-Jó reggelt!
-Neked is! Apu te ma nem vagy szabadnapos?-néztem rá csodálkozva
-De igen, de még el kell intéznem pár papírt, bonyolult dolog a költözés. Utána pedig be kell mennem a suliba is, mert...
-Be kell menned a suliba?-kaptam fel ijedten a tekintetemet a müzliről, amit közben elkezdtem enni.
-Igen, az igazgatónő behívott. Biztos oda is kell még valami papír. Elvileg kettőre kell oda mennem, úgyhogy haza tudlak hozni.
-Öhm...nem kell köszönöm, úgyis be akartam nézni a pizzázóba, megkérdezni, hogy mikor kezdek.....köszi.
-Aha...jól van, akkor itthon találkozunk, gondolom nem tudod, hogy mikor jössz...Mindegy akkor én meglátogatom Stephent.
-Stephen nem a pizzeriában van?
-Délután 4-ig ott lesz.-közölte gyanakodva.
-Jó, köszi apu.-hálálkodtam.
-Nincs mit. Megyek, ne felejtsd el bezárni az ajtót! Szia!
-Szia!-köszöntem el és teljesen kétségbe estem.
-Jah és Alice!-fordult vissza apu.
-Igeeeeeen?
-A helyedben erősen gondolkozni kezdenék azon, hogy milyen mentségekkel fogok védekezni.....-beszált a kocsijába és elhajtott.
-Basszus!!!!! Ez nem lehet igaz. Na jó, ideje indulni. Késésben voltam, úgyhogy nagyon siettem és 2 perc alatt oda is értem hála képességemnek. Mikor megláttam az iskola parkolóját rögtön John Aston Martinját kezdtem keresni, de nem láttam sehol, azonban elmélkedésemből kizökkentett egy másik gyönyörűség. Egy tűzpiros Porsche. Tény, hogy nem ismertem a járgányokat, de egy Posche-t még én is felismertem. Kié lehet? Lehet, hogy ma ezzel jött John, ki tudja hány kocsija van...Jajj John most mit csináljak? Ahhoz, hogy véghez vihessem a tervem, és még a suliban is bent lehessek meg kéne állítani az időt. De ezt még szerintem én sem tudom...Na jó! Így is bajban vagyok, úgyhogy nem lesz sokkal nagyobb vétség, ha ma sem jövök suliba. Gyorsan kell cselekednem, mielőtt még meggondolom magam. Hátraarcot fordítottam és elindultam John-ék házához. Alice tempóval futottam, ami azt jelentette, hogy röpke 5 percen belül ott voltam az erdő szélén. Nem mertem tovább menni, nehogy észre vegyenek. A biztonság kedvéért még az ösvényről is letértem. Imádom az erdőket, de azért egy kicsit rémisztő volt itt egyedül.
Kifigyeltem, hogy otthon vannak-e. Csak 1 kocsit láttam a ház előtt és az nem Johnné volt. Kicsit közelebb merészkedtem és kikerestem John hálójának az ablakát. Nem kellett sok idő, megtaláltam, de kicsit féltem. Ugrani már sokszor ugrottan, no de mászni. Meg kell próbálnom.-biztattam magam. Odalopóztam a ház falához és megpróbáltam felmászni a falon. Azt gondoltam nem fog menni, ezért amikor elkezdtem felfele haladni, majd' sokkot kaptam. Beletelt egy kis időbe míg felfogtam, hogy mit csinálok, és ha nem tudtam volna, hogy miért teszem, tuti abbahagyom. Végül is mi vagyok én, Spiderwoman? Hihetetlen, hogy egy ilyen elkeseredett helyzetben jön rám a szarkazmus. Haladtam tovább, míg el nem értem az ablak párkányát. Óvatosan belestem és megkönnyebbülésemre nem találtam senkit a szobában. Sőt résnyire még az ablak is nyitva volt. Fura volt most azon az ablakon bemászni, ahol pár nappal ezelőtt kiugrottam. Mikor beértem, megálltam a szoba közepén és körül néztem. Hirtelen elvesztette értelmét a tervem és gyerekesnek éreztem magam amiért betörök valakihez csak, hogy megüzenjem, hogy szeretem. És egyébként is John nem tudja, hogy milyen képességeim vannak, Stephen pedig nem tud a látogatásomról, tehát elvileg be sem juthattam ide. Maximum azt érném el a levéllel, hogy halálra ijeszteném John-t. Lefeküdtem a francia ágyra és elkezdtem gondolkodni. Csak néztem a plafont és felelevenítettem azt az estét amit először itt töltöttem. Egyszer csak elvetemült ötletem támadt. Végig akartam kutatni a szobát. Erős volt a csábítás, de nem tehettem.
Kibírtam kutakodás nélkül egy újabb teljes órát, de a kíváncsiságom felülkerekedett, és az ördögi felem győzött. Hol is kezdjem?? Úgy döntöttem célszerű az íróasztalnál, hiszen ott van a legtöbb információ. Az asztal tetején csak pár tankönyv volt, így azt nem vettem figyelembe. Volt továbbá az asztal mindkét oldalán 3-3 fiók.
Kinyitottam bal oldalt a legfelsőt, de ott is csak füzetet és könyvet találtam. Belekukkantottam az alatta lévő fiókba is ügyelve arra, hogy ne nagyon mozdítsak el semmit, nehogy John észrevegyen bármi változást a szobájában ami arra utalhat, hogy itt jártam. Ez a polc már érdekesebbnek bizonyult. Volt benne egy Mp3, és pár -szerintem- állati jó könyv, többek között Anne Rice és Stephenie Meyer művei. Ezeket már mind olvastam, így jobban érdekelt az Mp3 tartalma. Belekukkantottam és meglepődtem, hiszen ebben is egy az ízlésünk. Találtam rajta Muse-t, amit imádok, így illik-nem illik, elkezdtem zenét hallgatni, közben tovább vizslattam a szekrényeket és találtam még egy csomó fényképet, és egy naplót. Kihúztam a fülhallgatót, mert így nem hallottam a külső zajokat, tehát nem tudtam, hogy jön-e valaki. Visszacsúsztattam a helyére a zenelejátszót, és kinyitottam a naplót.
Az első bejegyzés 15 évesen írta a dátum szerint. Milyen rég írja. Itt lányokról írt, ami nem különösebben derített jókedvre, ezért lapoztam, bár örömmel tudakoltam, hogy inkább a lányok érdeklődtek iránta, és nem ő a lányok iránt. Lapoztam pár oldalt. Nem voltak valami érdekes bejegyzések.
Elérkeztem azokhoz a bejegyzésekhez, amiket 17 éves korában írt. Ekkor halt meg az anyukája. Lexi mondta, hogy meghalt, de azt nem, hogy mikor. Szegény John. Pont a születésnapja környékén vesztette el. Ez még rosszabb, mint az én esetem, hiszen én még nagyon kicsi voltam, mikor anyu meghalt, így nem is emlékszem rá, de ők emlékeznek és ez az egészben a legrosszabb. Nem csodálom, hogy Lexi azóta nem heverte ki.
Lapoztam még pár oldalt. Kezdtek érdekessé válni a dolgok. Azt írta, hogy különös dolgok történtek vele. Egyre jobban érzékelte a hangokat, élesebben kezdett látni és a szaglása is feltűnően kifinomulttá vált. Furcsa. A végén még kiderül, hogy olyan mint én. Próbáltam viccesre venni a dolgot, de azért kissé megijedtem. Félve ugyan, de tovább olvastam. Az új tulajdonságok között például ott volt a hihetetlen erő, és a villámgyors mozgás. Egyre inkább megijedtem és kint sötétedni is kezdett, úgyhogy még rémesebb volt ez az egész. Nem akartam tovább olvasni. El akartam menekülni, de valami természetfeletti erő kényszerített arra, hogy tovább olvassam. John írt továbbá a naplóban arról, hogy közben mindig olyan forró volt a testhőmérséklete, mintha lázas lett volna, de ő jobban érezte magát, mit bármikor. A hangulata is változó volt. Néha már önmagától is megrémült. Amikor pedig segítséget kért apjától, Stephentől ő csak annyit mondott, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnia, és, nemsokára jobb lesz.
Hogy lehet egy apa ilyen? Ha tudta, hogy miért van ez, akkor miért nem mondta el Johnnak?? Szegénykém, mennyit szenvedhetett...Annyira azért nem ijedtem meg a képességein hiszen nekem is vannak hasonlók, de mégis rémisztő volt. A következő bejegyzése azonban rémisztőbb volt, mint a többi. Azt írta, hogy egy újabb dologgal került különös kapcsolatba, ami vonzotta őt.
A vér!
-Úristen-nyögtem hangosan
El akartam rohanni, de elestem.
Kattant a zár.
Sikerült felállnom.
Az ajtó résnyire tárult.
Reflexemnek köszönhetően még sikerült bebújnom a ruhásszekrénybe, de ki már nem jutottam.
Hallottam amint John belép, és lepakolja a cuccait az ágyra. Ebben a pillanatban eszembe jutott valami.
A napló! A naplót nem tudtam elrakni, így az még mindig a földön hevert!
El kell menekülnöm! De hogyan? Teleportálás! Én tudok teleportálni! De ahhoz koncentrálni kell, nekem az most nem megy! Meg kell próbálnom! Ebben a pillanatban meghallottam John hangját.
-Mi ..a? A naplóm....Nem..nem! Alice te vagy az? Félre érted! Tudom, hogy itt vagy hallom a szíved!!
Hangosan felnyögtem. És elkezdtem sírni.
John közelített a szekrény felé és kitárta azt.
Sikítani akartam, és menekülni, de ő gyorsabb volt és egyik kezével a kezemet fogta meg, hogy ne tudjak menekülni, a másikkal gyengéden végigsimított könnyes arcomon, amitől nem, hogy sikítani nem tudtam, de még levegőt sem kaptam. Féltem tőle, de még mindig szerettem.
-Ha nem sikítasz és nem rohansz el, elengedlek.-Suttogta lágy hangján. Én pedig elkezdtem bólogatni.
-Mindent elmagyarázok, csak ne sírj!-csitítgatott fájdalommal a szemében.
Alice ruhája
