18. Fejezet

Sziasztok!! :P
Meg foktok ölni a tartalma miatt, amiért így alakítottam a szálakat, de így érdekesebb lesz!! Kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá. Jobb kedvemben vagyok, de még egy kicsit szomorkás lesz ez a feji is...nah nem is szaporítom tovább a szavakat, inkább ünnepélyesen átadom a fejezetet..apropó ünnep..a karácsonyi ajándékra kicsit kell várni, mivel ez egy nagyobb kaliberű iromány lesz. Bocsi...
Ps.: Port Charlotte eredetileg nagyon nem, de a történetemben most ez egy Florida melletti városka lesz. :P
A fejezet rövid lett, mert az egész rokonság nálunk ülésezik...:P Egy ideig sajnos nem is lesz friss, mert az unokanővérem szállodai szolgáltatásainkat is igénybe veszi, (:P) úgyhogy nem lesz időm írni..bocsi...
Boldog Karácsonyt Nektek!!!!
Puszi
Dett

"Valaki más, ki mást ígér,
lehet hogy még ma átkísér
az éj kihalt hídján, ne félj.
De üresen áll a másik part,
idegen minden tér meg park,
odaát csak bánat várna rám,
de legyen álmod szép, hitem úgysem tépi szét
a távolság mi közben ránk talált."
        /United : Végső vallomás/



-Szerintem ez nem jó ötlet!-ragadta meg karom John.
-Ugyan mit érdekel ez téged? Így nem kell, majd visszafognod magad! Úgy is azt akartad, hogy menjek el...-sziszegtem megsemmisülten, mert fájt, hogy így alakult a barátságunk.
-Igenis érdekel, és sosem akartam, hogy elmenj! - csattant fel, de követelőzve magához ölelt.
-Akkor is elmegyek. Mindenkinek jobb lesz így! - zokogtam a mellkasának, és kitéptem magam az öleléséből. Tovább indultam, de a könyökömnél fogva visszarántott és még szorosabban ölelt magához. Ajkaival lecsókolgatta könnyeimet az arcomról. Tekintete tele volt fájdalommal. Nekem is fájt, de ismét elléptem tőle.
-Mi történt míg nem voltam bent? - kérdezte esdeklően.
-Te nem voltál bent?
-Nem, de kérlek mond már el, hogy mi történt! -sürgetett szinte hisztérikusan.
-Nem tehetem. - nyögtem.- Elmegyek John. Talán majd még találkozunk... - Azzal a tudattal léptem oda Johnhoz, hogy soha többé nem látjuk egymást. Kezemmel végigsimítottam arcán, majd a szájához értem. Mutatóujjamat ajkaira tettem, mert szólni akart. Elfeledkezve mindenről ujjamat a szám vette át, és fájdalmasan lassú csókba forrtunk össze. Azonnal viszonozta. Lassú, hosszú, szenvedélyes csók volt. Olyan csók, ami nyilvánvalóvá tette, hogy mindketten gyengéd érzelmeket táplálunk a másik iránt. Egy kész vallomás. Jelenetünket senki sem látta. Az utcák kihaltak voltak.
  Nehezen ugyan, de elhúzódtam John kívánatos ajkaitól. Mélyen a szemébe néztem és kimondtam az első szót ami eszembe jutott.
-Szeretlek. - súgtam neki és elteleportáltam. Életem légszívszorítóbb élménye volt otthagyni Johnt. Még a válaszát sem vártam meg. És most már nem is fogom soha megtudni, hogy mi lett volna az...
 Közvetlen a nappali közepébe sikerült érkeznem. Apu volt csak ott. Mikor meglátott, rögtön odarohant hozzám, megfogta a kezem, s elkezdett faggatni.
-Elmegyek!-jelentettem ki
-Mit csinálsz? -és ezzel kezdetét is vette fél órás feleletem. Nagyjából mindent elmondtam kivéve a Lexis részt, aminek kihagyásával nem sok értelme volt kiborulásomnak. Apu azonban megértett...kicsit. Nem nagyon értékelte, sőt talán még nem is értette döntésemet, de anyu halála után megfogatta, hogy mindent úgy csinál, hogy az nekem a legjobb legyen.
-Hol van Clau? - kérdeztem végül.
-Jajj Alice!! Claut elvitte a keresztanyukája.
-Mi? Miért történik ez velem? Annyira szerettem.
-Tudom kicsim.- ölelt meg apu.-Mikor akarsz elmenni? És milyen időközönként jössz majd haza? És egyáltalán hova mész?- Teljesen kétségbe esett, és ez még egy indok volt a távozásomra. Ha elmegyek, akkor nem fogok több fájdalmat okozni senkinek. Lehet....lehet, hogy túlreagálom? Nem hiszem...Rádöbbentem, hogy apu egyik kérdésére sem tudom a választ. Átvillant az agyamon, hogy talán elhamarkodott döntés volt kijelenteni távozásom, de úgy döntöttem, hogy már csak azért is végigcsinálom! Gyorsan kerestem válaszokat és azon nyomban ki is mondtam.
-Vasárnap megyek, minden hétvégén meglátogatlak, és ....Port Charlotte-ba van egy jó suli.
-Holnap van vasárnap. Port C itt van közel. - vidult fel apu.-Biztos, hogy ezt akarod?
-Igen. Talán a következő évet már itt kezdem, de egyszerűen nem érzem itt magam jól.
-Annak nagyon örülnék, sőt még jobb lenne, ha el sem költöznél. Jut eszembe..milyen sulit néztél ki?
-Iparművészeti Szakközép. - hazudtam, majd rájöttem, hogy ez egy jó ötlet.
-Olyan vagy, mint anyád! Neki is mindene volt a képző-és iparművészet.
-Remélem a tehetségét is örököltem.
-Biztos!
-Megyek és összepakolok.-felrohantam a szobámba, és minden lényeges dolgot belepakoltam pár bőröndbe. Nem hiszem, hogy örülni fognak nekem amiért év közben jelentkezek, de próba-szerencse. Igazából azért is akarok elmenni, hogy kicsit önállósodjak. Apu mindig elkényeztetett,  és mindent megcsinált helyettem, de én ettől olyan szerencsétlen lettem. Persze egyértelmű, hogy hálás vagyok neki, de ideje felnőnöm. Legalább egy kicsit. A következő indok Lexi volt. Gyűlöltem őt, és ő is gyűlölt engem. A harmadik ok John volt. Szerettem őt, és nem kaphattam meg, akkor meg mi értelme itt maradnom? Ha nem én megyek el, akkor ő megy. Lehet, hogy gyengeség elmenekülni, de vállalom, hogy megijedtem. Annyit sírtam mostanában, mint egész eddigi életemet tekintve soha. Úgy gondolom, hogy a sok könny, ami a szemeimet homályosította el, "jótékony" hatással volt rám. Tisztára mosták látásom a világ felé. Mások lettek a nézeteim, és megláttam az élet elkorcsosult önmagát. Hát ez nem tetszett. Jobbnak láttam visszavonulót fújni, és megerősödni, hogy majd újult erővel nézzek szembe az élettel és csak mosolyogjak ha valami fájdalom ér.
  Az egyetlen ami maradásra bírhatott volna az Claudia volt, de ő elment. Miután mindent összepakoltam, elvégeztem a maradék teendőmet, és lefeküdtem aludni.

  Másnap reggel tíz órakor keltem. Egykedvűen kóvályogtam a házban és próbáltam minden egyes porszemecskét megjegyezni. A délelőttöt végigbeszélgettem apuval, majd 1 óra körül indulásra készen álltam az ajtóban. Nem volt tervem, de ezt apunak nem mondtam el. Azt sem tudtam, hogy mivel megyek egyáltalán el. Már kiléptem a házból mikor apu megszólított.
-Alice van még valami.
-Micsoda?
-Este itt járt John. Azt mondta tiszteletben tartja, hogy nem akarod látni, de szeretne adni neked valami, ami hasznos lesz számodra.
-Mi? Itt járt? Mit ad? Nem fogadom el!
-Én sem tudom mit ad, azt mondta, hogy az erdő szélén találod. Ott ahol a kocsit le szoktuk rakni, ha hozzájuk megyünk.
-A-ha. Értem.-Apuval egy szomorú búcsúzkodásba kezdtünk, aminek csak percekkel később lett vége. Elköszöntem, majd hagytam hogy a kíváncsiság vezéreljen. Elindultam a megadott helyhez, de pár méterrel előtte megálltam. Egy gyönyörű autó állt ott. Mindent megadtam volna egy ilyen kis drágáért. Nem tudtam kié lehet, de nagyon irigyeltem az illetőt. Közelebb lopakodtam és végigsimítottam az autón. Körbejártam és egy cetlit pillantottam meg a szélvédőre illesztve. Nagyon gonosz dolog volt amit tettem, de nem bírtam magammal és elolvastam. Hát agyamat elborította a hitetlenség, arcomra pedig levakarhatatlan vigyor ült ki. A kocsi az enyém! Johntól kaptam. Nem normális amiért rám költi a pénzt és főleg ennyit. Minden megrökönyödésemet félretéve hihetetlenül boldog voltam. Legalább vegyült egy kis jó a sok rosszba. Nem tudtam mit tegyek. Az eszem azt diktálta, hogy hagyjam itt a kocsit, én pedig menjek az utamra. A szívem azonban erősen azt diktálta, hogy vigyem ezt a drágát is. A kulcs a cetli mellett volt. Felkaptam és élvezettel ültem be az autóba. Beindítottam és még mindig hitetlenkedve hallgattam, amint ez a gyönyörűség életre kel. Már majdnem elindultam, de aztán mégis kiszálltam. Elkiáltottam egy "köszönöm"-öt, de csak ennyit mert több nem jött ki belőlem. Azokat ki tudja olvasni a gondolataimból. Biztos voltam abban, hogy itt van valahol és pont ezt teszi. Újra beültem a járműbe, és elindultam. Már elhaladtam a város végét jelző tábla mellett, mikor valami zaj csapta meg a fülem. Mocorgás. A hátsó ülésről....

                                                   Alice kocsija: