17. Fejezet

Sziasztok!
Nem tudok mit mondani a fejezettel kapcsolatban, talán csak annyit tennék hozz, hogy nem lesz mindig ilyen rossz hangulatú...Csak kell ez is, hogy bevezesselek benneteket a folytatásba...:P
Puszi
Detty

 

Hetek óta először végigaludtam az éjszakát. Kialudtam magam, de mégis rossz volt felkelni. Lassan nyitottam ki szemeimet, mert a napfény túl erősen sütött be az ablakon. Az ágyban fekve nyújtózkodtam, majd jobb oldalamra fordultam és örömmel vettem észre, hogy Clau még alszik. Miután megbizonyosodtam, hogy tényleg mélyen alszik és felkelhetek-e, átfordultam a bal oldalamra és megrökönyödve vettem észre, hogy még csak reggel hat óra van. Túl hirtelen pattantam ki az ágyból, és megszédülve visszaestem rá. Fájt kinyitni a szemem, ezért csukva tartottam. Még mindig csukott szemeimmel másodjára is megkíséreltem a felkelést,  de belebotlottam valamibe. Furcsa mód valami puhára estem...sőt karok fonódtak derekam köré. Kipattantak szemeim és John fürkésző pillantásaival találtam szembe magam. Nem tudtam mit keres itt, de hálásan bújtam hozzá. Tudtam, hogy bocsánatot kéne kérnem, mivel én borítottam fel, de le sem tudtam volna tagadni, hogy élvezem a helyzetet. Csak az a gondolatolvasás ne lenne...
-Jó...jó reggelt-köszönt akadozva John és kikerekedett szemmel meredt rám. A szívverése a duplájára kapcsolt...de hát vámpír...Hogy lehet szívverése? Majd megkérdezem...
-Neked is!-vigyorogtam végül kómásan...kómásan..te szent ég! Most keltem fel. Hogy nézhetek ki? Fájt, de kipattantam John öleléséből és berohantam a fürdőbe. Megnéztem magam az egész alakos tükörbe és szégyenemben elpirultam. Alul csak egy francia bugyi takart, felül pedig pusztán egy rövid top volt. Már értem John reakcióját.. Emlékeim rám törtek és rájöttem, hogy egyszer mégiscsak felkeltem, hogy átöltözzek, mert melegem volt. A fejem annyira nem volt ijesztő, de néztem már ki jobban is. Hajam kócos volt és úgy nézett ki, mint egy oroszlánsörény, de még talán ez állt a legjobban.
   Felkaptam egy szűk szárú  farmert és egy egyszerű pólót. Elintéztem a fürdőben elvégzendő teendőim, s vagy hatszor indultam el az ajtóhoz, de mentem végül vissza a tükörhöz. Jó belátom nem biztos, hogy normális vagyok, de istenem...itt egy szent a hálószobámban!!
  Mikor végre kiértem, Johnt a még mindig alvó Clau mellett találtam. Szomorúan vizslatta a kislány arcát, ami nem kecsegtetett túl sok jóval. Minden jókedvem elszállt, s helyét a már jól ismert aggódás vette át.
-Ne kímélj!!-suttogtam a fülébe, mivel közben a háta mögé mentem. Ijedten ugrott egyet. Ez még annyira sem jelent jót. Ha nem veszi észre, hogy időközben a háta mögé mentem akkor...
-...Akkor nyilvánvalóan nem hoztam tálcán a reményt.-folytatta a megkezdett gondolatom, miközben megfordult, s tekintetét az enyémbe fúrta. Perzselt a pillantása, és én belülről égtem. A szavai voltak azok, mik lassú, de biztos szunnyadásra kényszerítették a lángokat.-Meg fognak halni.. Megvizsgáltam őket, de nem jutottam semmire...Megkértem Lexit, hogy kutakodjon egy kicsit a jövőjükben, de nem látott semmit, és ez csak egyet jelenthet.
-Hogy mondjam el neki?? Miért pont én? Olyan kicsi még...nem is értené meg...és mi lesz ezek után vele? - kezdtem zokogásba, de könnyek helyett a szavak, és a kétségbeesés potyogott belőlem.
-Még ne mond el neki, nem tudom mikor történik meg...-nyugtatgatott és szorosan átölelt, míg én mellkasához bújtam. Erősen gondolkoztam, hogy hogyan menthetnénk meg a szüleit, és végül egy teljesen elmebeteg ötlet jutott az eszembe. John elengedett és hátrahőkölt.
-Eszedbe ne jusson...de már eszedbe jutott. Jól jegyezd meg Ale, hogy nem változtathatok ilyen könnyen vámpírrá senkit, még veled sem tenném meg.- Hát ez arcon vágott. Ha haldokolnék, akkor nem mentené meg az életem....
-Ha haldokolnál, akkor végképp nem tenném.-vágta rá szigorúan, de kétségbeesés is vegyül a hangjába, amit nem tudtam hova rakni.
-Akkor hagyd ott!
-Rém vicces vagy!-csattantam fel, mire Clau felkelt. Mire megtalált, már John eltűnt. Hát egy ideig nem is akarok vele beszélni..
-Szia bogárkám!-köszöntem vidáman, legalábbis csak próbáltam az lenni, de mivel ha csak ránéztem a sírás fojtogatott, elég nehéz volt.
-Szia...mennyi az idő??
-Fél nyolc. - fél nyolc?? Nyolcra bent kell lennem!!
-Babókám most apura bízlak jó?? Keltsd fel, én addig elkészülök. - valóban így tettem, mivel fél órám volt elkészülni, és abból kocsival 10 perc az út, nem öltöztem át, csak gyorsan bekaptam egy müzliszeletet és autókázás helyett most inkább a futást választottam. Már félúton voltam, mikor egy alak párhuzamosan velem együtt kezdett haladni. Tudtam, hogy John az, és ő is a pizzeriában dolgozik, de hogy még egy műszakban is vagyunk...Nem tudom, hogy fogom kibírni. Egyszerre értünk az étteremhez, s John udvariasan előreengedett. Direkt nem köszöntem meg neki, mert mérges voltam rá, de azért hálás voltam. Régen nem volt ám ilyen bánásmódban részem. Oda adta az "egyenruhámat", mivel pincérnőnek vettek fel, át kellett öltöznöm. Nekem túl merész volt, ahhoz képest, hogy csak dolgozni szeretnék benne. Elvonultam, és felöltöztem. Mikor visszatértem, John elég szembetűnően nézett rajtam végig, és egy sóhaj hagyta el a száját.
-Nagyon csinos vagy.-dicsért meg, de úgy igazán, mélyről jövően. Felvidított, hogy ilyet tudok kiváltani belőle, de sajnos igencsak szórakozott lettem. Mindenkinek probléma nélkül kivittem a rendelését, de egy csöppet lassú voltam. Túl sok minden kavargott a fejemben. Legfőképpen Clau és John. Az egész délelőtt úgy telt, hogy többször kellet rám szólni, hogy ugyan végezzem már a dolgom. John felajánlotta, hogy menjek haza, de inkább maradtam. Bár ne tettem volna. Műszakom vége közeledett, mikor Lexi beállított az étterembe. Nekem kellet kiszolgálnom, mivel mindenkinek volt dolga kivéve Johnnak, de ő amolyan góré volt itt. Felment bennem a pumpa amiért senki nem vállalta helyettem, így roppant "jókedvvel" köszöntöttem.
-Mit hozhatok?
-Óh te? Neked is szia! - köszöntött gúnyosan
-Igen. Ha nem tudnád itt dolgozom. És nem köszöntem, nem kell visszaköszönnöd!-sziszegtem.
-Jó, hagyjuk a formaságokat! Adok egy kis tanulnivalót. Sűrűn járok ide, s rendszerint ugyanazt kérem, ezért legközelebb már nem kérdezel csak hozod. Úgy is figyelmeztetlek ha más lenne a kívánságom, és ha csapatban jönnék, akkor is kérdezd meg, hogy mit szeretnénk. Na mármost a rendelésem: Egy üveg 100%-os narancslé, és egy szelet gombás pizza. Nem kell beütnöd a kasszába, nem szoktam fizetni. Köszönöm.
   Szó nélkül fordítottam hátat neki és indultam el a konyhába. Fortyogtam a dühtől. Azért ez mégis csak több a soknál..még egy kutyával sem beszélnék így..nem kutyával semmiképp sem. John lopva rám pillantott és halványan elmosolyodott. Szórakoztató volt, hogy úgy tekint magára, mint kutya, habár nem áll messze az igazságtól.
   Leadtam a rendelést, és közben kivittem egy másikat. Lexi mellett is el kellett haladnom, aminek egyáltalán nem örültem. De még mennyire, hogy nem...Mivel még kezdő vagyok, nem bírtam egyszerre olyan sok tálcát fogni. Éppen két adag kávét vittem ki, már majdnem elmentem Casandra mellett, mikor valamibe megakadt a lábam és orra buktam. A poharak milliárdnyi szilánkra törtek, a kávé pedig szanaszét folyt. Hangos nevetés biztosította számomra a tudatot, hogy mindenki látta az iménti kis botlásomat. Olyan ideges lettem, hogy könnyeim előbújtak, ezzel elhomályosítva látásom. Lexi nevetett a leghangosabban. Megpróbáltam felkelni, és az volt a tervem, hogy beverek neki egyet, de újra megcsúsztam és beletenyereltem a szilánkokba. Olyan mélyen és olyan sok helyen fúródtak bele a kezembe a darabkák, hogy vérem kiserkent. Olyannyira, hogy egész tenyeremet elborította az élénkpiros vér. Mikor a pakettára leesett az első csepp, akkor jutott eszembe, hogy egy vámpír ül mellettem és egy még van valahol...Lexire pillantottam. Az arcára fagyott a vigyor, és visszatartotta a levegőt. Ez eddig oké, de neki is elfogyott, és mikor újra beleszippantott a levegőbe, fájdalmas, eszelős kifejezés ült ki az arcára. Maga elé meredve ledobott nekem pár szalvétát, és azzal próbáltam felitatni vérem, de nem jött össze. Csak folyt, és folyt...Lexi hirtelen megragadott a könyökömnél fogva és berángatott a dolgozói öltözőbe. Veszélyben éreztem magam, és menekülni próbáltam, de ő a falnak szorított. Nem tudtam, hogy hol lehet John, de imádkoztam, hogy jöjjön már. A lány még közelebb jött hozzám, és már egymáshoz simult a testünk, ami egyfajta undorral töltött el. Ennyire közel csak egy fiút engednék magamhoz. Arca vészesen közel volt az én arcomhoz, mikor hirtelen megragadta mindkét kezem és az ajkához húzta. Először a jobb, majd bal kezemről itta le a vért. Nem volt neki elég, mivel újabb sebeket ejtett karomon, és onnan "csapolt le". Szédültem, éreztem hogy már nem bírom sokáig, de tudtam, hogy a szervezetem úgyis pótolja a hiányt. Erősen koncentráltam, hogy nem veszítsem el az eszméletem. Elengedte a karom és a fülembe suttogott.
-Jobb ha ezt John nem tudja meg. Hidd el, te is rosszul járnál.-figyelmeztetett és én hittem neki.
-Jó. - leheltem, mert többre már nem volt erőm.
-Hidd el, én nem akartam! Tényleg túl hívogató a véred. Nem lesz semmi bajod ne aggódj.-a hangja megbánó volt és meg is szántam volna, ha nem csinálja az ezután következőket.
 Újra megragadott és, újabb sebet ejtett, ezúttal vállamon. Miután végzett, engem elengedett, és mint egy rongybaba, úgy estem a földre. Rám nézett és mosolygott.
-Tényleg nem fogy ki a véred! Kész vérkút vagy!-gúnyolódott és kilépett az öltözőből.
  Sikerült eszméletemnél maradnom, de nagyon szédültem. Felkaptam egy kardigánt, hogy elrejtsem a harapásnyomokat, majd bementem a mosdóba. Belenéztem a tükörbe, és szörnyű látvány fogadott. Halálsápadt volt az arcom és sötét karikák éktelenkedtek szemeim alatt. Valóban úgy néztem ki, mint egy hulla. Leöblítettem az arcom és rájöttem, hogy nagyon szomjas vagyok. Visszamentem a konyhába, ahol Stephen fogadott. Kedves volt, de kicsit leszúrt, amiért ilyen ügyetlen voltam. Bocsánatot kértem, s közben folyamatosan a sebeimet szorítottam, mert szörnyen fájtak. Ez Stephennek is feltűnt. Hazaengedett tekintve, hogy nem vagyok valami jó állapotban. Mikor már visszaöltöztem utcai ruhámba, John is visszajött, vele Lexi is. John látta, hogy valami baj van, és én gondolataimon keresztül próbáltam küldeni neki, hogy mit is csinált a húga, de nem úgy nézett ki, mint akit érdekel...legalábbis nem úgy festett, mintha hallotta volna. Szomorú lettem, és Lexi csak rá tett még egy lapáttal.
-Láttam az előbbi attrakciódat!! Nagyon ügyesen csináltad. Olyan sokáig voltál utána távol, hogy biztos vagyok benne, sikerült kellőképp kisírnod magad. Ismerem ezeket az érzéseket...vagy nem?? Nem, mégsem ismerem.-Hazudott a ringyó fölényeskedve, és nálam itt telt be a pohár.
-Hogy is érezhetnéd? Egy hülye, öntelt vámpír vagy, akiből kikoptak az emberi érzelmek! Csak, hogy tisztázzuk, nem vagyok annyira önző, mint te, úgyhogy a saját káromra is elmondom ha kell...-sziszegtem neki, de a mondat végére elcsuklott a hangom és legördültek arcomon a könnyeim. Tudtam, hogy csak Lexi értette az utolsó mondatom, de ez jobb is így. Szégyenkezve rohantam ki az étteremből, és zokogva indultam el haza. Lassan mentem, nem volt kedvem sietni. Csalódtam Johnban amiért nem védett meg, másrészt pedig elegem lett. Túl sok minden történik most körülöttem és összezavarodtam.
 Mindenki engem nézett, miközben caflattam haza, de annyira nem érdekelt...nem érdekelt semmi. Azon gondolkoztam, hogy talán el kéne mennem...egy bentlakásos iskolában kéne továbbtanulnom. Én úgy is mindenkinek csak egy teher vagyok. Nem hiányoznék senkinek. Igen. Ez a megfelelő ötlet. Beszélek apuval és beköltözöm egy bentlakásos suliba.....