16. Fejezet

Nevettem, és nevettem. Johnra néztem aki láthatóan nem értett semmit. Szegénykém, most biztos őrültnek tart.
-Min nevetsz?-kérdezett végül óvatosan rá John
-Hát az óra...-nem bírtam befejezni a nevetéstől.
-Az óra rossz. Igen, de ebben mi olyan vicces?
-Rossz?-egy pillanatra elképedtem, majd még jobban nevettem.
-John hívja Ale-t!! Hahó! Nagyon keszekuszák a gondolataid, úgyhogy örülnék ha megosztanád velem is a dolgot.-mondta John és már az ő száján is látható volt a mosoly.
-Azt hittem, hogy megállítottam az időt.-nevettem tovább, és belőle is kitört a nevetés.
-Neked sem lehet meg a világ összes képessége.
-Káááár... Mennyi idő van még hátra?
-Negyed óra, úgyhogy megyek is.
-Ne-e...köhöhm...hozod nekem a leckéket?-kérdeztem és igyekeztem elrejteni gondolataimat előle.
-Nem szabadna.-incselkedett.
-Ugyan miért nem?
-Mert büntetésben vagy.
-Akkor nem?-kérdeztem csalódottan.
-De igen.-mosolygott rám.-Tényleg megyek, mert Clau mindjárt felkel és nem lenne jó ha meglátna.
-Tényleg nem.
Kínos pillanatok következtek. Csak álltunk és néztük egymást. John pontosan tudta, hogy én mit szeretnék búcsúzásképp, de végtére is nem járunk, úgyhogy elég furcsán jött volna ki ha....
-Szia.-köszöntem végül.
-Szia.-köszönt ő is, de mintha egy kicsit csalódott lett volna.
Kilépett az ajtón és én figyeltem amint beszáll a kocsijába és elhajt. Rögtön rossz kedvem lett, de azért felmentem Clau szobájába, hogy majd mikor felkel, ne ijedjen meg. Nem kellett sokat várnom. Apró testével ide-oda kezdett forgolódni, majd felpattantak szemei. Ijedtnek tűnt, ezért odaültem mellé. Amint megpillantott, szemei megnyugodtak.
-Szia álomszuszék! Az egész délutánt végig aludtad.-Mondtam játékosan.
-Szia! Nagyon szomjas vagyok. Kérek inni.
-Egy "szépen" hiányzik a mondatból.-mosolyogtam rá, mire az ő arcán is elterült a mosoly.
-Kérek szépen inni.
-Mit?
-Vizet.
-Az a legjobb. Mindjárt hozom.
-Várj! Ne hagyj itt!
-Miért?
-Félek egyedül. Alvás közben más, mert akkor nem vagyok magamnál, de mikor felkelek...félek.
-Jó, gyere velem. Megmondod, hogy mitől félsz?
-M-m, nem.
Leértünk a nappaliba. Clau ott maradt én pedig a konyhába mentem. A kislány csendben várt. Ezek szerint ott nem fél, csak a szobájában.
  Bevittem neki a vizet, majd közölte, hogy éhes. Nem tudtam, hogy mit csináljak neki, mert főzőtudományom legjavát már az ebéd elkészítésével kifejtettem. Aztán eszembe jutott, hogy még maradt az ebédből. Megmelegítettem, és együtt ettünk. Clau gyorsan befalta a maga adagját, és még kért. Hihetetlen étvágy van. Odaadtam a saját vacsorám, amúgy sem voltam annyira éhes.
 Kopogtak. Ki lehet az? Csak nem John? Odarohantam az ajtóhoz és boldogan nyitottam ki. Csalódnom kellett.. apám állt az ajtóban. Ezek szerint tényleg én leszek a portás.
-Szia! Köszi, itthon hagytam a kulcsom.-vigyorgott.
-Tényleg? Akkor mivel indítottad be a kocsid?
-A kocsikulccsal...
-...Amin rajta van a ház kulcsa is.-meredtem rá dühösen.
-Jé, tényleg. Különös.-vigyorgott.-Szia, Clau! Na hogy érezted ma magad?
-Jól! Játszottunk sokat és mindig én nyertem.
-Ettél is? -kérdezte miközben bementünk a nappaliba.
-Igen, Alice nagyon finomat főzött.
-Alice tud főzni?
-Igen!!
-Maradt még?
-Nem, nem maradt.- vettem át a szót.-Mindet megettük!
-Akkor csinálok valamit...
-Jó!!-ujjongott Clau csak tudnám hova fér bele ennyi étel...
 Apu csinált carbonarat, amiből nekem is kellett ennem. Meg kell kérnem, hogy tanítson meg engem is főzni.
Ebéd után mindenki elment fürödni, majd aludni. Clau megkért, hogy had aludhasson velem. Nem örültem neki, mert mégis csak 17 éves vagyok és szükségem van egy külön szobára, de annyira félt szegény, hogy megengedtem neki. Mivel francia ágyam van, mindketten kényelmesen elfértünk.
 Éjjel sokszor felkeltünk és egyikünk sem aludt valami nyugodtan. Én ezt betudtam annak, hogy Clau velem alszik és még nem szoktam meg, de ő láthatóan félt. Csak tudnám mitől...kezdett nagyon aggasztani. Lehet, hogy hiányoznak a szülei. Tényleg..tulajdonképpen mi lehet most velük? Miért nem árulja el, hogy mitől fél? John segítségét fogom kérni.
  Reggel, pontosabban délbe keltünk fel. Clau nyugodtabban aludt, mióta felkelt a nap. Mivel csak holnap kezdek, még nyugodtan lustálkodhatok egy kicsit.
  Clau aludt mikor végül kikászálódtam az ágyból. Lementem az alsó szintre. Aput a konyhában találtam.
-Szia! Csakhogy felkeltél...kész a reggeli.
-Azért nem keltem fel, mert nagyon rosszul aludtam! Beszélnünk kell Claudiáról.
-Mi a baj vele?- váltott át apu az aggodalmas hangjába.
-Fél, de nem tudom mitől. Arra gondoltam, hogy talán hiányoznak neki a szülei. Mi van velük?? Mit csinálnak? Tán elmentek nyaralni, ezt a kislányt meg itt hagyták? Hát nem valami kedves tőlük.
-Alice, a szülei kórházban vannak. Balesetük volt.
-Úristen. Mekkora egy bunkó vagyok! Clau tudja? Hogy vannak?
-Nem túl jól...életveszélyes állapotban vannak. Clau tudja, de csak annyit, hogy kórházban vannak.
-Mi történt velük?
-Hát igazából megtámadták őket.  Olyan sebeket ejtettek rajtuk, amiket egyszerűen nem tudnak beazonosítani. Folyamatosan kapják a fájdalomcsillapítókat, de egyszerűen nem tudják, hogy mit csináljanak..Az elkövetőket nem találják.
-Szegény kislány...és mi lesz ha...
-Erre ne is gondolj!
Fél egykor Clau is felkelt. A nap ugyanolyan volt, mint tegnap. Mikor Clau aludt és apu már dolgozott, John ismét meglátogatott és hozta nekem a leckét, de sietett valahova, úgyhogy ment is.
Így telt el az első hetem és 5 napom a büntetésemből, annyi különbséggel, hogy már dolgozni is jártam. Szörnyű egy hely volt. Mindig éhes lettem a sok pizza illatától...
Pénteken mikor hazaértem a munkából, éppen annyi időm volt apuval lenni, hogy együtt ebédeljünk, aztán rögtön rohant dolgozni. Claut  mostanában én tanítgattam, mivel suliba még nem jár...én ennyi idősen bezzeg már ott unatkoztam az iskolapadba. Utána mindig játszottunk egy kicsit, fürödtünk, majd lefektettem aludni a saját szobámba, mivel még mindig nem aludt egyedül. Már átalussza az éjszakát mellettem, és én sem alszom olyan nyugtalanul.
 Miután lefektettem Claut, ajtónyitódást hallottam, és apu suttogó hangját, amint hív engem. Egy hete nem használtam egy képességem sem, úgyhogy most boldogan teleportáltam le apuhoz. Pont a háta mögé. Elbúgtam egy egyszerű "bú"-t és ő ugrott egyet ijedtében, amin én jót nevettem. Hát a mosoly az arcomra fagyott amint megláttam apu arcát.
-Mi történt?-kérdeztem, mert apu nem akart megszólalni.
-Clau...
-A szülei?? Nem...
-Nem. Nem haltak meg, de nagyon súlyos az állapotuk.
-Istenem...
-Ale...hogyha mégis ...tudod, akkor jobb lenne ha te mondanád el neki...téged jobban megért. Elég közeli kapcsolatba kerültetek.
-Jó.-mondtam, de nem fogtam fel szavaim súlyát. Apát otthagyva felrohantam a szobámba, és halkan, hogy ne ébresszem fel Claut, felhívtam Johnt. Megkértem, hogy jöjjön át. A hangom remegett, úgyhogy biztos kikutatta a gondolataimból, hogy mégis miért. Nem is baj. Legalább nem kell elmondanom. A szobában sötét volt, és ez kifejezetten megnyugtatott. Halk kopogtatást hallottam az ablakon. Odamentem és kitártam azt. 
-John.-nyögtem és minden gátlásosság nélkül a nyakába vetettem magam mikor már bemászott. Először meghökkent, de miután kiolvasta a gondolataimból, hogy most igazán szükségem van rá, visszaölelt.
-Szia!-suttogta a hajamba.
-Mit csináljak?-kérdeztem kétségbeesve.
-Először is nyugodj meg. Ennyire a szíveden viseled a kislány sorsát?
-Igen.- Néztem a szemébe, és abban a pillanatban esett le, hogy sírok. Gyorsan letöröltem könnyeim, és visszabújtam John ölelésébe. Utáltam ha valaki látja, hogy elgyengültem. John leült a földre, én pedig az ölébe.-Nagyon megszerettem Claut.
-Te kit nem szeretsz meg azonnal?? Olyan jó szíved van!-búgta édesen a fülembe, amitől megremegtem.
-A tesitanárt például nem szerettem meg.-nyögtem ki végül.
-Igazad van.-mosolygott.
-Tudsz segíteni a szülein?-kérdeztem. Ez volt az utolsó reményem, ha ő nem segít...Senki nem mondta ki hangosan, hogy az életük hamarosan véget ér, de érezhető volt.
-Ale, ez nem jó ötlet. Ha a halál el akarja szólítani őket, akkor meg is teszi és ezt senki nem akadályozhatja meg.
-Kérlek!-néztem a szemébe és ha szavakkal nem is tudom, de legalább a szememmel, a gondolataimmal a tudtára tudom adni, hogy ez mennyire fontos nekem.
-Be tudok lógni a kórházba és megtudom vizsgálni őket, de ennél többet nem tudok tenni.-adta be végül a derekát.
-Köszönöm!-Hálálkodtam és adtam az arcára, majd a nyakára egy puszit. Illata, és közelsége annyira magával ragadott, hogy folytattam volna még az ajkaimmal való felfedező-hadjáratot, de John mozdulatlanná dermedt, ami pont elég volt ahhoz, hogy észhez térjek és inkább újra a mellkasához bújjak. Annyira megnyugtatott a tudat, hogy John az ölelésében tart, hogy egyre álmosabb lettem. Már csak azt éreztem, hogy az ágyamba kerülök ami önmagában igazán kellemes érzés volt. Éreztem amint a világot jelentő személy keze eltávolodott tőlem. Nemtetszésemet egy nyögéssel adtam a tudtára. John a fülemhez hajolt.
-Muszáj mennem, különben nem tudom megvizsgálni Claudia szüleit. -mondta azzal elhajolt a fülemtől, de még mielőtt elment volna megsimogatta az arcom. Utolsó gondolatomat Johnnak címeztem, de igazából reméltem, hogy nem szerez róla tudomást. Egyetlen egy szó volt, de ez az egy az összes John iránt táplált érzésemet magába foglalta: Szeretlek!
Azonnal az álmok forgatagába merültem.