. Alvás közben más, mert akkor nem vagyok magamnál, de mikor felkelek...félek.
-Jó, gyere velem. Megmondod, hogy mitől félsz?
-M-m, nem.
Leértünk a nappaliba. Clau ott maradt én pedig a konyhába mentem. A kislány csendben várt. Ezek szerint ott nem fél, csak a szobájában.
  Bevittem neki a vizet, majd közölte, hogy éhes. Nem tudtam, hogy mit csináljak neki, mert főzőtudományom legjavát már az ebéd elkészítésével kifejtettem. Aztán eszembe jutott, hogy még maradt az ebédből. Megmelegítettem, és együtt ettünk. Clau gyorsan befalta a maga adagját, és még kért. Hihetetlen étvágy van. Odaadtam a saját vacsorám, amúgy sem voltam annyira éhes.
 Kopogtak. Ki lehet az? Csak nem John? Odarohantam az ajtóhoz és boldogan nyitottam ki. Csalódnom kellett.. apám állt az ajtóban. Ezek szerint tényleg én leszek a portás.
-Szia! Köszi, itthon hagytam a kulcsom.-vigyorgott.
-Tényleg? Akkor mivel indítottad be a kocsid?
-A kocsikulccsal...
-...Amin rajta van a ház kulcsa is.-meredtem rá dühösen.
-Jé, tényleg. Különös.-vigyorgott.-Szia, Clau! Na hogy érezted ma magad?
-Jól! Játszottunk sokat és mindig én nyertem.
-Ettél is? -kérdezte miközben bementünk a nappaliba.
-Igen, Alice nagyon finomat főzött.
-Alice tud főzni?
-Igen!!
-Maradt még?
-Nem, nem maradt.- vettem át a szót.-Mindet megettük!
-Akkor csinálok valamit...
-Jó!!-ujjongott Clau csak tudnám hova fér bele ennyi étel...
 Apu csinált carbonarat, amiből nekem is kellett ennem. Meg kell kérnem, hogy tanítson meg engem is főzni.
Ebéd után mindenki elment fürödni, majd aludni. Clau megkért, hogy had aludhasson velem. Nem örültem neki, mert mégis csak 17 éves vagyok és szükségem van egy külön szobára, de annyira félt szegény, hogy megengedtem neki. Mivel francia ágyam van, mindketten kényelmesen elfértünk.
 Éjjel sokszor felkeltünk és egyikünk sem aludt valami nyugodtan. Én ezt betudtam annak, hogy Clau velem alszik és még nem szoktam meg, de ő láthatóan félt. Csak tudnám mitől...kezdett nagyon aggasztani. Lehet, hogy hiányoznak a szülei. Tényleg..tulajdonképpen mi lehet most velük? Miért nem árulja el, hogy mitől fél? John segítségét fogom kérni.
  Reggel, pontosabban délbe keltünk fel. Clau nyugodtabban aludt, mióta felkelt a nap. Mivel csak holnap kezdek, még nyugodtan lustálkodhatok egy kicsit.
  Clau aludt mikor végül kikászálódtam az ágyból. Lementem az alsó szintre. Aput a konyhában találtam.
-Szia! Csakhogy felkeltél...kész a reggeli.
-Azért nem keltem fel, mert nagyon rosszul aludtam! Beszélnünk kell Claudiáról.
-Mi a baj vele?- váltott át apu az aggodalmas hangjába.
-Fél, de nem tudom mitől. Arra gondoltam, hogy talán hiányoznak neki a szülei. Mi van velük?? Mit csinálnak? Tán elmentek nyaralni, ezt a kislányt meg itt hagyták? Hát nem valami kedves tőlük.
-Alice, a szülei kórházban vannak. Balesetük volt.
-Úristen. Mekkora egy bunkó vagyok! Clau tudja? Hogy vannak?
-Nem túl jól...életveszélyes állapotban vannak. Clau tudja, de csak annyit, hogy kórházban vannak.
-Mi történt velük?
-Hát igazából megtámadták őket.  Olyan sebeket ejtettek rajtuk, amiket egyszerűen nem tudnak beazonosítani. Folyamatosan kapják a fájdalomcsillapítókat, de egyszerűen nem tudják, hogy mit csináljanak..Az elkövetőket nem találják.
-Szegény kislány...és mi lesz ha...
-Erre ne is gondolj!
Fél egykor Clau is felkelt. A nap ugyanolyan volt, mint tegnap. Mikor Clau aludt és apu már dolgozott, John ismét meglátogatott és hozta nekem a leckét, de sietett valahova, úgyhogy ment is.
Így telt el az első hetem és 5 napom a büntetésemből, annyi különbséggel, hogy már dolgozni is jártam. Szörnyű egy hely volt. Mindig éhes lettem a sok pizza illatától...
Pénteken mikor hazaértem a munkából, éppen annyi időm volt apuval lenni, hogy együtt ebédeljünk, aztán rögtön rohant dolgozni. Claut  mostanában én tanítgattam, mivel suliba még nem jár...én ennyi idősen bezzeg már ott unatkoztam az iskolapadba. Utána mindig játszottunk egy kicsit, fürödtünk, majd lefektettem aludni a saját szobámba, mivel még mindig nem aludt egyedül. Már átalussza az éjszakát mellettem, és én sem alszom olyan nyugtalanul.
 Miután lefektettem Claut, ajtónyitódást hallottam, és apu suttogó hangját, amint hív engem. Egy hete nem használtam egy képességem sem, úgyhogy most boldogan teleportáltam le apuhoz. Pont a háta mögé. Elbúgtam egy egyszerű "bú"-t és ő ugrott egyet ijedtében, amin én jót nevettem. Hát a mosoly az arcomra fagyott amint megláttam apu arcát.
-Mi történt?-kérdeztem, mert apu nem akart megszólalni.
-Clau...
-A szülei?? Nem...
-Nem. Nem haltak meg, de nagyon súlyos az állapotuk.
-Istenem...
-Ale...hogyha mégis ...tudod, akkor jobb lenne ha te mondanád el neki...téged jobban megért. Elég közeli kapcsolatba kerültetek.
-Jó.-mondtam, de nem fogtam fel szavaim súlyát. Apát otthagyva felrohantam a szobámba, és halkan, hogy ne ébresszem fel Claut, felhívtam Johnt. Megkértem, hogy jöjjön át. A hangom remegett, úgyhogy biztos kikutatta a gondolataimból, hogy mégis miért. Nem is baj. Legalább nem kell elmondanom. A szobában sötét volt, és ez kifejezetten megnyugtatott. Halk kopogtatást hallottam az ablakon. Odamentem és kitártam azt. 
-John.-nyögtem és minden gátlásosság nélkül a nyakába vetettem magam mikor már bemászott. Először meghökkent, de miután kiolvasta a gondolataimból, hogy most igazán szükségem van rá, visszaölelt.
-Szia!-suttogta a hajamba.
-Mit csináljak?-kérdeztem kétségbeesve.
-Először is nyugodj meg. Ennyire a szíveden viseled a kislány sorsát?
-Igen.- Néztem a szemébe, és abban a pillanatban esett le, hogy sírok. Gyorsan letöröltem könnyeim, és visszabújtam John ölelésébe. Utáltam ha valaki látja, hogy elgyengültem. John leült a földre, én pedig az ölébe.-Nagyon megszerettem Claut.
-Te kit nem szeretsz meg azonnal?? Olyan jó szíved van!-búgta édesen a fülembe, amitől megremegtem.
-A tesitanárt például nem szerettem meg.-nyögtem ki végül.
-Igazad van.-mosolygott.
-Tudsz segíteni a szülein?-kérdeztem. Ez volt az utolsó reményem, ha ő nem segít...Senki nem mondta ki hangosan, hogy az életük hamarosan véget ér, de érezhető volt.
-Ale, ez nem jó ötlet. Ha a halál el akarja szólítani őket, akkor meg is teszi és ezt senki nem akadályozhatja meg.
-Kérlek!-néztem a szemébe és ha szavakkal nem is tudom, de legalább a szememmel, a gondolataimmal a tudtára tudom adni, hogy ez mennyire fontos nekem.
-Be tudok lógni a kórházba és megtudom vizsgálni őket, de ennél többet nem tudok tenni.-adta be végül a derekát.
-Köszönöm!-Hálálkodtam és adtam az arcára, majd a nyakára egy puszit. Illata, és közelsége annyira magával ragadott, hogy folytattam volna még az ajkaimmal való felfedező-hadjáratot, de John mozdulatlanná dermedt, ami pont elég volt ahhoz, hogy észhez térjek és inkább újra a mellkasához bújjak. Annyira megnyugtatott a tudat, hogy John az ölelésében tart, hogy egyre álmosabb lettem. Már csak azt éreztem, hogy az ágyamba kerülök ami önmagában igazán kellemes érzés volt. Éreztem amint a világot jelentő személy keze eltávolodott tőlem. Nemtetszésemet egy nyögéssel adtam a tudtára. John a fülemhez hajolt.
-Muszáj mennem, különben nem tudom megvizsgálni Claudia szüleit. -mondta azzal elhajolt a fülemtől, de még mielőtt elment volna megsimogatta az arcom. Utolsó gondolatomat Johnnak címeztem, de igazából reméltem, hogy nem szerez róla tudomást. Egyetlen egy szó volt, de ez az egy az összes John iránt táplált érzésemet magába foglalta: Szeretlek!
Azonnal az álmok forgatagába merültem.

Karácsonyi ajándék!!

Sziasztok!!!
Nah mármost kettő kari ajándékot kaptok. :P
Az egyik, hogy bármilyen kérdést feltehettek a történettel kapcsolatban, és velem kapcsolatban is. A másik pedig, hogy megírom az összes eddigi részt egy másik szemszögből.
A ti feladatotok, hogy eldöntsétek kinek a szemszögéből írjam. A legkézenfekvőbb talán John vagy Lexi lenne, de ti döntötök. A döntéshez kiteszek egy szavazást, a kérdéseket pedig itt tehetitek fel. Persze olyanokra nem válaszolok amik lelövik a poént...:P
A friss késéséért pedig bocsánat, de itt a karácsony és nagy a sürgés-forgás...:D
Puszi
Detty